Műsorvezető: FRIDERIKUSZ SÁNDOR
2023.09.07.
A rendetlenség és bizonytalanság korszaka...
A posztmodern diktatúra az etika utáni állapotba bevezeti az igazságmentesség szükségállapotát, azaz eltörli az objektív és kollektív igazságot. A médiumok totális uralása és propagandává züllesztése, a politikai voluntarizmus eredményeképpen a diktátor akarata és aktuális véleménye maga válik abszolút igazsággá. Nincs külső referenciális pont, amihez ezt viszonyítani lehetne, így nem ellenőrizhető vagy kritizálható. A független igazság felemlítése is üldözendő lesz, így az etikai-politikai elvekhez való hűséghez hasonlóan gyanússá válik a tudás és az önálló gondolkodás, szörnyű példáiként a diktátor iránti hűtlenségnek és a vele szembenállásnak.
Az alábbi szöveg hozzájárulás a diktatúra fenomenológiájának kidolgozásához. Mindehhez jó kiindulópontnak kínálkoznak Jean-Paul
Sartre gondolatai A lét és a semmi harmadik részének végén. Itt a filozófus kitér a másikkal-lét és a mi tapasztalatának kérdésére. Álláspontja szerint e tapasztalatnak két különböző formáját figyelhetjük meg, aszerint hogy a mi nézőként, azaz aktív alanyként, illetve nézettként, azaz passzív tárgyként szerepel. Az előbbi eredményezi a szubjektum-mi, az utóbbi az objektum-mi tapasztalatát. Az objektum-mi valós létdimenzió feltárulása, a szubjektum-mi azonban csak egyfajta pszichológiai jellegű tapasztalat, mellyel esetlegesen rendelkezünk (lásd: J-P. Sartre: A lét és a semmi. L’Harmattan – Szegedi Tudományegyetem Filozófia Tanszék – Magyar Filozófiai Társaság, Budapest, 2006, 491–492. Seregi Tamás fordítása).
A következőkben e Sartre által kidolgozott kategóriák segítségével vizsgálom meg vázlatos formában a diktatúrának, különösen „posztmodern” válfajának működésmódját. Az ennek alávetett társadalmat külső tekintet által rögzített és eltárgyiasított objektum-miként írom le, a végére hagyva azt a kérdést, hogy ez képes-e, s ha igen, miképpen a szubjektum-mi állapotába emelkedni, vagyis önmagát alanyként tapasztalni, és akként is cselekedni. Mindeközben ki fogok térni magának a diktátori tekintetnek az elemzésére, arra a „fenomenológiai munkára”, melyet maga a diktatúra végez. Álláspontom szerint csak a társadalom tagjait mintegy kívülről átfogó külső tekintet vizsgálata segítségével érthető meg teljesen a diktatúra működésmódja, és talán e belátások segítségével számolható fel...
- négy, azaz négy negyedév óta folyamatosan csökken a magyar nemzeti össztermék. Sok médiumban ezt valamiért technikai recessziónak nevezik, szerintem ez nem technikai, hanem nagyon is konkrét recesszió. Tartós gazdasági visszaesés. Lehet fényezni, csak felesleges
- a költségvetési hiány az egekben. Az év első hét hónapjában sikerült elérni a tervezett teljes éves hiány 90%-át, 3000 milliárd forinttal költött többet a költségvetés, mint amennyi bevétele származott. Nem csak a kiadási oldal néz ki rosszul, elsősorban a bevételekkel van gond: jelentősen elmaradnak az ÁFA-bevételek a tervezetthez képest; ez a gigantikus hiány egyébként jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy ne legyen még nagyobb a gazdasági visszaesés. Arról pedig, hogy mennyi mozgástere maradt a fiskális politikának, elég egyszerű a válasz: nagyjából nulla
- az első félévben 12,3%-kal csökkent a kiskereskedelmi forgalom, ez részben megmagyarázza a gyenge ÁFA-bevételeket is. A mások olvasata ennek az adatnak sokkal egyszerűbb: elfogyott az emberek pénze
- az infláció ugyan látványosan esik, év végére szinte biztosan el fogja érni az egyszámjegyű mértéket, de azért tegyük hozzá: volt honnan esnie
- a monetáris politika továbbra is proaktív szerepet tölt be az infláció elleni harcban, a most már lassan egy éve magas overnight kamatok hatására sikerült stabilizálni mind az euró-forint árfolyamot, mint az inflációs várakozásokat. Azonban a korábbi hosszú évek ultra laza monetáris politikája után (emlékszik még valaki a nullás kamatok világára, amikor nem volt ritka, hogy negatív hozammal bocsátott ki az ÁKK rövid DKJ-t?) a monetáris politikának se nagyon maradt nagy mozgástere
- az EU-s pénzek továbbra sem találták meg a helyes irányt, valószínűleg eltévedtek. Pedig – most szigorúan csak a gazdasági növekedés szempontjából nézve – égetően nagy szükség lenne az EU-s forrásokra
- az építőipar, azon belül a lakáspiac az összeomlás szélén, és a neheze majd még csak január után kezdődik, a városi CSOK kivezetésével és a babaváró hitelek szűkítésével a lakáspiacon további áresés és tranzakciószám-csökkenés várható
„A magyar állam nem hajlandó tudomást venni arról, hogy amit otthon végzünk, az a legolcsóbb formája egy beteg ember ápolásának. Ha ezt a család végzi, akkor kérem szépen, legalább a minimálbért, sőt a szakmai minimálbért legyen olyan kedves kifizetni, tekintse munkaviszonynak, mert jelen pillanatban ott tartunk, hogy ugyan szolgálati időnek minősül az otthonápolás, de nem számít bele se a nyugdíjba, se a rokkantsági ellátásba”