FACEBOOKSzerző: BIRKÁS GYÖRGY2026.07.22.
Az Alaptörvény 17. módosítását (kormányzati nyomásra), benne egy mondatos kirúgásával végül maga Sulyok Tamás írta alá, ezzel hétfőn megszűnt a mandátuma. Az új elnököt az Országgyűlés választja, kell tehát egy jelölt.
És itt jött az új kormány első ki nem kényszerített hibája. Nem maga a jelölés, hanem a kommunikáció.
Magyar Péter előzőleg nyílt javaslattételi folyamatot ígért, olyan elnökválasztást, amely nem szivarszobákban dől el. Ehhez képest vasárnap tizenhat ismert ember levélben javasolta Polgár Juditot, és a miniszterelnök még aznap bejelentette, hogy támogatja. A nyílt folyamatból egy nap lett, a javaslattételből kész tény. A saját tábor felháborodott, nem elsősorban a jelöltön, hanem a módszeren. Krekó Péter fogalmazta meg a legtisztábban: Polgár Judit kiváló köztársasági elnök lenne, de nehéz ezt valódi társadalmi egyeztetésnek nevezni.
Pedig szerintem is jó jelölt lett volna. Pártpolitikai múltja nincs, nemzetközi tekintélye vitathatatlan, a teljesítménye a sajátja, nem kinevezték, hanem kiküzdötte, táblánál, a világ legjobbjai ellen. A sakk ráadásul nem rossz felkészülés az államfői posztra, hosszú távú gondolkodás, higgadtság, kudarctűrés és annak tudása, hogy a szabályok mindenkire vonatkoznak. Az ellenérvek is érthetők: nincs közjogi tapasztalata, márpedig egy alkotmányozási átmenetben az elnöknek nemcsak szimbólumnak kell lennie, hanem jogállami reflexekkel rendelkező szereplőnek is. És sokan hiányolták, hogy a kiválasztás miért nem szólt arról, amiről ígérték: rólunk.
Polgár Judit hétfő este visszalépett, azt írta, nem érez magában elég erőt egy megosztott
nemzet egyesítésének történelmi felelősségéhez. A kommenteket látva megértem. Pedig ez az elegáns, őszinte mondat is mutatja, megfelelt volna. Magyar Péter pedig kimondta, a felelősség kizárólag őt terheli. Ez is igaz, és olyan miniszterelnökünk van, aki ezt beismeri.
De a történet legfontosabb tanulsága nem a jelöltről szól, hanem rólunk.
Ez az ügy egy dolgot mindenképpen nyilvánvalóvá tett. A mostani kormánypárti tábor és nyilvánosság nagyon nem olyan, mint amilyen a fideszes volt. Képzeljük el, hogy Orbán Viktor bejelent egy elnökjelöltet, és a saját szavazói, a saját véleményformálói nyilvánosan kritizálják a folyamatot. Nem tudjuk elképzelni, mert tizenhat év alatt egyszer sem történt meg. Se Schmitt Pálnál, se Ádernél, se Nováknál, se Sulyoknál, pedig Polgár Juditot nem lehetne egy lapon említeni velük. A fideszes tábor akkor tapsolt, mert a taps volt a tagság feltétele. A tiszás tábor vitatkozott, számonkért, és a miniszterelnök nem lehazaárulózta a kritikusokat, hanem elismerte a hibát és korrigált. Az új rendszer építésekor pontosan ez a mechanizmus a legfontosabb. Nem az, hogy nincsenek hibák, hanem az, hogy a hibákat ki lehet mondani, és ki is mondja valaki. A demokrácia nem a hibátlanság rendszere, hanem a hibajavításé.
A tegnap esti posztból pedig úgy tűnik, megvan az új jelölt. Magyar Péter a Miniszterelnökségen fogadta dr. Fülöp Botondot, a Vidéki Prókátort, és azt írta róla: aki nélkül valószínűleg nincs rendszerváltás. Ő az a komlói ügyvéd, aki észrevette a Kónya Endrének adott elnöki kegyelmet, és ezzel elindította a lavinát, Novák lemondását, Varga Judit távozását, és közvetve Magyar Péter színre lépését is.
Mellette szól, hogy jogász, méghozzá olyan, aki bizonyította, hogy a jogállami reflexei élesebbek, mint a teljes állami apparátusé. Konzervatív, egykor Fidesz-szimpatizáns, aki 2010 előtt kiábrándult. Vagyis nem a Tisza embere, hanem a jogé. Névtelenül, két és fél évig, egzisztenciális kockázatot vállalva csinálta, amit csinált, tehát nem a karrierért tette. És van egy szép szimmetria abban, ha a kegyelmi botrányt kirobbantó ember költözik abba a palotába, ahonnan a botrány elindult.
Ellene szól, hogy a jelölése óhatatlanul hálagesztusnak tűnhet, márpedig az államfői poszt nem érdemrend, és nem a szolgálatok jutalma. Aki a rendszerváltás egyik elindítója volt, az nem pártsemleges figura, akkor sem, ha sosem volt párttag. A fidesz számára ő maga a vereség szimbóluma, ami nehezíti a "nemzet egysége" szerepkört. És a névtelenség két és fél éve után a legláthatóbb közjogi méltóságnak lenni, ez akkora váltás, amekkorát kevesen bírnak ki.
Két jelölt, két nagyon különböző történet, és egy közös pont: mindkettő a saját teljesítményével, nem pártkatonaként került szóba. Már ez is korszakváltás. De az igazi újdonság az, ami a kettő között történt. Egy kormány hibázott, a nyilvánossága szóvá tette, a kormány pedig korrigált. Tizenhat évig erre vártunk. Most, hogy leírhatom, igyekszem nem megszokni, mert abban a pillanatban, amikor természetesnek vesszük, hogy a hatalom hibázhat és javíthat, elkezdjük elfelejteni, milyen volt, amikor csak hibázott, és letagadta.
