FACEBOOKSzerző: GÁBOR GYÖRGY2025.07.07.
Orbán Viktor újabb történelmi jelentőségű interjúját csodálhatja a magyar nép. A beszélgetés már a nyitányban is hozza a kötelező fájdalmas felütést: a riporter, enyhén rezignált arccal, sajnálkozva konstatálja, hogy ismét meghiúsult az össznemzeti konszenzus reménye. Pedig – mondja – ez most „alapvetően tudományos alapú”, hiszen egy magyar űrhajósról van szó, nem politikáról. Mert a világűr, úgy tudja, mégsem az ideológiai lövészárkok terepe.
De ekkor megszólal a bőrfotelbe süppedt államférfi, és azonnal a lényegre tapint: nem, kérem szépen, ez nem pártalapú megosztottság. Ez fajta-jelleg – mondja, szó szerint. Ilyenek vagyunk mi, magyarok. Nem lehet mit tenni. Ez a vérünkben van. Ez a DNS-ünk. Már megint.
És ekkor hirtelen minden értelmet nyer. Vagy legalábbis minden szétesik egy nagy, etnikai metafizikába csomagolt értelmetlenségbe. Most válik világossá ugyanis, hogy a magyar tudományellenesség, az Akadémia intézményrendszerének feldarabolása, az egyetemek fideszes alapítványba darálása, a Színház- és Filmművészeti Egyetem kivégzése, a tanszabadság csonkítása, a kritikai gondolkodás szőnyeg alá söprése, a bölcsészet- és társadalomtudományok nevetségessé és „haszontalanná” nyilvánítása, valamint minden kormánykritikus érvelés hatástanulmány nélküli elfojtása: nos, mindez nem a rezsim tudatos hatalmi törekvése. Nem, dehogy! Ez egyszerűen csak a magyar fajta-jelleg manifesztációja. A tudomány elleni zsigeri viszolygás – természetes adottság. Mint a bográcsgulyás, a pálinka vagy a verbunkos.
Ez a korszakos, eszmetörténeti mélységű felismerés egy stilizált szobadíszletben született meg. Egy sötétbarna lambériával borított enteriőrben, amely minden egyes négyzetcentimétere a giccs gőgjének diadalát hirdeti. Az egész tér olyan, mint egy mesterségesen megkomponált nemzeti borvacsora és egy lepukkant vadászkastély nászából született hibrid. És a falon, a díszhelyen: Gustav Klimt A csók című festményének – pontosabban Szerelmespár című eredetijének – reprodukciója.
Már amennyiben reprodukciónak lehet nevezni ezt a vizuális amputációt: hiszen a képen leggyakrabban a felső rész hiányzik, a pár feje olykor le van vágva, ahogy az a szakszerűtlen lakberendezési portálok termékei esetében előfordul. Egykor a hatvanas-hetvenes évek MÁV-járatain is lehetett látni hasonlót: magyar festők munkái, kicsinyítve, aránytalanul keretezve, kabátok és utasfejek árnyékában. Mire az ember leért Siófokra, legszívesebben örökre eltemette volna az esztétikumot. Itt most ugyanez történik, csak méltóságteljesebb hangnemben: egy osztrák szecesszióba oltott nemzeti önkép-fólia formájában.
Pedig A csók nem puszta dekoráció volt valaha: Klimt önmaga és örök szerelme, Emilie Flöge portréját festette meg benne – egy szerelmespárt az örökkévalóság ígéretével, de a szakadék szélén. Az ölelés mögött a lezuhanás fenyegetése: az idő, a végesség, a vég. Ha ez a kép valamit szimbolizál Orbán és a riporter kettősében, azt talán jobb nem kibontani – de legalább következetesen át van írva. Itt már nincs szakadék, csak falemez van és LED-kandalló.
Mert bizony: a kép alatt egy rettenetes műkandalló fortyogja bele magát a semmibe. Nem fűt, nem világít, nem melegít – csak úgy van. Mint egy elfelejtett díszlet egy zárt körű céges karácsonyról. Komikus csiholása a nem létező meghittségnek. És az egész szoba úgy fest, mintha egy középiskolai színjátszókör kapott volna megbízást arra, hogy rendezzenek be egy "first class lounge”-ot valahol Felcsút és Versailles között félúton.
A végső csapást azonban a két túldimenzionált Chesterfield-fotel adja. Ezek nem ülőalkalmatosságok, ezek hatalmi metaforák. Olyan mélyek, hogy aki egyszer belesüpped, az többé nem tud kiemelkedni belőlük, sem testileg, sem szellemileg. Itt az ülés nem gesztus, hanem kiváltság és státusz.
És az egész jelenet fölött ott lebeg a gondolat: nem a rendszer, nem az ideológia, nem az autokrácia pusztítja a tudományt – hanem a „fajta-jelleg”. Verecke híres útján mi nem csak nyelvet és kultúrát hoztunk magunkkal Levédiából – vagy Sumerből, ízlés szerint –, hanem egy genetikai hajlamot is a kritikai gondolkodás elleni makacs allergiára. Az akadémikus tudás leértékelésére. Az autonómia zsigeri elutasítására.
És most, végre, az ország első embere elmagyarázta: nem ő tehet róla. Egyszerűen csak ilyenek vagyunk.