INDEX
Szerző: PRESINSZKI JUDIT, JOÓB SÁNDOR
2018.11.01.
Mit mondjunk haldokló szerettünknek a végső időszakban? És miről hallgassunk? Mit bánunk meg utólag a leginkább, hogy nem fejeztük ki, amíg lehetett? Nem kéne nehéznek lennie annak, hogy egy szerettünkkel nyíltan és őszintén beszéljünk, mégis, a búcsú napjaiban sokan nem tudnak mit mondani. Pedig a megfelelő búcsú a gyászmunka szempontjából iszonyatosan fontos.
"Apám végstádiumban volt, tudtam, hogy valószínűleg ez az utolsó találkozásunk. A sok morfiumtól akkor már elég ködösen érzékelte csak a világot, de azt hiszem, ő is tudta. Ekkor már napok óta nem tudott beszélni.
Mindig sok kételye volt, hogy elég jó apa-e, mert az érzéseit nehezen mutatta ki, és emiatt sokszor kevéssé volt elérhető, viszont ahogy általában az érzelmeiről, erről se igazán tudott beszélni. El akartam búcsúzni tőle, és ahogy odaültem az ágy szélére, gondolkodás nélkül kezdtem mondani, hogy mindig éreztem, hogy szeret, és hogy én is szeretem, és ne aggódjon, mert nagyon jó apa volt.
Aztán eszembe jutott, hogy múlt időben beszéltem róla, mintha már meg is halt volna, és hogy igazából ezzel búcsúztam el tőle. A fejemet a mellkasára hajtottam, megsimogatott. Így voltunk pár percig, aztán felültem, láttam, hogy könnyezik. Rám mosolygott, becsukta a szemét, és ahogy visszacsúszott a morfiumos kábulatba, lassan eltompultak a vonásai. Aznap éjjel halt meg."
Gábor azt mondja, bár már tizenöt éve elveszítette az apját, máig örül annak, hogy akkor el tudta neki mondani azt, amit akart, így pedig a halálára is könnyebb szívvel gondol.
Félünk tőle, ezért aztán nem is beszélünk róla
Az, hogy miként tekintünk a halálra, elég nagy változáson ment keresztül. Pár évszázada teljesen természetes volt, hogy a haldoklóról otthon gondoskodtak, a rokonok körbevették. Az orvostudomány és az egészségügyi intézmények fejlődésével a súlyos betegek kezelése a XX. században mindinkább áttevődött a kórházakba, a halálra pedig már inkább a gyógyítás kudarcaként tekintünk, mint az élet természetes lezárásaként. Ezzel párhuzamosan, a társadalom átalakulása miatt kevés olyan család van, ahol valaki kimaradhat a munkából, hogy a haldoklót ápolhassa.
Zana Ágnes antropológus és családterápiás szakember régóta foglalkozik súlyos betegekkel és családjukkal, szerinte a magyarokra jellemző, hogy nehezen néznek szembe valamilyen szempontból ijesztő témákkal.
A HALÁL PEDIG A TABULISTA TETEJÉN ÁLL, FŐLEG, MIVEL GYAKRAN NEM LÁTJUK TESTKÖZELBŐL A TERMÉSZETES HALÁLT.
Kórházakban és idősek otthonában rejtik el azt a szemünk elől, ezért nincs lehetőségünk arra, hogy beszéljünk róla, hogy kialakuljon bennünk az érzelemkezelési technika. Emiatt, na meg a vallásosság háttérbe szorulása miatt a holttestekkel kapcsolatos rítusainkat is elhagytuk valahol útközben. A súlyos beteg ápolása és a halott ellátása, mint a mosdatás, öltöztetés, tehát azok a tevékenységek, amik fizikai kontaktust igényeltek, korábban minden esetben a nő feladatai voltak. A férfiak a gyakorlati részben voltak aktívak, koporsót eszkábáltak, gödröt ástak. A kórházba helyezés miatt viszont megszűnt például a halott felravatalozása, siratása, vallásos embereknél az utolsó kenet feladása. „Az egészségügyi ellátórendszer ma nem sok lehetőséget ad a hagyományok megtartására" – ezt Zana nemrég megjelent Mit mondjak, hogyan mondjam? című könyvében írja...