NEM ISTEN HELYTARTÓJAKÉNT, HANEM A JÖVŐ KAPUŐREKÉNT BESZÉL...

FACEBOOK
Szerző: GÁBOR GYÖRGY
2025.07.18.

Néhány évtizeddel ezelőtt, fiatal filozófus-hallgatóként a metafizikai idő fogalma kötötte le a figyelmem: Platón öröklételmélete, Arisztotelész időteóriája, Philón allegorikus kozmológiája és Szent Ágoston belső időtudata formálták gondolkodásomat. Első tudományos írásom is Ágoston idő- és történelemszemléletéről szólt, különös tekintettel a keresztény eszkatológiára. Ma, ennyi év után úgy érzem, valami lényegesről maradtam le: ha annak idején hozzáférhettem volna Orbán Viktor időfelfogásához, amelyet a mai napon végre megismerhettem, minden bizonnyal radikálisan másképp írtam volna.

„Ez az én életemben nem fog bekövetkezni, tehát ez nem a belátható jövőben van” – mondta ma Ukrajna EU-s csatlakozásáról, és ezzel tulajdonképpen örökkévalóvá tette önmagát.
Hiszen amit ő nem lát, az nincs. A jövő határa többé nem történelmi vagy politikai kérdés, hanem életrajzi adat, személyes határidő naplójának előjegyzése, saját élethosszának kerete, biológiai órájának üteme és lejárati dátuma. A belátható jövő: ő maga. Egy ilyen mondatban az idő kettéhasad: van az orbáni idő és van a többi.

Augustinus szerint az idő a lélek feszültsége, a distensio animi, amely a múlt, jelen és jövő széttartó dimenzióit fűzi össze. Isten számára azonban minden idő egyszerre van jelen, s az örökkévalóság nem a hosszú idő, hanem az idő hiánya. Orbán ezzel szemben a jövőt nem az üdvtörténet, hanem saját biográfiája szerint méri. Mintha a történelem tengelye nem Krisztus eljövetele, hanem az ő nyugdíjazása volna.

„Ha én nem látom, akkor nincs” – mondja, mintha Tamás apostol kételyéből csinálna államvallást. A jövő így nem isteni reménység, csak a hatalomban maradás makacs ideológiája. Ami nem „az ő idejében” történik, az nem része a gondviselésnek, csak értelmetlen sodródás a Szentlélek nélküli szélcsendben. Pedig a keresztény eszkatológia lényege éppen az, hogy a történelem nem ér véget velünk. Isten országa nem egy politikai ciklus függvénye. De itt most minden összeomlik, mert a jövő nem Isten országának reménye, csak egy politikai túlélési ösztön, amely nem hal meg, legfeljebb hatalmon kívül kerül. (Ámen!)

Ez már nem egyszerűen politikai kijelentés, hanem kozmoteológiai állítás: ha ő nincs, akkor nincs történelem. Nem Isten helytartójaként, hanem a jövő kapuőreként beszél. Aki utána jönne, az már csak az időn kívül bolyong. Isten országa nem egy politikai ciklus függvénye.

A kereszténységére oly büszke Orbán állítása valódi antikrisztusi logikát követ: a politikai hatalom saját magát az üdvtörténet beteljesítőjeként kezdi el felfogni. Amikor az államvezető már nem közvetíti az üdvtörténetet, hanem kisajátítja azt. És ha ő nincs, akkor nincs „beláthatóság”, nincs „európai jövő”, nincs „történelem”.

Orbán már nem Isten földi helytartójaként tekint önmagára, hanem a jövő kapuőreként. Ha ő távozik, vele együtt zárul az idő kapuja – akár Noé bárkájának ajtaja. Csakhogy itt nem az özönvíz elől menekülünk, hanem épp a jövő elől. Igaz, az özönvizet, vagyis egy ország félelemmel, kilátástalansággal és pusztulással való elárasztását nem az ég nyitotta meg, hanem maga Noé, vagyis Orbán és udvartartása.

Ez a mondat – „nem az én életemben, tehát nem belátható” – nem egyszerűen politikai vélemény, hanem teológiai záradék: ami nem fér bele az életembe, az nem fér bele az üdvtörténetbe sem. Isten országa? Lehetséges, de csak akkor, ha előbb időpontot egyeztet velem.

Amikor XVI. Lajos naplójába 1789. július 14-én ennyit írt: „Rien” – „Semmi” –, nem gondolta, hogy ami zajlik, vagyis a Bastille ostroma, az maga a forradalom. Négy év múlva lefejezték. A történelem nem kérdezte meg, hogy ez vajon „az ő idejében” történt-e.

A jövő eljön. Akkor is, ha nem látjuk előre. Akkor is, ha Orbán már nem lesz itt. Sőt: talán éppen akkor.

ITT OLVASHATÓ