GÁBOR GYÖRGY: A KÉPMUTATÁS LEVELE – AVAGY HUMANIZMUSNAK ÁLCÁZOTT TUDATLANSÁG

SZOMBAT
Szerző: GÁBOR GYÖRGY
2025.08.25.

Újra előkerült a jól ismert forgatókönyv: önjelölt „humánus” magyar zsidók megírták a szokásos nyilatkozatukat, amelynek egyetlen valódi célja van: tisztára mosni a lelkiismeretüket azáltal, hogy elhatárolódnak attól a közösségtől, amelyhez állítólag tartoznak. És persze közben megpróbálnak belépőt váltani a „jó zsidó” szerepébe, akit a környező világ végre hajlandó szeretni, mert készségesen átveszi a környezet narratíváit.

Az első mondatban már elárulják önmagukat: „hiányzik itthon egy véleménynyilvánítás”. Hol éltek az elmúlt évtizedekben? Az utcákon, egyetemeken, sajtóban folyamatosan halljuk a palesztinpárti narratívát. Ami hiányzik, az nem a vélemény, hanem a tisztesség.

A szöveg a „humanizmus” látszatát kelti, de minden sora ordít a történelmi tudatlanságtól. Mert miről hallgatnak? Arról, hogy Izrael 1948 óta állandó támadás alatt áll. A függetlenségi háborúban öt arab állam (Egyiptom, Jordánia, Szíria, Libanon, Irak) indult neki az újszülött államnak azzal a jelszóval, hogy a zsidókat „a tengerbe kell hajtani”. A háborúban közel 6000 zsidó halt meg – egy frissen megalakult ország lakosságához mérten ez óriási veszteség volt. Vajon akkor hol voltak ezek a „humanisták”?

1967-ben a Hatnapos háború előtt Nasszer egyiptomi elnök világosan kijelentette: „Célunk Izrael megsemmisítése.” És valóban: egyetlen nap leforgása alatt izraeli városok, kibucok, repülőterek kerültek volna tűz alá, ha az IDF nem lép elsőként. Vajon a levélírók szerint Izraelnek akkor sem volt joga az önvédelemhez?

1973-ban a Jom kippuri háborúban – a zsidó nép legszentebb ünnepén – Egyiptom és Szíria indított váratlan támadást, miközben Izrael a teljes pusztulás szélén állt. Vajon akkor is relativizáltak volna ezek a „békeharcosok”, mondván, hogy „minden oldalon emberek élnek”?

És mi történt később? A ’80-as és ’90-es évek intifádái: öngyilkos merénylők robbantották fel magukat jeruzsálemi kávéházakban, tel-avivi buszokon, családokat mészároltak le, gyerekeket, anyákat daraboltak szét a piacokon. 2001-ben a Sbarro pizzéria elleni támadásban 16 ember halt meg, köztük hét gyermek és egy terhes nő. 2002-ben a Netanyában tartott pészachi széder estén 30 zsidót robbantottak fel és 140-et sebesítettek meg. Vajon akkor miért nem született ilyen levél? Miért nem szólaltak meg a „humanizmus” bajnokai, amikor kisgyerekek véres cipőjét szedték össze a romok között?

És az elmúlt két évtized? Több ezer rakéta zúdult Dél-Izraelre a Gázai övezetből: Sderot, Askelon, Asdod lakói évek óta légiriadókban élnek. Gyerekek nőnek fel úgy, hogy az első szavuk nem „anya” vagy „apa”, hanem „miklat” – óvóhely. Ez a mindennapi valóság. Erről azonban a levél szerzői mélyen hallgatnak.

És elérkezünk 2023. október 7-hez: a Hamasz által elkövetett bestiális tömegmészárláshoz, ahol több mint 1200 zsidót gyilkoltak le válogatás nélkül, nőket erőszakoltak meg, csecsemőket vágtak le, idős embereket hurcoltak el túszként. A támadók élő közvetítésben mutogatták, hogyan égetnek el családokat a saját otthonukban. Vajon ezek a „humanisták” is csak annyit tudtak hozzáfűzni: „de hát Gázában is vannak áldozatok”? Ez nem humanizmus, hanem erkölcsi vakság...

ITT OLVASHATÓ

Lásd még:

GÁBOR GYÖRGY FACEBOOK BEJEGYZÉSÉT (2025.08.26.)

Nem kívánok többet foglalkozni azzal a körlevéllel, amelyről korábban már kifejtettem a véleményemet. Régi tapasztalatom, hogy idehaza, de a világ más részein is sokan, akik saját szakmájukban kiválóan teljesítenek, több nyelvet beszélnek, világot látott emberek, amikor vallási–civilizációs kérdésekről esik szó, meglepő módon bizonytalanná, olykor félműveltté, vagy félanalfabétákká válnak. Ennek okai messzire vezetnek: a felvilágosodás vulgárateista olvasatától a szocialista országok világnézeti indoktrinációjáig. Amikor tehát „mély elfogultsággal” illetnek, azt nem ismeretből, hanem előítéletből és sztereotípiából fakadó minősítésnek tekintem.

Nem most kezdtem, hanem hosszú évek óta mondom – nem egyedül, hanem kollégákkal és vitapartnerekkel együtt – mindazt, amit Izraelről, az iszlámról, a világ, benne Európa, valamint a zsidó–keresztény kultúra állapotáról gondolok. Könyvekben, tanulmányokban, esszékben, interjúkban, előadásokon és kerekasztal-beszélgetésekben szóltam erről itthon és külföldön egyaránt. Most, visszatekintve, azt kell mondanom: mindhiába.

Sokszor elmondtam: a helyzet a nyugati gondolkodás megszokott és „konyhakész” paneleiből félreérthető. A vallásokat a „szeressük egymást” típusú humanisztikus intézményekre leszűkítő nézőpont eleve mellőzi a valóságos és összetett vallás- és civilizációtörténeti dimenziókat. Az adott konfliktus nem puszta területvita, hanem súlyos és meghatározó vallási konfliktus. Az iszlám militáns diskurzusa – saját transzcendens önértelmezéséből következően – az igazhitűek és a hitetlenek (gyaurok – Gárdonyi szóhasználata pontos) végső szembenállását látja, s ebben a keretben a Nyugatot és Izraelt diabolikus, „ördögi” erők eszközeként írja le és értelmezi. Ilyen keretezésből nem nyílik út a kölcsönös megértés felé: aki a másikat metafizikai rosszként definiálja, azzal nem vitázik, hanem harcol. Éppen ezért a sokszor hangoztatott „kettős államiság” gondolata sem kínál valódi megoldást. Ez csupán délibábos nyugati elképzelés: olyan koncepció, amely kívülről tekint a térségre, figyelmen kívül hagyva a vallási és civilizációs konfliktus mélyszerkezetét. Ami Európa szemében politikai kompromisszum lehetne, az a valóságban csupán illúzió marad, mert ott, ahol az egyik fél a másikat nem partnerként, hanem hitetlenként és vallási értelemben legyőzendő, azaz megsemmisítendő ellenségként definiálja, nem létezhet tartós államközi együttélés.
Zárszóként egyetlen pontra kívánok reflektálni: arra, ami a bírált levél elején olvasható. A mondat így hangzik: „Sok mindenben különbözünk, de egyvalamiben egyetértünk: a jelenlegi izraeli kormány és a magyarországi közbeszédben meghatározó hangú hazai zsidó szervezetek, véleményformálók egyoldalú, szélsőséges megnyilvánulásai nem képviselik a véleményünket.”

Ez a felütés nem párbeszédet nyit, hanem minősít: vannak a „szélsőségesek” és „egyoldalúak”, s velük szemben állnak az „objektívek”, a moralitás talaján álló „háromszázak”. Innentől a vita esélytelen: az erkölcsi felsőbbség igényével megfogalmazott állítás eleve kizárja a közelítést. A diskurzus ugyanabba a zsákutcába fut, mint bármely olyan keret, amely a másik álláspontját nem megbeszélendőnek és vitathatónak, hanem eleve erkölcstelennek láttatja.

Elgondolkodtató tény, hogy a „háromszázak” közt sokakat személyesen is ismerek: tudom, hogy a nagy többség – amúgy a maguk területén kiváló szakemberek – nem rendelkezik a szükséges nyelvi ismeretekkel, vallási és civilizációtörténeti kompetenciákkal. Az általuk viszont „szélsőségesnek” és „egyoldalúnak” nevezett szervezetek és véleményformálók körében azonban nagyobb számban akadnak vallási kérdésekkel foglalkozó szakemberek, nem ritkák a tereptapasztalatok, a közvetlen információk; ismerik Izrael és a zsidóság történetét, ismerik az iszlám vallási és civilizatórikus hagyományát, az izraeli belpolitika bonyolult törésvonalait és a vallási–szekuláris ellentétek legalább másfél évszázados történetét.

Ha a levél valóban párbeszédre hívott volna, nyitott kapukat döngetett volna. Az OR-ZSE – az én anyaintézményem –, ahol izraeli hallgatók és oktatók is jelen vannak, s ahol rendszeresen rendezünk vitákat és kerekasztal-beszélgetéseket eltérő világnézetű, vallású és felekezetű résztvevőkkel, készséggel adott volna teret egy tisztázó beszélgetéssorozatnak. Minden felhatalmazás nélkül megkockáztatom: amint az elmúlt egy-két év során, az ugyancsak „szélsőségesnek” és „egyoldalúnak” minősített Mazsihisz akár külföldi vendégek meghívásával is támogatta volna a kezdeményezést. A párbeszéd azonban a „szélsőséges” és „egyoldalú” véleményformálók miatt érdeklődés híján elmarad.

A levél – s ezt aligha gondolhatták másként maguk a szerzők – nem befolyásolta sem Izrael, sem a Hamász vezetőit; nem döbbentette rá a feleket, hogy azonnal tegyék félre a fegyvert, s közösen alakuljanak át egymást szerető békepapokká. Nem hozott közelebb semmiféle megoldást, nem nyitott új perspektívát. Egyetlen kézzelfogható következménye az lett, hogy tovább mélyítette az amúgy is széttöredezett, ezer sebből vérző hazai közélet belső megosztottságát, újabb lövészárkot húzva és frontokat nyitva a meglévők mellé – ráadásul mindezt alig egy évvel a választások előtt. Ez pedig aligha nevezhető a politikai bölcsesség vagy az időzítési érzék (politikai ritmusérzék) meggyőző bizonyítékának.

Mindezek után részemről lezártnak tekintem az ügyet. Köszönöm a számos támogató levelet és üzenetet, amelyek Izraeltől az Egyesült Államokon és Nyugat-Európán át Magyarországig érkeztek. Izraelről és a jelenlegi helyzetről a továbbiakban kizárólag szakmai közönség előtt kívánok szólni. A frusztrációk és kompenzációk vagy a zsigeri gyűlölködések és előítéletes gondolkodásmódok kezelése nem az én hivatásom: nem pszichológus vagyok, nem pszichiáter, hanem egyszerű vallásfilozófus és vallástörténész.