Szerző: GÁBOR GYÖRGY
2026.04.20.
A Válasz Online már múlt pénteken nagy cikkben foglalkozott a témával, amellyel most részben én is, mégsem tudhatom le annyival a dolgot, hogy egyetértőleg visszautalok arra az írásra. Nem árt, ha rögzítjük megint, hol tartunk.
Kezdjük tehát ezzel.
Április 13. óta naponta, szinte óráról órára jelentkeznek be az újonnan „megtért” tanúk. Az átállók. Azok, akik – saját elmondásuk szerint – mindvégig belülről bomlasztották a rendszert, miközben annak minden hibáját, aljasságát és bűnét első kézből ismerték. Olyanok szólalnak meg sorra, akik a választások után néhány órával hirtelen megvilágosodtak, mint Saulus a damaszkuszi úton, s immár Paulusként felismerték mindazt, amit addig nem láttak, vagy nem akartak látni. A késleltetett lelkiismeret most egyszerre tömegesen aktiválódik.
Damaszkuszi körforgalom.
A Partizán műsorában közben olyan figurák lépnek elő emlékezővé és értelmezővé, mint Pócs János vagy Deák Dániel – a rendszer egykori vagy jelenlegi arcai, akik most saját szerepüket új narratívába illesztik. A szerkesztőség láthatóan abban érdekelt, hogy ezt a középszerűség alattiságot – a NER működésének egyik szánalmas alapállapotát – ütköztesse valamiféle utólagosan felépített, ám korábban nem létező morállal. Olyan morállal, amelynek hiányát ma már nem egy szűk értelmiségi kör, hanem több mint hárommillió ember pontosan érzékeli.
Csakhogy ez – minden látszólagos izgalma ellenére – nem elég. Sőt, félrevezető is lehet.
Mert a feladat nem az, hogy a rendszer egykori szereplőinek önigazoló visszaemlékezéseit közvetítsük, hanem az, hogy
ne engedjük, hogy ezek a visszaemlékezések váljanak a közelmúlt elsődleges értelmezési keretévé.
Nem az a kérdés, hogy ki mit mond most, hanem az, hogy mi az, ami ebből történeti értelemben megőrizhető, ellenőrizhető és értelmezhető.
Innen kell elindulni.
És innen válik világossá az is, hogy a szisztematikus, forráskritikán alapuló, módszeres feldolgozás megkezdése nem egy lehetőség a sok közül, hanem az egyetlen komolyan vehető válasz arra, ami most történik.
A jelenség, amelyről az alábbiakban szó lesz, nem meglepő – de éppen ezért veszélyes. Nem azért, mert új, hanem mert túlságosan is ismerős. A magyar történelem egyik legmakacsabb szerkezeti eleme ez: az utólagos erkölcsi átpozicionálás. Amikor a résztvevők – a rendszer haszonélvezői, működtetői, csendes kiszolgálói – hirtelen a rendszer belső ellenállóivá írják át önmagukat. Nem egyszerűen mentegetőzés ez, hanem emlékezetképzés. És itt válik döntővé a különbség emlékezet és történelem között...
I.
Jan Assmann óta tudjuk, hogy a kollektív emlékezet nem a múlt rekonstruálására, hanem a jelen identitásának stabilizálására szolgál. Az emlékezet kiválaszt, hangsúlyoz, elhallgat, dramatizál – de mindenekelőtt igazol. Nem az a kérdése, hogy mi történt, hanem az, hogy hogyan lehet együtt élni azzal, ami történt.
A történeti tudás nem azonos az emlékezettel, sőt, gyakran éppen annak ellenében jön létre. A történelem nem identitást, hanem problémát kínál. Nem az a rendeltetése, hogy feloldjon, hogy zavarba hozzon, hogy megnyugtasson, hanem leginkább az, hogy kérdezzen.
Ezért van szükség mindkettőre – és ezért nem helyettesítheti egyik sem a másikat:
emlékezet nélkül nincs közösség, történelem nélkül nincs önismeret.
Az egyik nélkül szétesünk, a másik nélkül hazudunk.
II.
Amit most látunk – a „belülről bomlasztás” utólagos narratívái –, az az emlékezet spontán működése. Egy kollektív önmentési reflex. A múlt még forró, a pozíciók még alakulnak, a jövő még bizonytalan – ilyenkor az ember nem igazat mond, hanem elbeszélhető múltat konstruál magának. És pontosan ezért volna sürgető az, ami mellett érvelek: hogy a történeti munka megelőzze a megszilárduló mítoszokat. Mert ha nem előzi meg, akkor később már csak azokkal dolgozhat...
Az alant következő felsorolásom nem epizódok halmaza, hanem egy rendszer topográfiája. Tisztában vagyok azzal, hogy ez egy szubjektív lista, de épp ezért van szükség más szubjektív listákra is. Minél többre.
Az enyémben ott van a „filozófus-ügy”, amelyről az elmúlt napokban több helyen is olvastam, és elborzasztó tévedésekkel, felkészületlenséggel, tárgyi hibákkal találkoztam. Ez önmagában intő jel: ha már most így torzul egy közelmúltbeli esemény, mi vár a többire? Ez az én esetem – de egyben modell is. Pontosan ez történik minden más ügy esetében is, ha nem kezdődik meg azonnal a szisztematikus feltárás.
És a lista folytatódik, sőt, csak itt kezdődik igazán:
- a Magyar Tudományos Akadémia átalakítása, szétszerelése, intézményi súlyának leépítése;
- a Színház- és Filmművészeti Egyetem szétverése, az egyetemi autonómia felszámolása, az alapítványi struktúrákba kiszervezett, kilopott felsőoktatás teljes rendszere; az egyetemek működési alapjának és feltételének, az autonómiának a teljes felszámolása;
- az egyetemi kinevezések, professzori címek politikai logikák és rendszerhű lojalitások mentén való osztogatása;
- a könyvterjesztés (Libri), továbbá a folyóiratok, lapok „lenyúlása”, a nyilvánosság infrastruktúrájának átrendezése;
- a „közszolgálat” teljes felszámolása és propagandagépezetté torzítása, ezzel párhuzamosan a Klubrádió frekvenciájának politikai döntéssel történő elvétele;
- az alternatív művészeti műhelyek és színházak következetes, sokszor belső szakmai közreműködéssel is támogatott ellehetetlenítése, amely nem ritkán tudatos romboló szándékkal párosult;
- Budapest tudatos esztétikai átírása – a Várnegyedtől a Kossuth téren és a Vértanúk terén át a Citadelláig – egy olyan grandiózus díszletvilággá, ahol a történelem nem megértendő múlt, hanem újragyártott kulissza: monumentális, ideológiailag sterilizált, a hatalom ízlésének alárendelt látványpark, amelynek nincs köze sem a város emlékezetéhez, sem a polgári jóízlés minimális normáihoz, egy hely, ahol a rekonstrukció valójában fikció, a múlt pedig dekorációként szolgál a jelen önigazolásához;
- a sport kiemelt üzemággá emelése, aránytalan erőforrás-allokációval;
- a közpénzből felépített párhuzamos elitképző struktúrák, mint például a Mathias Corvinus Collegium;
- a gazdasági hatalom koncentrációja olyan szereplők körül, mint Mészáros Lőrinc vagy Tiborcz István;
- az olyan szimbolikus és konkrét kérdések, mint Hatvanpuszta – ki építette, milyen forrásból, milyen funkcióval, ki hagyta jóvá;
- a nemzetközi projektek, például a csádi szerepvállalás, amelynek tényleges motivációi és következményei nem feltártak;
- a Magyar Nemzeti Bank körüli ügyek, amelyek gazdaságtörténeti és politikai szempontból egyaránt feldolgozatlanok;
- és nem kerülhető meg a legsúlyosabb dimenzió sem: a gyermekekkel kapcsolatos visszaélések, a pedofilvédelem gyanúja, a rendszerszintűelelősség kérdése – kiért, miért, kinek (kiknek) az érdekében, kinek (kiknek) a hasznára, a javára;
- végül az egyházak szerepe: a lojalitás, a hallgatás, és az esetleges – eddig elfojtott – belső ellenhangok megszólaltatása.
Mindezt nem felsorolásnak szántam, hanem kutatási programnak. És természetesen kiegészítendőnek.
IV.
Mert a listák nem eseménysorokat tartalmaznak, hanem 16 év intézményes működését – és tegyük hozzá: saját hallgatásainkat, néma asszisztálásunkat. Ám amit most kellene tenni, az nem kommentálás, hanem feltárás. Munka. Nem műsoridő kitöltése, hanem forrásképzés.
És ez lényeges különbség. Nem vélemények udvarias cseréje, egymás iránti tapintat ritualizálása, konszenzuskereső simítása, szigorú ítélkezés vagy nemes megbocsátás, hanem dokumentáció.
V.
A „filozófus-ügy” – amelynek torz újraelbeszéléseivel az elmúlt napokban ismét találkozhatott a nagyérdemű, elképesztő tárgyi tévedésekkel, magabiztos hamissággal – szinte tankönyvi példája annak, mi történik akkor, ha a történeti munka elmarad. Az emlékezet nem tűri az üres helyeket: kitölti őket. De nem igazsággal, hanem elbeszélhetőséggel. Pontatlanul, önigazolóan, és nem ritkán cinikus könnyedséggel.
Pedig ennek az ügynek – és ezt különösen fontos volna végre rögzíteni – csak egyik, bár kétségtelenül lényeges és meghatározó eleme az, hogy politikai alapú támadás indult azok ellen, akik az Orbán-rezsim, illetve személyesen Orbán Viktor kritikusai voltak. Ha itt megállunk, ha ezt tekintjük a történet egészének, akkor nem egyszerűen leegyszerűsítünk, hanem elfedünk. Már csak azért is, mert az ügyben akadtak olyan meghurcoltak is, akik nyilvánosan sosem bírálták az Orbán-rendszert, ám az ő tisztességes szakmai munkásságuk is elég volt az ellenük indított rohamhoz.
Miért is?
Mert volt ennek az ügynek több összetevője, amelyekről alig esik szó. Például egy másik, nem kevésbé meghatározó szála:
egy világosan érzékelhető, a kezdetektől, a legelső pillanattól jelen lévő antiszemita akcentus, amely az egész történet nyitányát adta,
és amely aztán – jól felismerhetően – végighúzódott a folyamaton. A kormánypárti sajtó ezt nemcsak felhasználta, hanem egyes esetekben tudatosan szervezte is, olyannyira, hogy a történet jogi következményekhez, bírósági perekhez vezetett. Ma ez a dimenzió feltűnően hiányzik a visszaemlékezésekből – mintha soha nem is létezett volna. Az emlékezet itt nem egyszerűen szelektív: strukturálisan felejt.
És mintha ez nem volna elég, az ügynek volt egy harmadik rétege is, amelyről szintén alig esik szó: az intézményi és szakmai tér belső dinamikája. Az akkori Magyar Tudományos Akadémia bizonyos vezetői, karrieristái, érdekérvényesítői aktív alakítói voltak a folyamatnak. Igazgatói pályázatok, tudományos minősítések, szakmai előmenetelek kerültek politikai és személyes érdekek metszéspontjába, és az MTA kötelékén belül számos esetben dőltek el a fentiek nem szakmai alapon. Szakmai irigység, féltékenység, pozícióharc – mindaz, ami önmagában talán banálisnak tűnhetne, de ebben a konstellációban strukturáló erővé vált.
Ez az a pont, ahol az ügy végképp kilép önmaga keretei közül. Mert itt már nem arról van szó, hogy kiket támadtak meg, kiket hallgattattak el, kiknek a pályáját törték derékba – hanem arról, hogy hogyan működött egy intézmény, mégpedig a legnagyobb presztízsű hazai tudományos intézményrendszer, a Magyar Tudományos Akadémia akkor, amikor
politikai nyomás, személyes ambíciók és belső érdekérvényesítési mechanizmusok egymásba kapcsolódtak.
Itt nem „hibákról” beszélünk, hanem működésmódról. Arról a működésmódról, amelyben a szakmai döntések politikai kontextusban születnek meg, a minősítés és az előmenetel nem pusztán tudományos teljesítmény kérdése, és ahol az intézmény nem védi meg saját normáit, hanem alkalmazkodik azok lebontásához.
És amíg ezt nem értjük meg – részleteiben, név szerint, dokumentumokra támaszkodva –, addig minden „újraépítésről” szóló beszéd nem egyszerűen naiv, hanem üres és veszélyes önáltatás. Különösen akkor, ha ugyanazok a szereplők tűnnek fel benne, akik egykor nem elszenvedői, hanem alakítói, haszonélvezői, csendes asszisztensei vagy tevékeny részesei voltak a kialakult helyzetnek, az MTA meggyalázásának és szétverésének, valamint a feudális viszonyok újratermelésének, ám ma az átpozicionálás kényelmes retorikájába húzódva kínálják fel magukat új alapítókként, akár már pár hét múlva, az MTA májusi tisztújításán.
Mert itt – és ez a döntő – nemcsak az a tét, hogy milyen volt ez a rendszer, hanem az is, hogy milyen lesz. Milyen szerkezetben működik majd a magyar tudomány. Milyen lesz a felépítése.
Hogy lesz-e benne valódi autonómia, vagy csak annak szimulákruma. Hogy a szakmai minőség visszanyeri-e elsődlegességét, vagy ismét háttérbe szorul. Hogy az intézmény képes lesz-e megvédeni saját normáit, vagy ismét kiszolgáltatja azokat a felsőbb hatalmaknak? Hogy a tudományt újra megelőzi-e a politikai lojalitás és a megfelelési igyekezet, valamint a tudománybürokrácia öncsonkító logikája.
Ezért ennek az ügynek a feltárása nem puszta múltfeldolgozás, hanem – semmi túlzás – intézményalapítás.
És ha ez a feltárás elmarad, akkor nem pusztán a megértés marad el, hanem maga a lehetőség is, hogy valóban szembenézzünk azzal, ami történt – és ezzel együtt észrevétlenül újratermeljük ugyanazt a rendszert, más nevekkel, más szereplőkkel, változatlan logikával. Jusson eszünkbe: az emlékezet itt nemcsak felejt, hanem átír. A cselekvőből tanú lesz, a résztvevőből kívülálló, a haszonélvezőből – utólag – kritikus.
Ezért a kérdés nem pusztán az, hogy hogyan emlékezünk erre és a többi esetre, sokkal inkább az, hogy mit hagyunk eltűnni benne. Tévesen emlékezünk? Igen. Félig emlékezünk? Igen. Önigazoló módon emlékezünk? Szinte törvényszerűen.
És közben talán nem is vagyunk tisztában azzal, hogy
ami egyszer emlékezeti sémává válik, azt a történész később már csak rendkívüli erőfeszítések árán tudja szétbontani.
Mert az emlékezet nemcsak megőriz, hanem megszilárdít. Nemcsak rögzít, hanem lezár.
Ezért volna döntő jelentőségű, hogy az ilyen ügyek ne maradjanak az emlékezet kizárólagos fennhatósága alatt. Mert ha ott maradnak, akkor nem múlt lesz belőlük, hanem mítosz. És a mítosz – bármennyire is kényelmes – nem segít megérteni, mi történt velünk. Csak abban segít, hogy ne kelljen szembenéznünk vele.
VI.
Ezért a kérdés – hogy nem kellene-e most elkezdeni a munkát – valójában így hangzik: van-e még esély arra, hogy a történelem megelőzze a felejtést és a hamis emlékezetet? És a válasz: csak akkor, ha most kezdődik el. Amíg itt vannak a szereplők, amíg működik az emlékezet, amíg hozzáférhetők a források, és még nem merevedtek meg végleg a narratívák.
VII.
A tét nem az, hogy „helyesen értelmezzük-e” az elmúlt tizenhat évet, hanem az, hogy lesz-e egyáltalán értelmezhető múltunk. Mert ha nem lesz, akkor marad az, amit olyan jól ismerünk: az újramesélt, átírt önfelmentő történetek végtelen körforgása. És akkor valóban az történik, amitől – nem tagadom – tartok: nem történelmünk lesz, hanem ismétlődésünk, ciklikus körforgásunk.
VIII.
A legfontosabb mondat tehát nem az, hogy „beszélni kell róla”, hanem az, hogy dolgozni kell rajta. Módszeresen. Szisztematikusan. Forrásokra építve. A tanúkat beszéltetve. Ütköztetve. Ellenőrizve.
És ha ezt most nem kezdjük el, akkor nem az lesz a kérdés, hogy mi történt velünk, hanem az, hogy miért nem voltunk képesek tudni.
