FACEBOOKSzerző: GÁBOR GYÖRGY2026.07.10.
Áder János, a Fidesz Sándor-palota előtti tüntetésének főszónoka kijelentette: „Ha Deák Ferenc élne, akkor ma itt élne velünk.”
Ez a mondat többet árul el a szónok történelmi műveltségéről, mint Deák Ferencről. Egyszerre tanúskodik történeti felkészületlenségről és arról a silány szónoki rutinról, amely a múltat kopott közhelyek raktárának tekinti. Néhány nagy név, némi nemzeti pátosz, egy ünnepélyesen megemelt hang, és máris elkészül a történelemnek álcázott politikai giccs. A forrásismeret helyére névmágia kerül, a gondolkodást pedig a halottidézés szeánsza pótolja.
A politika egyik legolcsóbb mutatványa a halottak kisajátítása, de persze roppant hálás műfaj: az érintettek már nem tiltakozhatnak, nem kérhetnek helyreigazítást, nem hagyhatják ott a színpadot, és nem közölhetik a szónokkal, hogy ehhez a társasághoz sohasem jelentkeztek. A halott sírja fölött könnyű tagsági gyűlést tartani. Az elhunyt államférfi kényelmes szövetséges, hiszen engedelmesen viseli mindazt, amit életében aligha tűrt volna el.
Ez a politikai nekromancia a múlt alakjait előbb megfosztja saját koruktól, konfliktusaiktól, fogalmaiktól és választásaiktól, majd rájuk adja a jelen pártszíneit. Deákból így lesz posztumusz Fidesz-szimpatizáns, történelmi személyből alkalmi politikai plüssállat. A szónok mozgatja a száját, miközben Deák hangját imitálja. A történész kellemetlenebb társaság: ő a szónok helyett Deákot olvassa.
Áder kijelentése tankönyvi példája annak, amit a történelemelmélet anakronizmusnak, prezentizmusnak és a kollektív emlékezet politikai instrumentalizálásának nevez. Az anakronizmus egy XIX. századi alkotmányos gondolkodót a XXI. századi pártpolitikai tüntetés díszletévé fokoz le. A prezentizmus a múltat a jelen napi politikai szükségleteihez igazítja, figyelmen kívül hagyva saját fogalmi rendjét, vitáit, intézményeit és nyelvét. A politikai instrumentalizálás pedig Deák történelmi tekintélyét Áder mondanivalójának hitelesítésére használja fel.
Koselleck arra figyelmeztetett, hogy a történeti fogalmak saját koruk tapasztalati terében és várakozási horizontjában nyerik el jelentésüket. Skinner szerint egy politikai gondolkodó szövegeit saját korának vitái, nyelvi konvenciói és politikai céljai felől lehet megérteni. Nora azt mutatta meg, miként alakítja át a politikai felhasználás a kollektív emlékezetet birtokba vehető jelképtárrá. Áder egyetlen mondattal mindhárom felismerés fölött átlépett. Nála a történelem jelmezkölcsönző, Deák pedig az estére kibérelt díszmagyar.
Deák Ferenc különösen szerencsétlen választás ehhez a mutatványhoz. Egész politikai életműve az önkény, az oktrojált alkotmány, a jog helyére lépő erő, a hatalmi önkényeskedés és a törvénytelenség ellen íródott. Pontosan az ellen, amit a Fidesz rendszere tizenhat éven át államrezonná emelt. Deák szövegei a jogot szegezik szembe az erővel, az alkotmányt a pártakarattal, a törvényességet a hatalmi önkénnyel, az emberi méltóságot a politikai gépezettel.
Deák ezért rossz statiszta. Megmaradtak a szövegei, és a szövegek makacs dolgok: ellenállnak az utólagos pártfegyelemnek. Áder megidézte Deákot; ezzel óvatlanul szót is adott neki.
Deák 1866. február 8-án, az első válaszfelirati javaslatban, az 1849-ben megszakított magyar alkotmányos életre visszatekintve ezt írta:
„Tizenhét év ki lett szakasztva a nemzet alkotmányos életéből.”
A szám szinte illetlenül közel esik a Fidesz tizenhat évéhez. A mondat pedig jóval pontosabban illik a NER történeti mérlegéhez, mint Áder tüntetésének bármely transzparenséhez.
Végül ott áll Deák sajtótörvényről szóló, gyilkos egyszerűségű mondata:
„Ha tőlem függene, a sajtótörvénynek csak egy paragrafusa volna: hazudni nem szabad.”
Egyetlen paragrafus. A Fidesz tizenhat év alatt felépített médiabirodalma már a kihirdetés pillanatában elveszítette volna működésének alapját. Áder tehát valóban megidézte Deák Ferencet. Csak arra nem számított, hogy a halott államférfi elsőként a mikrofont, utána pedig az egész propagandagépezetet kapcsolná ki.
