Szerző: BIHARI TAMÁS
2019.05.10.
Óriási lehetőséget láttunk a 2004. május 1-jei uniós csatlakozásban. Milyen állapotban volt akkor a magyar gazdaság?
Már lejtmenetben volt. Az okok több mint száz évre nyúlnak vissza. A rendszerváltás után a magyar kormányok egy olyan gazdasági paradigmát követtek, amelynek a gyökerei legalább az 1867-es kiegyezéstől eredeztethetők. Ennek lényege, hogy hozzuk be a külföldi tőkét és az majd megteremti azokat a kapacitásokat, amelyek segítségével egyebek mellett a magyar export is fellendülhet, és ebből megélhetünk. Ezzel a hagyománnyal Magyarország más utat választott, mint a régió országai.
Mi jellemezte, jellemzi a „magyar utat’?
A lengyelek például nagyon határozottan védték a mezőgazdasági feldolgozó iparukat, s a csatlakozási tárgyalások alatt jelentős kedvezményeket harcoltak ki. A csehek úgy engedték be a külföldi tőkét, hogy az nagy részben a hazai beszállítói hálózatra építsen és nem áldozták fel a cseh gépipart a német autóipar oltárán. Szlovákia a cseh és magyar gyakorlat között lavírozott.
Sokan a magyar nagytőkések és a tőke hiányával magyarázzák, hogy nemigen volt más választásunk. Lett volna?
A cseh, vagy a szlovák tőkeellátottság sem volt jobb, mint a magyar, mégis sikeresebben oldották meg a csatlakozás jelentette feladványt. Szerintem nem a túlhangsúlyozott tőkeellátottság volt az alapvető gond már a rendszerváltást követően sem, hanem a képességek megőrzése. Magyarországnak volt például egy nemzetközi szinten is elismert szakmai teljesítményt nyújtó vízügyi kutató intézete, a VITUKI. A privatizáció során ezt az intézetet az ezredforduló utáni időszakban szétverték. Akkor sikerült „megszabadulni” egy évszázadokon át felhalmozott szellemi tőkétől, amikor a víz az egyik legfontosabb világgazdasági és politikai tényezővé vált. Ma Magyarország lehetne a térség egyik vezető vízgazdálkodási innovációs nagyhatalma. Nem ez történt és ez nem egyedi példa.
A külföldi tőke mégis csak hozott fellendülést a hazai gazdaságban. Ez nem jelentett kárpótlást a veszteségekért?
Kétségtelen, hogy a külföldi tőke beáramlása fellendülést hozott, de ez a hazai ipar, mezőgazdaság és szolgáltatás elsorvasztásával járt együtt, és ez minden eddigi kormány felelőssége. Érdemes megjegyezni, hogy a magyar GDP hozzáadott értékének 52 százalékát a nemzetközi nagyvállalatok állítják elő. Tegyük hozzá, hogy a foglalkoztatottak kevesebb, mint 15 százalékával.
Az Orbán-rezsim viszont a hazai vállalkozások támogatását ígérte, és azt is, hogy megvédi őket a nemzetközi cégek nyomásától. Ebből mi valósult meg?
A hazafias szövegek ellenére, ez a kormányzat sokkal inkább kiszolgálja a nemzetközi tőkét, mint szocialista elődei. Az elmúlt évek látványos GDP növekedése szinte kizárólag a külföldi tőke és az uniós forrásokból származik. A magyar gazdaság alacsony hozzáadott értéket termel, s emiatt is hozzájárulása a GDP-hez elhanyagolható. Ne feledjük, hogy az elmúlt 15 évben az uniós támogatások nagyságrendje átlagosan a bruttó hazai termék 3 százalékának felelt meg. Ez összességében mintegy 25 ezermilliárd forintot tehet ki. Az összes külföldi tőkebefektetések pedig még ezt is meghaladják.
Hogyan használtuk föl ezt az irdatlan összeget?
Jelentős részét visszaadtuk a multiknak adókedvezmény és támogatások formájában. Ebben szintén az Orbán kormányok jártak, járnak az élen. A tavalyi számok alapján látszik, hogy több nemzetközi óriás 3-3,5 évre előre megkapta a munkabérekre fordított összeget, vagyis ingyen van neki erre az időre a munkaerő. Emellett a régiós versenytársakhoz képest sokkal többet fordítottunk infrastrukturális beruházásokra...
