Szerző: GÁBOR GYÖRGY
2025.12.29.
Végre! Tizenhat hosszú, aszfaltízű év után megtörtént az, amire senki sem mert volna fogadni: a Nemzeti Együttműködés Rendszerében megjelent az intellektuális tolvaj. Nem stadiont vitt el. Nem kastélyt privatizált. Nem bankot ürített ki „alapítványosítva”. Nem szállodaláncot tett zsebre „nemzeti tőkés” fedőnéven, s még csak nem is egy sima egyetemet tolt át magánalapítványba. Hanem – kapaszkodjunk meg – egy könyvet. Egy kódexet. Egy tárgyat, amelynek nem a négyzetmétere, hanem a betűi drágák.
A hír önmagában is irodalmi esemény. A köztársasági elnök védelmére kirendelt egység egyik tagja – akinek dolga elvileg az lenne, hogy az elnök testét védje – úgy döntött, hogy inkább a szellemet menti ki a Sándor-palotából, az elnök testének környezetéből. Mintha hirtelen rádöbbent volna: ebben az országban igazából a gondolat van veszélyben, nem az államfő. A TEK, amelynek fő profilja eddig az volt, hogy megvédje a hatalmat mindenkitől, aki gondolkodik, most saját kebelében termelte ki azt az embert, aki nem bírta tovább könyv nélkül.
Ez már majdnem romantikus: a NER történetének első esztétikai bűncselekménye. Egy olyan hatalomban, amely eddig következetesen mindent ellopott, kivéve az ízlést.
Mert gondoljuk végig: a NER-ben lopni eddig mindig ugyanazt jelentette. Pénzt. Földet. Időt. Jövőt. Mindent, ami súlyos, de semmit, ami mély. És akkor egyszer csak jön valaki, aki nem a Nemzeti Bank széfjét nézi ki magának, hanem egy kéziratot. Nem az államkasszát fosztja ki, hanem a könyvtárat. Nem közbeszerzési eljárást hamisít, hanem – feltehetően – lapoz.
Ez nem egyszerű bűncselekmény. Ez kultúrtörténeti anomália.
A NER eddig gondosan ügyelt arra, hogy az érték fogalma kizárólag ingatlanban, részvényben és offshore-gyanús alapítványban legyen értelmezhető. A könyv eddig legfeljebb díszlet volt: vizuális alibi egy Facebook-videóhoz vagy egy miniszterelnöki interjúhoz, Hatvanpusztán pedig a kazettás mennyezet alatti könyvtár nem az olvasás, hanem a parvenü-nagyzolás anatómiai preparátuma: kötetek, amelyeknek az egyetlen funkciója, hogy soha ne kelljen kinyitni őket; a hatalom ízlésnélküli önarcképe – sok bőrbe kötött gerinc, nulla mondat, s ahol a kötetek legfőbb erénye, hogy soha nem zavarnak olvasással. Most azonban egyszer csak valaki komolyan vette. Valaki azt mondta: „Ez kell nekem.” Nem a borító színe miatt. Nem azért, mert jól mutat. Hanem mert ritka. Mert régi. Mert szöveg.
Ha valamitől, a hatalom ettől mindig ideges lesz.
És nem előzmények nélkül. A történelem jól ismeri a szellemi tolvaj figuráját. Ő nem pitiáner alak, hanem eretnek. Aki könyvet lop, az nem a tulajdont kérdőjelezi meg, hanem a rendet. Mert a könyv nem használati tárgy, hanem veszélyes eszköz: emlékezetet hordoz, alternatív világokat, más mondatokat, mint az aktuális kormányzati közlemény.
A reneszánsz hajnalán például ott volt Poggio Bracciolini, itáliai humanista, a Firenzei Köztársaság kancellárja, történész, ókortudós, filozófus, aki nem aranyat és nem ereklyét lopott, hanem elfeledett kéziratokat emelt ki kolostori könyvtárakból. Ha ő nem „tulajdonítja el” Lucretius De rerum natura-ját, Quintilianus Institutio oratoria-ját, Cicero tíz beszédét, Ammianus Marcellinus, Statius vagy Tertullianus munkáit a feledéstől, ma egészen másképp beszélnénk világról, anyagról, emberről, történelemről, jogról, erkölcsről, halálról. Poggio nem betörő volt, hanem civilizációs csempész: a középkor raktáraiból hordta át a szöveget a jövőbe.
Vagy ott van Vincenzo Peruggia esete: az a derék hazafi, aki 1911-ben – a nemzeti érzület nemes hevétől vezérelve – egyszerűen kisétált a Louvre-ból a Mona Lisával a hóna alatt, hogy aztán „visszaadja” Olaszországnak, pontosabban pénzzé tegye a firenzei Uffiziben. Apró bosszúnak szokás nevezni ezt a gesztust, mintha valamiféle patrióta csíny lett volna, afféle kulturális odaszúrás Franciaország felé. Csakhogy a történet valódi iróniája nem is itt van, hanem ott, hogy a világ pontosan akkor szeretett bele végzetesen a festménybe, amikor az eltűnt: a hiány tette láthatóvá az értéket. Ismerős mechanizmus: a NER-ben is mindig akkor derül ki, mi számít, amikor már nincs meg.
A nemzeti érzés pedig megkapta jutalmát. Peruggiát mindössze egy év börtönre ítélték – abból is csak néhány hónapot kellett letöltenie –, hiszen mégsem közönséges tolvaj volt, hanem hazafi. Az olasz közvélemény szemében nem bűnözőként, hanem afféle kulturális felszabadítóként vonult be a kollektív emlékezetbe: az ember, aki ellopott egy festményt, de közben megmentette a nemzeti önérzetet. Így lett a lopásból erkölcsi tett, a bűnből hazafias érdem, és így derült ki újra, milyen kényelmesen idomul a „nemzeti érzés” minden helyzethez – különösen akkor, ha szét kell maszatolni a rablást, eszménnyé kell emelni a rablólogikát és a zsákmányszerzést, és történelmi nagylelkűséggé kell átkeresztelni a kulturális kifosztást.
És ott vannak a nagy, államilag legitimált szellemi tolvajok. Napoleon Bonaparte hadjáratai nemcsak területfoglalások voltak, hanem műkincsrablások: festmények, szobrok, könyvtárak vándoroltak Párizsba. A Louvre jelentős része hadizsákmány. A hatalom mindig tudta: a kép és a szöveg veszélyesebb, mint az ágyú. Ugyanez a logika működött a brit birodalomban is. A British Museum vitrinfalai mögött egy fél világbirodalom zsákmánya sorakozik: Elgin márványai Athénból, asszír domborművek Ninivéből, afrikai bronzok Beninből. Mind „megőrzés” címén, természetesen. És ugyanez működött Németországban is, ahol a berlini múzeumsziget koronája, a Pergamon-oltár – a maga monumentalitásával – nemcsak hellenisztikus remekmű, hanem egy egész kulturális tér kiszakított teste. A Zeusz-oltár nem vendég Berlinben, hanem trófea: a tudomány, az archeológia és az állami presztízs közös zsákmánya. A minta mindenütt ugyanaz: a hatalom nem egyszerűen birtokolni akar, hanem kanonizálni. Nem elég elvenni – át kell helyezni, új kontextusba kell zárni, fel kell címkézni. Mert akié a kép és a szöveg, azé a múlt értelmezése is. A fegyver legfeljebb meghódít; a múzeum végleg birtokba vesz.
A szépirodalom pedig különösen pontosan ismeri ezt a figurát. Jorge Luis Borges vak könyvtárosai, végtelen könyvtárai és képzeletbeli könyvtolvajai mind arról szólnak, hogy a tudás birtoklása sosem ártatlan. A diktatúrák nem könyvet lopnak, hanem könyvet égetnek. A lopás ugyanis feltételezi az értéket. Az égetés csak a félelmet.
És itt válik igazán kínossá a NER helyzete. Mert ebben a rendszerben eddig minden lopás egyet jelentett a szellemtelenséggel. A vagyon gyarapodott, a jelentés fogyott. Most viszont történt valami zavarba ejtő: valaki nem a pénzt követte, hanem azt, ami valóban uralkodik: a szöveget.
Ezért botrány ez az ügy. Nem azért, mert eltűnt egy kódex, hanem mert kiderült: még itt is akad valaki, aki tudja, mi az érték. És ez a felismerés veszélyesebb a rendszerre, mint bármilyen korrupciós jelentés.
Mert kastélyt lopni a NER-ben lojalitás. Bankot kifosztani: karrier. Könyvet elvinni viszont: eretnekség.
És hogy mindez szilveszter táján történik, az már majdnem költői igazságszolgáltatás. Mintha maga a rendszer csinált volna egy belső, év végi tréfát saját magán. Egy apró, savanykás pezsgőbuborékot a hatalom poharában. Egy jelzést éjfél előtt pár órával, hogy a NER legnagyobb botránya végül nem a pénz, hanem egy könyv lett.
A történelemben pedig az eretnekekkel – különösen az olvasókkal – mindig a hatalom járt rosszul.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.