VASÁRNAPI HÍREKSzerző: RÁCZ PÉTER2017.09.23.
Valami megroppant - Az örökölt és fenntartott jobbágymentalitás az egyik legfőbb oka annak, hogy a magyar társadalom nem tud és nem akar alternatívát az illiberális demokráciával szemben – mondja Vajda Mihály filozófus, akit Szög a zsákból című, személyes gondolkodástörténeti könyve októberi megjelenésének apropóján kérdeztünk...
...– A tanítást már jó évtizede maga mögött hagyta, és a körülöttünk lévő világ is folyamatosan változni látszik. Azóta sem tapasztalta, hogy a filozófusokban megnő a kedv a korábban jelen lévő társadalomreformáló gondolatok iránt
– Vannak olyan történeti periódusok, amikor vagy szeretik a fennálló társadalmi rendszert, vagy nem, vagy hívei annak, vagy szemben állnak vele, de különösebb alternatívákat nem látnak. Nálunk ráadásul olyannyira bebetonozódott a politikai hatalom, hogy nehezen tudjuk elképzelni, miként lehet kiakolbólítani a pozíciójából, és az ilyen kérdések ezért irrelevánsak. Mert hiszen az alternatíva már megvan régóta: a nyugati liberális demokrácia. Most akinek baja van ezzel az állítólagos demokráciával – nekem van –, ami kimondva is illiberálisnak tekinti magát, annak egyszerű a gondolati elhelyezkedés: szemben áll vele. Én ugyanis azt szeretem, ha a legkülönbözőbb gondolatokat és elképzeléseket ütköztetjük egymással. Ennél fogva erről nincs túl sok beszélnivaló, hiszen politikai szituációban hangoztathatom ugyan, hogy én a liberális demokráciát szeretem, de gondolatilag se nem új, se nem izgalmas, vagy olyasmi, amin együtt lehet gondolkodni.
– Akkor min töpreng inkább szívesen, hagyva a teóriát másra, és a filozófiát tevékenységként, állandó kérdezésként művelve?
– Például azon, mi eredményezte azt, hogy a számomra kezdetben szimpatikus modernitás, mely a tradicionális társadalmakkal szembehelyezkedett, így elfajult. Olyan tömegtársadalommá vált, ahol erodálódnak az értékek, az embereket csakis az érdekli, hogy előrébb jussanak, gazdagabbá váljanak. Úgy látom, az első világháború táján valami megroppant – erről szívesen gondolkodom és írok.
– Én pedig mindenképpen elolvasom majd, és elgondolkodom rajta. Ahogy tette ön is Sacha Batthyány És nekem mi közöm ehhez? című könyve kapcsán, melyben az 1945-ös rohonci mészárlás, s benne a nagynagynéni, Batthyány-Tyssen Margit felelősségének jár utána a leszármazott. Az ön konklúziója szerint nálunk a jobbágymentalitás uralja a magyar társadalmat.
– Az említett könyvben az arisztokrata hölgy egy megjegyzésében az akkori magyar társadalmat háromkomponensűként írja le: vannak egyrészt az országot birtokló arisztokraták, amely réteghez ő is tartozott, másrészt a nyugatias, többségében zsidó, fővárosi értelmiségiek – és mindezeken kívül egy hatalmas paraszti tömeg. Ezt gondoltam tovább. Egész Kelet-Európában, így Magyarországon is igen későn következett be a jobbágyság felszabadítása, amit aztán nem kísért földreform, a volt jobbágyoknak jobb esetben is csak nagyon kicsi parcellával kellett beérniük. Nem jött létre olyanfajta, polgárosodó parasztság, mint mondjuk Hollandiában, Dániában vagy Németország északi részén. Ebből az következik, hogy ez a paraszti tömeg, ami a szocializmusban tökéletesen ki lett semmizve a termelőszövetkezetekkel, ma sem lát maga előtt más perspektívát, mint lehetőleg mindent elfogadni, amit a hatalom kíván, mert akkor a hatalom talán jól bánik vele, és valamit kap tőle. Ezt nevezem jobbágymentalitásnak, és ez az a mentalitás, ami a Fidesz hatalmát is fenntartja, és fenntartani képes.
– Ellenben Németországban?
– Ott ez a mentalitás – „hogy jövök én ahhoz, hogy gondolkozzam, hogy ötleteim legyenek, kisember vagyok ehhez!” – eltűnt. Ott akárki vagyok, éppen úgy jogom van beleszólni a dolgokba, mint a politikacsinálóknak. Nem véletlen, hogy Magyarország sajátos viszonyban van a rendszerváltásnak nevezett micsodával. Az az érzésem, az ország lakosságának többsége pusztán tudomásul vette – elmennek az oroszok, hát elmennek –, de nem volt különösebben lelkes tőle, mert nem érezte, hogy valamit kap, amit eddig nem kapott meg. A Kádár-rendszer idején viszonylag jól érezték magukat, mert beleszólni akkor sem kívántak semmibe, nagy külföldi utazásokra akkor sem vágytak, csak biztonságot akartak meg azt, hogy hagyják őket békében, ne kelljen pártszemináriumra járni meg Szabad Nép-félórára. Nem éheztek, elfogadható volt, megvoltak vele. A szabadság hiánya sose tűnt fel, mert azt sem tudták, mi lenne az. És ez nem változott. A magát kisembernek tartó magyar ma is azt mondja: „én ehhez nem értek, nem szólok bele”, nincs benne vállalkozói hajlam, nincs benne kezdeményező készség, csak azt várja, hogy felülről jobban bánjanak vele.
– Az arisztokratákat elvesztettük, a városi értelmiség többsége sem zsidó már, elvándoroltak, kiirtották őket, ki maradt még Magyarországon a „kisemberek” mellett?
– Egyfelől a megmaradt városi értelmiség, amely ma is nyitott a Nyugatra. Másfelől van egy újgazdag réteg, akiket nem lehet beállítódás tekintetében polgárnak nevezni, mert a régi burzsoáziától eltérően a gazdagodás érdekében nincsenek morális skrupulusaik: mások becsapása a saját érdekemben teljesen megengedhető, ők így tudják, sőt nem is értelmezhető számukra ennek kifogásolása.
– Akkor valóban nincs alternatíva, hiszen egy ilyen összetételű magyar társadalomra illuzórikus liberális demokráciát építeni.
– Pontosan, épp ez a problémám a rendszerváltás óta. Akkor kétféle ellenzék próbálta kezébe venni a hatalmat: az MDF-be szerveződő népnemzeti és az SZDSZ-be tömörülő liberális demokrata. Már akkor úgy láttam, és ki is fejtettem, hogy az egymásnak feszülés helyett az együtt gondolkodásra, a kiegyezésre kellene koncentrálniuk, mert történelmi feladat jutott osztályrészükül. Egy, a szocializmus nevében tökéletesen lepusztított társadalmat kellett volna kimozdítaniuk a tespedt, mindig mindent felülről váró állapotból. És ha ezt nem sikerül megoldaniuk, katasztrófa lesz.
– Sajnos igaza lett. A hatalmi „restaurációnak” e szerint viszonylag könnyű dolga volt.
– Lehet, mások is látták a mentalitás változatlanságát, de egyedül Orbán Viktor használta ki. Kell egy kis nacionalizmus meg egy kis ijesztgetés – ezzel meg is tudta szilárdítani a hatalmát.
– Ehhez a mentalitáshoz köthető az idegengyűlölet is?
– A másfajtával óvatosan próbál bánni az emberi közösség mindenütt. De az egészen nevetséges, ahogy ezt az egész migránsügyi propagandát ennyire beveszik az emberek, holott itt Pesten már főleg kínaiakat látok, azokkal pedig semmi bajunk nincs. Elhiszik, hogy 1294 menekült elveszi a munkahelyeiket és megerőszakol 5 millió magyar nőt – a racionalitás minimumát is nélkülöző érveléssel nehéz vitatkozni. Pár hete voltunk a családdal Kőszegen, és a nagykapun olvasható, teljesen érthetetlen feliraton csodálkoztunk, miszerint mivel Jurisics megvédte a Nyugatot a török inváziótól, ezért meghagyták nekünk a várost… Egy teljesen jól szituált asszony pedig helyeslően csatlakozott hozzánk, hogy igen, mi mindig megvédjük a Nyugatot, most is a migráncsoktól, aztán mit kapunk érte?!
– A Soros-plakátok ugyanakkor összekapcsolják az idegeneket a zsidósággal…
– Pedig az antiszemitizmus és az idegengyűlölet nem ugyanaz. Az antiszemitizmus céltáblája az asszimilálódott zsidó, akit föl sem ismerek, mert azt a nyelvet beszéli, amit én, de valahol a háttérben valami gyanúsat csinál. Az idegengyűlölet a kinézetre is másokra fókuszál, akik nem tudják a nyelvünket, esetleg nem is akarják megtanulni, és nem is tudjuk, mit tesznek, de az biztos, hogy valami nekünk rosszat. Az idegennel szembeni magatartások hol ilyenek, hol olyanok, attól függően, éppen milyennek írjuk le az idegent. Az biztos, egyetlen országot ismerek Európában, ahol szégyen antiszemitának lenni, szégyen idegengyűlölőnek lenni, ellenben büszkék, hogy százezreket fogadnak be, s ez Németország. Ők úgy érzik, a második világháború után nem engedhetik meg maguknak az ettől eltérő viselkedést.
– Ez a legfiatalabb generációra is igaz lenne?
– A ’68-as nemzedék ideológiája, mely számon kérte a szülőkön és nagyszülőkön a nácizmus rémtetteit, ma is hat. Ám emellett a német társadalom különleges abból a szempontból, hogy a múlttal való szembenézés csak az ország nyugati felében történt meg, az újraegyesítés előtti keleti blokkban nem, az ottaniak szerint a háború, a holokauszt a nyugatnémetek bűne volt. Tehát az idegenellenesség beállítódásként jelen van, ahogy a fiatalabb generációban is. A feleségem német, és tart is az AfD-től (Alternative für Deutschland, idegenellenes német párt – a szerk.). Én meg azt mondom, hogy bár itthon is csak tíz százalék körüli lenne a hasonló nézetűek aránya, mint amilyen az ő népszerűségük odakint.
