BÁLINT ORSOLYA: RENDSZERVÁLTÁST MAGYARORSZÁGON, DE MILYET?

NÉPSZAVA
Szerző: BÁLINT ORSOLYA
2025.07.27.

Számos beszélgetésben és Népszava-videóban hangzott el ezekben a napokban a kérdés, mi garantálja, hogy Magyar Péter – akár egy esetleges kétharmados győzelemmel a markában, akár anélkül – meg tudja valósítani az általa ígért rendszerváltást. Miközben leszámol a korrupcióval, visszaállítja az igazságszolgáltatás függetlenségét, letöri az inflációt, újraegyesíti a nemzetet – bármelyik egyedül is nagy vállalás lenne egy négyéves ciklusra, és nyilván lennének kerékkötői is, mint minden változásnak. Mondanánk, de hát semmi nem garantálja, ahogy mást sem az életben. Csak mert vannak és lehetnek is kételyeink, milyen lenne a folytatás, még senkit nem beszélnénk le arról, hogy ha úgy tetszik, jövőre a Tiszára szavazzon. Nem ártana az sem, ha lenne B tervünk (inkluzíve a mostani garnitúrának), nem csak a szokásos, mindent felteszünk egy lapra, vagy maradunk a tanult tehetetlenségben, várva egy Grál-lovagra, aki előtt a nemzeti együttműködés rendszere meghajlik, sőt dalolva felszámolja önmagát. De itt idéznénk a Diderot-hatást, mert jelentős részben ekképpen alakult át a magyar társadalmi-politikai tér rövid idő alatt a NER-elit képmására, és talán ebben bízhatunk a remélt kormányváltás után is, akármilyen tempóban és hatékonysággal tudná beváltani a választóknak tett rendszerváltó ígéreteit Magyar.

Aki most felnőttként olvassa e sorokat, átélt már legalább egy rendszerváltást, ha a NER mint államforma bevezetését is számoljuk, akkor kettőt. A nyolcvanas évek végén én épp kisiskolás voltam, nem igazán értettem, amikor a tévé elé ültettek a szüleim öreg, uncsi fószereket bámulni (nőkre nem is emlékszem), hogy ez mekkora történelmi pillanat. Sokáig már ők se örültek, apám munkahelyét, egy belvárosi szállodát valami korábbi puncsos (komcsi) igazgató vette meg a bagóért, jöttek a leépítések, míg anyám munkahelyét, a kisszövetkezetet a versenypiac nyírta ki. De legalább többször eljutottunk Nyugatra, hogy olyan bőséget lássunk, amiről korábban nem is álmodtunk, és nem kellett már házkutatástól se tartani apám hobbija, a rádióamatőrködés miatt.

A vasfüggöny lebontásával kinyílt előttünk a világ, az életszínvonalunk egyre emelkedett, ámde a rendszerváltás idehaza nem lett egyértelmű sikertörténet, a legtöbb magyar család súlyos árat fizetett érte,

még az ügynökakták elsüllyesztése volt a nagyszüleim legtovább emlegetett sérelme.

Hasonlóan gyökeres és gyors politikai-társadalmi változás persze több is lezajlott Magyarország történelme során, de ez legalább békés volt, mondhatnánk, mert hát nem tetszettek forradalmat csinálni (Antall József után szabadon), így az elszámoltatás elmaradt, a hatalom és a vagyon meg szépen átmentődött. A frissen felhúzott demokratikus intézményrendszer és jogrend legitimációja gyönge lábakon állt, akárcsak a társadalom immunrendszere – ezért is volt viszonylag könnyű Orbánéknak ilyen gyorsan legyalulni azt.

Sokan elmondták már, hogy a rendszerváltás egy elitprojekt volt, az átlagember inkább csak szívott a rászakadt kapitalizmussal, a privatizációval. Hiába lett száz csatorna a tévében, plázák meg mekik, nem érezte a bőrén és nem tanulta meg a fékek és ellensúlyok vagy a szabadságjogok értékét, nem igazán tudta, mit kellene megvédenie, amikor ezeket elvonták tőle, és kikötöttünk az illiberális demokráciában úgy, mintha mindig is ez lett volna a természetes állapot...

ITT OLVASHATÓ