Szerző: SZELESTEY LAJOS
2022.01.09.
Elképzelhető, hogy több európai populista párt is lehúzhatja a rolót az idén, mert bajban vannak Orbán barátai, de a magyar vezetés is páratlan kihívással szembesül a tavaszi választáson. Így a budapesti tudósítás nagyon is célzatosnak nevezi, hogy a miniszterelnök az EU-ellenességre teszi a tétjét, bár azt már nem köti a nagyközönség orrára a politikus, hogy uralmát nem kis részben éppen az unió finanszírozza. Még akkor is, ha a Bizottságnak végre van eszköz a jogállami kifogások érvényesítésére, így leállította a 7 millió euró kifizetését a járvány gazdasági következményeinek enyhítésére felállított alapból. Sőt, még további jelentős összegeket is visszatarthat.
Mindazonáltal, hogy így tesz, az nem 100 %, de Brüsszel immár keményebb hangot használ és a jogállam ügyében az új német kormány részéről is határozottabb fellépésre lehet számítani, mint korábban Merkeltől. De Orbán odahaza is volt már könnyebb helyzetben, mert most minden eddiginél nagyobb a lehetőség, hogy véget vessenek uralmának. Ezért azután önti a pénzt a szavazópolgárokra. Ez azonban nem változtat azon, hogy továbbra is támadja Európát, a migránsokat és a LMBT-közösség tagjait.
Ám eközben Magyarország olyan nehézségekkel kénytelen szembenézni, mint hogy pl. az egészségügy siralmas állapotban van. A ragály 36 ezer áldozatot követelt, míg az osztrákoknál csupán 13 ezret, noha a két ország lakosságának száma nagyjából azonos. Orbán ugyanakkor tovább élezi az EU ellenes hangulatot. Szeme előtt a népek Európája, a keresztényi kontinens lebeg, noha ily módon a Felvilágosodás előtti időket idézi.
Ugyanakkor Márki-Zay Péter pont azokat a rétegeket tudja elszipkázni, amelyeknek már elegük van a hatalom nagyotmondásábóll, a szabad sajtó visszaszorításából, az EU ostorozásából. Ugyanakkor Orbán mellett szól a nagyarányú médiafölény, nem beszélve az államgépezetről, mert az már jó ideje gyakorlatilag a Fidesz transzmissziós szíja.
De az illiberális demokrácia továbbépítéséhez a politikusnak győznie kell a választáson. Különben odalesz az új Európa koncepciója, meg az is, hogy az egyesült európai jobboldal hozhassa létre a 2. legnagyobb frakciót az EP-ben.
Washington Post
A vezércikk szerint Európa sorsa múlik a Nyugat és Oroszország most kezdődő tárgyalásain. Az elemzés emlékeztet arra, hogy a világ most sok tekintetben ugyanolyan helyzet előtt áll, mint egykor Hitler miatt: egy brutális diktátor összeesküvés elméletekre alapozza hatalmi igényét, a birodalom visszaállítását ígéri, és újra fejleszti hadseregét. Fenyegeti a szomszédjait, a demokráciát okolja a válságért és megoldásért cserében azt követeli, hogy írják át a nemzetközi politika szabályait. Továbbá rajzolják át a térképeket, de úgy, hogy az neki jó legyen.
A másik fél belemegy a béketárgyalásokba, mert abban bízik, hogy ily módon elkerülheti a háborút, ám igazából megjutalmazza az agressziót. Az összehasonlítás persze túlzás, de tényleg sok az egybeesés. Ennek megfelelően Bidennek és szövetségeseinek komolyan kell venniük a párbeszédet, mert ha Moszkva kerekedik felül, akár a zöld asztalnál, akár a hadszíntéren, az tartósan destabilizálná a kontinenst.
A szakadatlan orosz propaganda arra kényszerítette az USÁ-t és a többieket, hogy foglalkozzanak az orosz sérelmekkel, holott azok teljesen képtelenek, a követelések jogtalanok. Washington megalapozottan utasította el az igényeket. Putyin viszont a retorikával valószínűleg csupán leplezi, hogy uralni kívánja Ukrajnát, nehogy ott győzzön a demokrácia és alternatívát kínáljon az orosz kleptokráciával szemben.
De ha hajlandó érdemi dialógusra, akkor lenne mit megvitatni: a középhatótávolságű atomfegyverek, illetve a Közép-Európában állomásoztatott hagyományos ütőerő ügyét, mert az elnök mind a két egyezményt megszegte- A megállapodásnak azonban alapvető előfeltétele, hogy Moszkva mérsékelje a katonai fenyegetést.
Amerika nem teheti meg, hogy engedményeket ad a Kremlnek a fegyverek árnyékában. Ha pedig Oroszország megtámadja Ukrajnát, akkor Bidennek segítenie kell, hogy Kijev megvédhesse magát. Fel kell sorakoztatnia a NATO-t és el kell érni, hogy Putyin nagy árat fizessen.
Project Syndicate
Miután csapatokat küldött Kazahsztánba, nagyon úgy néz ki, hogy Putyin egyetért a cárokkal, illetve Leninnel és Sztálinnal, mármint hogy a birodalom minden áldozatot megér, legyen szó akár vérről, akár anyagiakról – írja Nyina Kruscsova, aki nemzetközi kapcsolatokat tanít a tengerentúli New School-on. A néhai szovjet párt- és állami vezető dédunokája bevallja, neki sincs fogalma arról, mit tervez a Kreml szfinxe a különböző hadszíntereken, de aligha azt követi, amit közvetlen elődje, Jelcin felismert, hogy ti. a szovjet birodalom fenntartása hozzájárul az oroszok nyomorához és rendőrállamban tartja őket.
Lehet persze, hogy nem az egykori hatalmas államot igyekszik visszaállítani, de igen elszántnak tűnik, hogy visszaszerezze az uralmat a korábbi tagköztársaságok fölött. Az azonban sokba fog kerülni. A katonai kiadások már így is megugrottak. Továbbá főként a Krím megszállása megkérdőjelezte a 2. világháború utáni békerendet.
A szocializmus összeomlása lehetővé tette a kormányok számára, hogy óriási alapokat csoportosítsanak át a fegyveres erőktől a társadalmi programok javára. Ez szavatolta az orosz gazdasági átmenet pénzügyi alapjait, de a nyugat példátlan fellendülését is. A legnagyobb haszonélvező azonban Kína volt, mert hihetetlen mértékben vissza tudta szorítani a szegénységet.
Az orosz nép azonban nemigen hajlandó feladni a jólétét a nagyhatalmi státuszért, ez Putyint is meggyőzhetné, hogy intsen búcsút birodalmi álmainak. De ha nem, akkor jobb belátásra bírhatná, hogy újrakezdődhet a vetélkedés Pekinggel. Ám cseppet sem biztos, hogy nála a józan ész kerekedik felül. Hiszen már most is figyelmen kívül hagyja az orosz történelem tanulságait.
Project Syndicate
Egyes kormányok nemzetük történelmi hősiességét propagálják, mások inkább az áldozat szerepét emelik ki, de a kettő között nincs is akkora különbség, amilyennek az az első pillantásra látszik. Viszont a lényeg mindkét esetben, hogy a történelmet a fennálló hatalom legitimizálására próbálják felhasználni, ahogy azt Kína, Oroszország is csinálja. Ezt emeli ki Ian Buruma, író, történész, aki 14 éven át tanított a new yorki Bard College-ban.
Hszi Csin-pinghez hasonlóan Putyin is uralni kívánja az emlékezetpolitikát. Azaz elfedi a sztálinizmus rémségeit, és kiemeli az orosz népnek a fasizmus felett aratott rettenthetetlen győzelmét. De a politika nyugaton is gyakran felhasználja a történelmet, gondoljunk csak arra, mekkora vita zajlik manapság Amerikában a rabszolgaságról.
Az orosz elnök a múlt dicsőséges fejezeteire helyezi a hangsúlyt, vagyis hogy az emberek ne arra emlékezzenek, mennyit szenvedtek saját uraiktól. Ám ennek a felfogásnak sok a hátulütője, mert a nemzeti felsőbbrendűség érzete elvakítja az embereket, így nem látják saját hibáikat és nem érzékelik, miként bánnak másokkal. Egyúttal erősítheti a kiválasztottság érzetét.
Legalább ennyire veszélyes ugyanakkor, ha valaki áldozatnak állítja be saját országát. Ily módon ugyanis azt táplálja a közvéleménybe, hogy bosszút kell állni a korábban elszenvedett gazságokért és nem szabad elfeledni a régi ellenségeket. A megalázottság sebei gerjeszthetik a kollektív megtorlás vágyát. A kínai kommunisták azt sugallják, hogy az ország csakis az ő segítségükkel akadályozhat meg bármiféle újabb sérelmet a külföld részéről.
Putyin narratívája az, hogy egyedül ő képes megvédeni az oroszokat az ellenségektől, ahogyan azt Sztálin is tette Hitlerrel szemben. Ám amikor a történelmet propaganda eszköznek tekintik, akkor állandóan ellenségeket kreálnak, ezt pedig folyamatosan felveti a háború kockázatát.
