EGY PÁLYAELHAGYÓ PEDAGÓGUS GONDOLATAI SZEPTEMBER ELSEJE ELŐTT

NÉPSZAVA
Szerző: BORBÁS KTA
2025.08.31.

Még mindig tanévekben számolok. Az év szeptemberben kezdődik, és júniusban ér véget. Mint általában a pedagógusok, én is így választom el a gondolkodásomban azt, ami idén volt, és ami jövőre lesz. Pedig már becsuktam magam mögött a közoktatás ajtaját. Azt mondják, tanárnak lenni hivatás. A tanár szó alatt értve mindenkit, aki tanít, akár óvodában, akár általános vagy középiskolában. Sőt, a felsőoktatásban is. Annyiszor kapja meg a tanár, hogy ő nem a pénzért, hanem a gyerekek szeretetéért, a tudás átadásáért dolgozik. Amit ő végez, arról sokan szeretnek úgy gondolkodni, hogy az nem is munka, mert a tanár számára a tanítás élvezet, amely önmagában hordja a jutalmát.

Lassan harminc év telt el azóta, hogy átvettem pedagógusdiplomámat. Anyasági szabadságaim úgy adták, hogy húsz tanévet töltöttem a pedagóguspályán. Dolgoztam a közoktatás minden színterén, elvégeztem számtalan továbbképzést, hogy minél jobb legyek abban, amit csinálok, minél hatékonyabban legyek képes átadni a jövő generációnak azt a tudást, amit birtoklok, amire a felsőoktatásban kiképeztek, és amivel a munkaköröm által a társadalom megbízott.

Nagy reményekkel lépem be az első munkahelyemre az ezredforduló előtt néhány évvel. Szerettem a gyerekek között lenni, és jó pedagógiai közösségbe kerültem. Ez az időszak a helyi programok írásának inspiráló ideje volt.

Ekkor megélhettem, hogy friss diplomásként helye van annak a tudásnak, amit képzőhelyemen átadtak. Az általam kidolgozott programot átbeszélve és elfogadva dolgoztak a kollégák, mint ahogy a többiek ötleteibe beleszövődött az én ifjúi véleményem is, és így lett a csapat egy teljes egésszé, a szó szoros értelmében nevelőközösséggé.

De a kilencvenes években is voltak eltántorító tényezők. Akkor is megszégyenítően alacsony volt a bér. Abban az időben sem volt túl sok lehetőség szakmai előmenetelre. Akikkel együtt diplomáztam, harmaduk el sem helyezkedett pedagógusként, akik mégis, azok közül sokan az első hónapokban elhagyták a pályát. Kis fizetés, kevés megbecsülés. A gyerekek szeretete, a jövő szolgálata szép elv, de megélhetésre nem váltható. A szülők akkor is a pedagóguson vezették le a feszültséget, és megtoldották egy mondattal: „Ennyi pénzért én be sem jönnék dolgozni!” Ilyenkor nehéz nem felállni, én mégis maradtam. Hivatásként éltem meg a munkámat.

Teltek az évek, és amikor a gyermekem születése után, 2003-ban visszatértem a pályára, egészen más világot találtam. Minőségbiztosítás, ez volt a jelszó, mert a pedagógus szolgáltat. A közoktatás szolgáltatás.

Nem az a fontos, hogy milyen a hangulat a nevelőközösségben, hanem hogy kivel mennyire van megelégedve a fenntartó, a vezetés, a gyerek és a szülő. De főleg a vezetés és a szülő. Rengetegen hagyták ott ekkor a pályát, mert nem bírták elviselni azt a mérgező közeget, ami egy-egy prominens kolléga körül kialakult. Pozíciókért, presztízsért, vélt vagy valós elismerésért kifúrták egymást addig közösen, együtt dolgozó emberek. Volt egy jelentős béremelés, de milyen áron? A tanárok inkább elmentek dolgozni bankhoz, multihoz, kereskedelembe, ügyfélszolgálatba, ahol reálisan mérték a hatékonyságot és az eredményességet, mint hogy maradtak volna a felesleges mérések és értékelések között, ahol a papír kezdett túlnőni a gyerekekkel végzett munkán. Mert a papír mindent kibírt. Később, még mindig kitartva a pedagóguspályán, felkutattam az oktatási minőségbiztosítás neveléstudományi gyökereit. Fájdalmas volt látni, hogy a szép célok, nemes gondolatok hogyan válnak rém­álommá, felesleges dolgoztatássá azzal, hogy pozícióban lévő emberek nem értik, csak csináltatják, amivel megbízták őket...

ITT OLVASHATÓ