FACEBOOKSzerző: GÁBOR GYÖRGY2025.07.22.
Rácz András történész, Oroszország-szakértő érvekre támaszkodva fejtette ki véleményét a palágykomoróci templomgyújtogatásról. Orbán Viktor nem értett egyet vele – ez természetesen szíve joga. Ilyenkor az ember – feltéve, hogy valóban az – a maga érvrendszerét mozgósítja, hogy cáfolja vitapartnerét. Így működik a gondolkodó ember, így zajlik a párbeszéd ott, ahol nem ösztönök, hanem érvek diktálnak: a görög poliszban, a középkori zsidó és keresztény tudósok műhelyeiben, s – ha a szó nem vált ki azonnali allergiás reakciót Orbánból – a humanizmus eszméjén edződött világban.
Csakhogy Orbán nem vitázik. Nem érvel. Nem reagál. Helyette ezt írja: „A Rácz nevű már addig merészkedik, hogy Magyarországot vádolja a kárpátaljai templom felgyújtásával.”
Van ennek a mondatnak valami sötét bája. Egy miniszterelnök, aki három évtizede játssza a nemzet Atyját, egyetlen mozdulattal vedlik át pökhendi kocsmai figurává, aki zsíros kézzel legyint: „a Rácz nevű”. Ez a fordulat maga a rendszer sűrítménye. Nemcsak intellektuálisan értéktelen, de morálisan is lealjasult. Nem vitatkozik, hanem leköp. Nem cáfol, hanem címkéz. Nem méltányol, hanem megaláz. Aki kérdez, „merészkedik”. Aki gondolkodik, „gyanús”. Aki bírál, az már nem ember – csak nevű.
A Rácz nevű. Mintha aktát olvasna. Mintha a III/III-as kartonról idézne, ahol még eldöntetlen, hogy „ellenséges tevékenység gyanúja” áll-e fenn, avagy az illető még „átnevelhető”. Nem mondja: Rácz András. Nem mondja: kutató, szakértő, állampolgár. Csak: a Rácz nevű. Így beszél, aki sosem tisztelte a nevet, csak listázta. (Meglehet, egykor őt is listázták.) Aki a tudást nem értéknek, hanem veszélynek látja. Mert a hatalom, amelynek nincs gondolata, nincs lelkiismerete, az mindig retteg attól, akinek van neve. Aki aláír. Aki vállal. Aki nem csak nevű, hanem valaki.
Miféle intellektuális sötétség kell ahhoz, hogy egy miniszterelnök a „merészkedik” szót érvnek gondolja? Mintha valaki egy tudományos vita során így szólna: „Hát te merészkedsz azt állítani, hogy…?” Vagy mintha a középkori inkvizíció jegyzőkönyvéből idézne: „merészségében azt állította, hogy a Föld forog”. Vagy mint a sztálini perekből: „az Ivanov nevű azt merte mondani, hogy a tervgazdaság nem tökéletes.”
És ne legyen kétségünk: ez a tónus nagyon is ismerős a magyar múltból. Pontosan így jelentettek fel a zsidótörvények hatása alatt a viceházmesterek: „a Rosenfeld nevű”, „a Grünbaum nevű”, „a Goldberger nevű”. Soha nem ember, soha nem tudós, soha nem állampolgár, csak egy furcsán idegenített lény, akinek van neve, de nincs méltósága. Ez a beszédmód annak a századnak a sötét öröksége, amely leválasztotta a nevet az emberről, hogy aztán nyugodt lelkiismerettel megbélyegezhesse, kizárhassa, elpusztíthassa.
Ez nem véletlen. Nem elszólás. Ez módszer. Kulturális hadüzenet mindenki ellen, aki nem hajlandó leereszkedni abba a tahó gödörbe, ahonnan ez a stílus kinőtt. A „Rácz nevű” nem egyszerűen modortalanság. Ez hatalomtechnika. A szellemi kiürítés nyelve. A csőcselék hangja, amelyet fentről hitelesítenek. A sértődött, agresszív hatalom hangja, amelynek nincs más tartalma, csak dac, paranoia és rettegés attól, hogy valaki gondolkodik. Ez a nyelv önkényuralma. Ahol a minősítés megelőzi a megértést, s ahol a stílus maga az ítélet.
Mert aki gondolkodik, az veszélyes. És ha még nevet is visel hozzá – hát merészkedik.
És innentől már csak egy lépés, hogy a nevünket elvegyék. Hogy ne Rácz András legyen, hanem csak egy nevű. Mint Kafka K.-ja, aki már nem ember, csak kezdőbetű, akinek „ügye van”, de arca, hangja, története nincsen. Aki már nem vitatkozhat, csak vádolható. Aki nem állampolgár, csak nyilvántartott.
Ez a beszéd nem modor, hanem módszer. A hatalom számára a név eltörlése nem csupán retorika: ez az ember eltörlésének előszobája. Mert akinek már csak ügye van, annak többé nincs neve, és nincs joga sem érvelni, sem védekezni, sem gondolkodni.
A „Rácz nevű” ebben a nyelvben nem egy emberre mutat, hanem egy sorsra. Arra a sorsra, amikor a gondolat már önmagában merészség, és a név már nem véd, hanem gyanú. Amikor a mondat nem állítás, hanem ítélet. Amikor a kérdés nem kérdés, hanem kihágás. És amikor a hatalom többé nem vitatkozik, csak nyilvántart.
Így beszél az, aki nem vitát akar nyerni, hanem nevet akar törölni.
És ha ezt engedjük, mi jövünk a névsorban. Egyenként, nevünkkel, méltóságunkkal. Míg nem marad más, csak a hang a mikrofon mögül, és a listázottak csendje.
