HVG360Szerző: BALLA ISTVÁN2026.09.03.
„Nem lesz éhséglázadás. A szürke- és feketezónára épített túlélés fenntartja ezt a rendszert” – mondja L. Ritók Nóra, az Igazgyöngy Alapítvány tisztikereszttel kitüntetett szakmai vezetője, alapítója, aki másfél évtizeden át állandó kormányzati vegzálás közepette küzdött csapatával Toldon a gyerekszegénység ellen. Mint mondja, nem akar visszaütni, azt szeretné, hogy „egy másfajta, együttműködő attitűddel éljünk együtt”. Ettől még nem gondolja, hogy egyszerűen pontot kell tenni az elmúlt 16 évre.
Az alábbi a HVG 36. számában megjelent Told, tűr, támogat című interjú részlete.
Az elmúlt 16 évben önt személy szerint és az Igazgyöngy Alapítványt is sorozatos támadások érték az előző kormányzat részéről. Augusztus 20. alkalmából most megkapta a Magyar Érdemrend tisztikeresztjét. Érez elégétételt?
Az elmúlt 16 év kiölte belőlem azt az érzést, hogy döntéshozói szinten bármit is számítana a mi teljesítményünk. Mellőzöttnek és alig megtűrtnek éreztem magam, ez erősen rögződött is bennem. Egy támogatónk mondta egyszer, hogy „magát se lenyelni, se kiköpni nem tudják”. Igaz, azért leköpni le tudtak. Szóval fel sem merült, hogy kaphatok egy ilyen kitüntetést. Hogy mégis megkaptam, igazából akkor kezdett el tudatosulni bennem, amikor augusztus 20-án elindult a gratulációáradat, és sorra írt a díjról a sajtó is. Sokaknál ehhez kapcsolódott egyfajta rendszerváltó üzenet is. Amikor lassan eljutottam arra a pontra, hogy átéljem a kitüntetés jelentőségét, akkor viszont rögtön eszembe jutott: nem szeretném, hogy ez most valamiféle elégtétel legyen a 16 évért. Ennél sokkal fontosabbnak tartom a munkámat.
"Úgy értékelem, hogy a díj az Igazgyöngy Alapítvány 27 éves történetének elismerése."
Az Igazgyöngy és más civilek vajon átkerülnek most az éppen megtűrtek közül a támogatott kategóriába?
Az biztos, hogy a durva lejáratókampányok, a betartások, a forráselvonások, a fenyegetések után jó lenne, ha nem kellene már állandó védekező pozícióban lenni. Engem még az Alkotmányvédelmi Hivatal is próbált beállítani a „helyes irányba”, vagy talán elérni, hogy ne kommunikáljak a szegénységről. Többször voltak nálam fura megbeszéléseket folytatni, erről a Partizánban már hosszabban beszéltem. Szóval mindig résen kellett lenni, hogy honnan jön az újabb támadás. Április után van bennünk némi felszabadultság, talán könnyebb lesz a dolga az eddig támadott a civil szférának. Ha másért nem is, legalább nem lesz ekkora az ellenszél. Azért 16 év igen hosszú idő, komoly szocializációs időszak. Mi pedig abban szocializálódtunk, hogy ellenségnek tekintenek bennünket. Furcsa most nézni, hogy kik gratulálnak. Olyanoktól is kaptam jókívánságot, akikről pontosan tudom: mindent elkövettek, hogy kiszorítsanak bennünket pályázatokból.
Visszaír az ilyenekre?
Kulturáltan megköszönöm, de nem kommentálom. A minap megosztottam egy posztot a közösségi oldalamon arról, hogy milyen sokat adott nekem az asztalom mellett kitűzött kis József Attila-idézet: „Milyen jó lenne nem ütni vissza…” Néztem a poszt alatti kommenteket, sokan azt írták, hogy nyilván azért lettem beteg, mert nem ütöttem vissza. (L. Ritók Nórát emlőrákkal kezelték, a betegségéről ő maga vezetett blogot – a szerk.) Én viszont azt gondolom, hogy
"még több stressz lett volna rajtam, ha visszaütök, mert akkor még magammal is meg kellett volna küzdenem. Én nem vissza akarom adni a pofont, azt szeretném, hogy senki ne adjon pofont."
Azt, hogy egy másfajta, együttműködő attitűddel éljünk együtt.
Ma viszont sokan igencsak szeretnék már látni azokat a visszaadott pofonokat.
Hogy kialakítható-e a mostani társadalomban a „ne üssünk vissza” attitűd, az nagy kérdés. De hogy a személyes sérelmeket továbbgörgessük, továbbragozzuk magunkban, hogy kit kik és hogyan járattak le, én ezt el tudnám engedni. Azt szeretném, ha inkább a problémák megoldására tudnánk fókuszálni. Persze azt én sem gondolom, hogy egyszerűen pontot tegyünk az elmúlt 16 évre, hiszen olyan összegek mentek el rossz irányba, amivel igenis foglalkozni kell. A felelősséget nem söpörhetjük a szőnyeg alá. Akik ezt a rendszert működtették, kialakították, azoknak utána kell menni, felelősségre vonni, hogy ne történhessen meg még egyszer ugyanez.
A már említett Partizán-interjúban, amikor kitálalt az Alkotmányvédelmi Hivatal megfélemlítő beszélgetéssorozatáról, azt mondta, hogy ebből még akár gondja is lehet, mivel ezek a látogatások államtitoknak minősültek. Történt valami ez ügyben az eltelt két hónap alatt?
Nem. Már régen szerettem volna ezzel a 2016 előtti sztorival előjönni: nyomasztottak ezek a beszélgetések, nagyon rossz érzésem volt. Mielőtt elmondtam a nyilvánosság előtt, konzultáltam jogászokkal, hogy milyen kockázata lehet, ha kitálalok. Az alkotmányvédelmisek ugyanis rögtön az első alkalommal közölték velem, amikor meglátogattak, hogy ez a beszélgetés államtitok, még a kollégáimnak sem mesélhetek a találkozásokról. A jogász, akihez még a látogatások alatt fordultam, azt mondta, szerinte már régóta megfigyeltek engem a beszélgetések előtt, de erről fogalmam sem volt. Azt viszont nem tudtuk közösen sem megfejteni, mit is akartak valójában tőlem. De tény, hogy akár két év börtönbüntetést is jelenthet, ha valaki egy államtitkot megsért. Szóval azért volt és van bennem egy szorongás, hogy milyen törvények érvényesek ezzel kapcsolatban még most is. Én egyébként azt gondoltam, hogy a Partizán után tömegesen fognak jelentkezni a hozzám hasonlóan vegzáltak.
És nem voltak ilyenek?
Nem. Kaptam olyan leveleket, hogy egyeseket a főnökeik milyen félelemben tartottak, de alkotmányvédelmis látogatásokról senki nem beszélt. Annak idején próbáltam pár civil partnernél is bizalmasan érdeklődni, de nem tudtam eldönteni, hogy azért nem mondják el, mert tartják magukat ahhoz, hogy ez egy államtitok, vagy pedig tényleg nem keresték őket. Telefonos lehallgatásokról többen beszámoltak, de azokat sem tudták volna bizonyítani.
Azt azért mindannyian láthattuk-hallhattuk, hogy számos tüntetésen felszólalt, sorra kiállt a szegregált oktatás ellen, felhangosította a szegénység problémáját. Mindezekkel folyamatosan borsot tört a NER orra alá. A volt hatalom szempontjából tehát bőségesen adott okot a vegzálásra.
Ilyen alapon rászállhatott volna az alkotmányvédelem az összes többi szervezet képviselőjére, akik felszólaltak. Tény: adtam okot arra, hogy ne szeressen meg a hatalom. Egyébként megértem az intézményi szereplőket vagy a például a polgármestereket, akik nem akartak partneri viszonyba kerülni velünk: annak rájuk nézve következményei lehettek. Ezekből aztán olyan abszurd helyzetek következtek, hogy átlátható adománygyűjtő szervezetként
"néha titokban kellett az adományokat továbbadnunk nekik, mert különben nem merték elfogadni."
Az oktatási és a szociális minisztérium is Facebook-posztban gratulált a díjhoz. Arról viszont nem hallottam, hogy bármelyik is megkereste volna önt, hogy kapcsolódjon be az új kormány munkájába. Nem számítanak a tapasztalataira, tanácsaira?
Én azt mindig világossá tettem, hogy nem szeretnék semmilyen pozíciót vállalni, munkaviszonyban dolgozni semelyik minisztériumban.
Miért?
Ahhoz értek igazán, amit itt csinálunk, Berettyóújfalu környékén. Másrészt az egészségi állapotom sem tenné ezt lehetővé. És szeretném az elkövetkező időmet egy picit a tevékenységem, a pályám összegzésére fordítani, ebbe sem férne bele valamilyen státusz. Azt viszont mindig felajánlottam, hogy szakpolitikai szinten, ha tudok segíteni a tanácsaimmal vagy a tapasztalataimmal, azt nagyon szívesen megteszem. Kerestek informálisan az oktatási minisztériumból, de ott nem realizálódott semmi. A szociális államtitkárság is hívott már egy-két beszélgetésre, tematikus műhelyre, más civilekkel együtt. De olyan nagyon nem számítanak rám, úgy tűnik. Ha jól tudom, más, bizonyítottan eredményes civil szakértőt sem nagyon kerestek. Járt nálunk továbbá Jójárt Erika roma képviselő, hogy ők egy esélyteremtő tervet szeretnének összeállítani az Igazgyöngy módszertana alapján. Beszélgettünk erről, és adtam nekik anyagokat, módszertani leírásokat is, de azt is elmondtam, hogy nem tartom szerencsésnek, ha a társadalmi leszakadást túlságosan roma fókusszal közelítjük meg. Nem tagadva persze, hogy az ebben érintett családok többségükben romák, de ha a szocializációs minták felől közelítünk, a többségi társadalom is jobban érti, és támogatja is a társadalmi különbségek csökkentését. Én mindig inkább a „generációs szegény” kifejezést használom.
A generációs szegénység viszont, mint szokta hangsúlyozni, csak hosszú távú programként kezelhető. Az Igazgyöngy toldi (Told az egyik legszegényebb kistérség kis zsákfaluja a román határnál – a szerk.) mintaprogramja is 20 évre szól. Épp abban az évben kezdődött, 2010-ben, amikor a NER, és még van belőle közel 4 év. Mi várható 2030-ban?
Azt mondtuk, akkorra már kell, hogy mutasson a modell olyan elemeket, amelyek arra utalnak, hogy a közösség önmaga képes megszervezni az életét. Van olyan munkatársunk, aki a szomszédos településen él, igazgyöngyös ösztöndíjas volt, és mára végzett óvónő. Egy másik volt tanítványunkat most vesszük fel egy munkaszocializációs program keretében. Ők tehát helyben igazgyöngyös munkahelyeket váltanak ki, ez nagyon nagy előrelépés.
"Elmondhatjuk, hogy nincs iskolai lemorzsolódás, vannak érettségizett és szakmát szerzett gyerekeink, teljesen beépültek a közösségi foglalkozások, erősödik a fiatal anyukák érvényesítési képessége, tudása a női szerepekről."
A másik dolog az, hogy a közösség mire lesz képes. Tud-e önálló kezdeményezéseket megfogalmazni? És már határozottan látszik, hogy a toldi közösség igenis képes erre. Ehhez jönnek még az önfenntartási képességek, például hogy hány embernek épül be az életébe, hogy folyamatosan kertet műveljen. Ha egy-két évig, segítséggel művelik a kertjüket, az még nem sikeres kertprogram. Az akkor sikeres, amikor önmaguktól, a segítségünk nélkül megy. Mi sem lehetünk még ebben biztosak, de már több olyan önálló ötlet, szándék jön az emberektől, ami egyre biztosabban mutatja az attitűdváltást.
Ha véget ér a program, és sikeresen elindulnak ezek az önállósodási folyamatok, akkor mi a következő lépés?
Az, hogy vége a programnak, nem azt jelenti, hogy 2030-ban azt mondjuk a toldiaknak: most már csináljatok, amit akartok. De visszább lehet és kell vennünk a mostani jelenlétünkből. És akkor jön majd a nagy dilemma, hogy elkezdjük-e másik faluban. Vagy tegyük át egy kicsit a fókuszt az oktatásra, a közösségfejlesztésre, a tudásmegosztásra? Reméljük, most, hogy már nem vagyunk kikiáltva az állam ellenségének, erősödhet az intézményi együttműködés is. Amikor 17 éve elkezdtem az oktatás mellett a szociális munkát, az a naiv elgondolás volt bennem, hogy majd én megmutatom, hogy fekete- és szürkezóna nélkül is lehet élni. A többségi társadalom ugyanis mindig azzal jött, hogy a szegregátumokban nem jogkövető magatartással élnek az emberek; gondoltam, majd mi elhozzuk ezt. Erre belecsöppentünk egy olyan világba, amiben a legfelsőbb szintig nem volt jellemző a jogkövető magatartás. Ezek aztán le is értek a végekig. Úgyhogy ebben baromi nehéz volt előrelépni. Már csak azért is, mert a kapacitáshiány, a protokoll miatt a rendőrség sem tudott igazán partner lenni.
"Tudomásul kellett vennem, hogy elnézik a pénzért fuvarozást, a boltocskázást, elnézik az illegális dohánykereskedelmet, a feketemunkát, a zsebbe fizetős alkalmi munkákat. Nem alakult ki annak a rendszere, hogy mindenkinek világos legyen, ezek nem legális dolgok."
Ezek ugyanakkor túlélési stratégiák, amik generációról generációra öröklődnek. „Nem kell, hogy tanulj, csak gyúrjál, és legyen egy autód, mert akkor meg tudsz élni abból, hogy a többieket pénzért fuvarozod. A pénzt majd behajtod, amikor jövedelemhez jutnak.” Vagy „menj el, vásárolj be olcsón, majd áruld felírásra, és amikor megjön a családi, behajtod jó nagy haszonnal”. A gyereknek ez a minta. Ez a túlélési stratégia rögzül. Azt is meg kellett értetnem, hogy a túlélési stratégia meg az életstratégia egyáltalán nem ugyanaz. Nekünk kellene a kettő közötti különbséget számukra tudatossá tenni és folyamatosan az életstratégia irányába tolni. Az életstratégia egy hosszú távú tervezés, a túlélési stratégia meg rövid távú. Iszonyatos kihívás az iskolai motiváció felkeltése, mert a gyerekeknek otthon a túlélési stratégia üzenetét adják át, majd bemennek az iskolába, ahol meg azt hallják, hogy tanulj, és akkor majd talán tíz év múlva lesz szakmád, jobb életed.
Ez azt is jelenti, hogy ha ez a fekete- meg szürkegazdaság hirtelen megszűnne, azzal az emberek bevált túlélési stratégiái tűnnének el. Van itt megoldás?
Két dolog kellene hozzá. Egyrészt olyan munkahely, ahol a szakmával nem rendelkező réteg is találna megélhetést, másrészt valahogy csökkenteni kellene azt az adóssághalmazt, amit ezek az emberek felhalmoztak. Ez utóbbi azonban a pénzügyi tudatosságuk hiánya miatt is nagyon súlyos probléma, de amiatt is, hogy teljesen más a családok érdeke, mint a kereskedelmi és a banki hálózatoké. Utóbbiaknak az az érdekük, hogy minél többeket vásárlásra bírjanak: jön az ügynök és rábeszéli az embereket, hogy vegyenek okostelefont „nulla forintért”, a részletek majd később jönnek, csak egy papírt kell aláírni. A részleteket nyilván nem tudják fizetni, a készüléket néha már másnap eladják, ha nincs kenyérre való, az egész azonban az ő nevükön marad. Innentől jön egy görgetett adósság, aminek a vége többmilliós, behajtócéges tartozás. Ez önmagában a feketezóna felé tolja az érintetteket, mert nem őrültek meg, hogy elhelyezkedjenek a legális munkaerőpiacon, hiszen ott a fele fizetésüket levonják. A munkahelyeknek meg az a kihívás, hogy nagyon alacsony szinten vannak a munkavállalói kompetenciák, úgyhogy gyakorlatilag meg kellene előlegezni egy fejlesztést, amíg kialakul ezeknek az embereknek a felelősségtudata, a szabálykövetése, a szükséges szociális készségei, amik ahhoz kellenek, hogy jó munkavállalók legyenek.
A cégek viszont kész embereket várnak. De ha lenne valamilyen támogatás, amivel a cég méretétől függően egy-egy vagy öt-tíz embert bevinnénk a rendszerbe szoros mentorálással, már előrébb volnánk. Mint ahogy az is működne, hogy kezdjünk el másképpen foglalkozni a gyerekekkel. Most indítottunk egy, a Unicredit által támogatott programot, amiben tízéves korra vittük le a munkaszocializációs képzés korhatárát. A rendszer ezt középiskolás korban kezdi, Híd-programmal vagy ösztöndíjakkal próbálva bepótolni a tudáshiányt és szakmához juttatni őket. De ez már késő. Ha hamarabb elkezdjük az együttműködési készséget, feladattudatot, monotóniatűrést, felelősségérzetet kialakítani, akkor – mentorálva a gyerekeket – sikeres, megfelelő munkavállalók lehetnek. Az fontos, hogy ide mentorok kellenek, mint ahogy egy cégnél is nagyon hasznos volna, ha lenne szociálisan érzékeny mentor. Ha ilyen állásokat megfinanszíroznánk, és a cégek nyitottak lennének arra, hogy foglalkozzanak ezzel, akkor az ázsiai munkaerőt ki tudnánk nyerni ebből a társadalmi csoportból. Csak picit változtatni kellene a fókuszon, és a cégeknek nem a pillanatnyi haszonra, hanem a hosszabb távú társadalmi megvalósulásra kellene gondolniuk.
Miközben az előbb leírt fekete és szürke rendszerek tartják fenn ennek a társadalmi rétegnek a megélhetési esélyeit, évek óta azt hallottuk, hogy csökken a szegénység az országban, családtámogatások, közmunka-lehetőségek és munkahelyek segítenek az embereken. Ön mit lát a terepről: 2010-től hogyan változott a szegregátumokban élők helyzete?
A családi támogatások nem érték el ezt a társadalmi csoportot, sem az adózási rendszerben érvényesített intézkedések, sem a lakásfelújítási kedvezmények. Itt épp a szürke- és feketezónás túlélési stratégiák erősödtek az elmúlt 16 évben. Ezzel tudták szinten tartani magukat az itteniek. A közmunkaprogram sem segített, még ahol működött is, ott sem a legmélyebben levőket érintette.
Bár az Igazgyöngy programjai annak idején az oktatásból indultak ki, és bővültek egyre inkább szociális programmá, erről még alig ejtettünk szót. Hosszabb távon nem az iskolarendszerben kellene megtalálni a megoldást?
Itt van egy nagy dilemma, a tanodarendszer. Nekünk is van tanodánk, igaz, soha nem kapott állami támogatást. Ugyanakkor nem normális dolog, hogy van egy szegregálódó iskolarendszer, és mellette van egy államilag finanszírozott tanodarendszer, aminek az a feladata, hogy amit az iskola nem tudott megtanítani, azt tanítsa meg. Miért nem az iskolarendszerben tanítják meg?
"Vannak települések, ahol működik egy egyházi iskola, ami szegregálja az állami iskolát, az adott egyház pedig fenntart a településen egy tanodát az állami iskola tanulóinak, amiben nincs egy gyerek sem az egyházi iskolából. Milyen már ez?"
Szóval a tanodánkkal kezdeni kell valamit. Például be kellene épülniük a módszertanukkal együtt az iskolába. Vagy a tanodafókuszt át lehetne tenni a munkaszocializációs vonalra, mert ez az iskolában sincs meg.
Nem is a tanodákra gondoltam, hanem a közoktatásra, sőt már az óvodára, a csecsemőkorra.
Ha csak az iskolára fókuszálunk, akkor ami otthon van, az leamortizálja az iskola hatását. Megnéztük, amikor még csak az oktatásban dolgoztunk, hogy hány gyereknél sikerült életstratégiaváltást elérni a generációs szegénységből, és az jött ki, hogy nullának. Ez arra mutatott rá, hogy nem elég a jó iskola, mert a kultúrkörök mások. Minden családnak van kultúrköre, az intézményrendszernek is van egy központilag irányított kultúrköre. Ha nincs metszéspont, akkor nincs hatás. Lehet, hogy az iskola hatna valamit, de aztán a gyerek hazamegy, és ott teljesen más az üzenet. Ha a rendszer nem fókuszál a családi háttérre, ha nem kezdi el a szülőknél bepótolni, amit nekik sem adott meg gyerekként, nem próbálja munkához juttatni, a túlélési stratégiáikat visszaszorítani, akkor az oktatás magában nem fog hatni. És az iskolában is kulcskérdés a mentorálás.
Az oktatási tárca eddigi intézkedéseit, terveit és a rengeteg szervezettel való tárgyalásait biztatónak tartja? Ez lehet jó irány?
Nem is lehet ennyi idő alatt gyökeres változást elérni. Láttam, mekkora felháborodás volt, hogy a tankerületek megmaradnak. Na de két héttel az iskolakezdés előtt nem lehet visszaadni az önkormányzatoknak az iskolákat, hiszen azoknál már se infrastruktúra, se szakértelem nincs. És az iskola nem áll le, amíg átalakítják. Szerintem – ahogy mi is próbáljuk a saját területünkön – az eddig megszokott ügykezelő fókuszt az okkezelésre kellene átállítani. Tulajdonképpen olyan, mintha a saját maga fenntartását támogatná, ha nem megy az okok mögé. Az okok pedig folyamatosan termelik az ügyeket. Újra és újra. A mi pedagógusaink nemcsak a 45 perces órákra koncentrálnak, hanem szociális munkát is végeznek. Ismerik a gyerekek családi hátterét, tudják, kik azok, akik generációs szegénységben élnek, ahol minden gyerek traumatizált.
Minden egyes gyerek traumatizált?
Igen. Ennek két vetülete van. Az egyik, hogy a szülők maguk is traumatizáltak, és egy traumatizált szülő nem tudja nem traumatizálni a gyereket, mert nincs meg a szülői tudatosság, és nincs meg, hogy önmagát értse. A másik pedig a lakhatási szegénység, a zsúfoltság, a létbizonytalanság. Itt bejön a biztonsághiány, az élelemhiány, az egyik napról a másikra élés, és máris ott vagyunk a túlélési stratégiáknál. De ezt sem lehet megoldani úgy, hogy az állam ad egy gyönyörű, összkomfortos lakást, hogy költözz be. Mert akkor azok a családok, amelyeknek nincsenek önfenntartási képességeik, nem fognak tudni élni ezzel a lehetőséggel. Elégetik a parkettát, leamortizálják a lakásokat, leszedik a csapot.
"Ahol esetleg sikersztori van, ott nem nyúltak le ennyire a szegénység mélységébe. A szegénységnek sok szintje van, és az állami rendszer mindig a tetejéről próbál sikert felmutatni, miközben a mélység ott maradt, azt az emberek nem látják."
Ez is egy elcsúszott kommunikáció lett. De ez is bele van kódolva a rendszerbe. Az indikátorkényszer.
Az Igazgyöngy-modellt ki lehetne terjeszteni akár országos szintre?
Pár éve a tanácsadóink mondták, hogy ha ilyen jól működik Told, akkor vigyük át más településre is. De én nem tudom elengedni annak az ideálját, hogy ezt nem a civil szervezeti szférában kéne hagyni, a magánszemélyek és cégek támogatására bízva, mert ezért van az állami rendszer. A Felzárkózó Települések program legnagyobb hibáját is abban láttam, hogy a rendszer mellett épült fel, holott a rendszeren belül is lehetett volna ilyen beavatkozás. Ha a mi programunkat más településre átvisszük civil és céges támogatásra épülve, akkor az állam hátradőlhet, mert megoldódik a probléma. Ez nem jó így. Azon kell dolgoznunk, hogy az oktatási rendszer legyen esélykiegyenlítőbb, meg az egészségügy, sőt minden más, és próbáljuk átalakítani a paternalista viszonyulásokat.
Nem egy skizofrén dolog, hogy az Igazgyöngy és más civilek ott dolgoznak, ahol az állam nem tudott jól működni, miközben azt mondja, hogy nem is kellene jól működniük a civileknek, hogy az állam térjen magához?
"De, abszolút skizofrén helyzet. Volt is olyan kritika velünk szemben, hogy nem kellene nekünk ezt csinálnunk; legyen csak éhséglázadás, mert akkor kénytelen lesz az állam beavatkozni."
De nem lesz éhséglázadás. A szürke- és feketezónára épített túlélés fenntartja ezt a rendszert. Az Igazgyöngy-modellből már sok elemet leírtunk, mindenkinek átküldtük, aki kérte. Le akarom írni még részletesen, és felkínálni: itt van egy ilyen megoldás. Hiteles tapasztalatokkal, mért hatásokkal. Nem mondom, hogy az egyetlen megoldás, de mi szándékoltan választottuk ki a legnehezebb települést a környéken, és mélységeiben megértettük a problémákat, a gyerekek, családok szintjétől az intézményrendszeren át a szakpolitikákig.
Indul a tanév. Mit mondana egy tanévnyitó beszédben?
A Kirándulj nálunk! című magazin minden évben kér tőlem ilyen évnyitó írást.
"Én most a szabadsággal élés képességéről írtam, a bátorságról, hitről, arról, hogy a pedagógusok higgyenek abban, hogy képesek reformálni alulról. Tehát ne azt várjuk, hogy felülről majd megmondják, mit kell csinálni,"
hanem nézzünk magunkba, és indítsunk önfejlesztési folyamatot. A gyerekek olyanok lesznek, amilyenekké mi formáljuk őket, amilyen lehetőségeket mi megadunk nekik. Úgyhogy azt mondanám, legyen türelemmel mindenki, és bizakodjon abban, hogy megtörténnek a rendszerszintű változások. Egyik pillanatról a másikra semmi nem fog változni. És a pedagógusok nélkül sem. Muszáj proaktívnak lenni.
