PERINTFALVI RITA HIVATALOSSzerző: PERINTFALVI RITA2025.12.20.
Nem is tudom, ilyenkor karácsony közeledtével, amikor mindenki egy kicsit jobban igyekszik odafigyelni a szeretteire, még inkább szívszakadás egy ilyen történetet olvasni bán:talmazott gyermekekről. Mivel a most már nyugdíjas levélíró, Formanek Katalin, volt olyan bátor, hogy névvel is felvállalta egykori tapasztalatait, ezért közreadom mélyen megrázó levelét. Mivel a kritizált intézmények gyakran azzal védekeznek, hogy jó hírnévrontás miatt perelnek, ezért nem írom bele a történetbe, hogy pontosan hol történt. És nem is ez a lényeg. A lényeg sokkal inkább az, amit több történet is megerősít, amelyeket a napokban kaptam, hogy a gyermekvédelemben a „jó” és a „rossz” gondozók gigászi harcot vívnak egymással. A „jók” nem csupán a borzalmas alul finanszírozással és a lehetetlen körülményekkel kell megküzdjenek heroikus módon, hanem gyakran a bán:talmazó kollegákkal is. Akik saját életük nyomorát a legkiszolgáltatottabbakon, történetükben éppen a beteg gyermekeken élik ki.
Ne fordítsuk el a fejünket tőlük! Halljuk meg azoknak a gondozóknak a hangját is, aki megpróbáltak küzdeni a rendszerrel, de alul maradtak!
Katalin levele:
„Tisztelt Perintfalvi Rita!
Nagyra értékelem és igyekszem követni a munkásságát.
Amiről írok, az is elég rémálom...bár régi a történet, de színigaz minden, amit leírok. A történet szintén Orbán-kormányzás idején esett meg...
1996-2000 között egy nagy budapesti gyermekkórház kihelyezett osztályán esett meg, ahol gyermekgondozó-ápoló munkakörben dolgoztam (szakképzettként). Olyan állami gondozott gyermekek éltek ott, akik születésük óta nagyon súlyos fogyatékossággal "éltek".
A gyermekek életkor szerint három csoportba voltak osztva, én a legfiatalabb, 0-6 éves korú gyerekekkel voltam. Napi 14 órában gondoztuk őket nappal - ez, bár fárasztó, szakmailag nagyon helyes. Ez a munkabeosztás próbálta minimalizálni azon felnőttek számát, akit napközben ellátják a gyerekeket és állandó éjszakás kolléganők voltak, de én csak nappali szolgálatot tudtam vállalni.
A szoba, ahol azok a gyerekek éltek, akikkel én voltam, középen egy járóka-szerű ráccsal félbe volt osztva, tehát egy légtérben velünk voltak a 6-12 éves gyerekek is. Azt érdemes tudni, hogy ezek a gyerekek borzasztó állapotban voltak test-lelki-mentális szempontból egyaránt. A legtöbben agyvérzéssel születtek, a sérült agyterülettől függően vakok, bénák, értelmi fogyatékosak és gyakran + Down-szindrómásak is voltak a legkülönbözőbb variációkban, de általában egynél több ilyen fogyatékosságuk volt, tehát ezek kombinációi.
Artikulátlan hangokat tudtak csak kiadni, és egész nap zajban, rossz szagú levegőben a szobában töltötték idejüket a gyerekek. Én, amikor odakerültem, teljesen kikészültem a tapasztalt nyomorúságok miatt - otthon 3 hétig mindennap csak sírtam. Úgy tudtam végül megbékélni a helyzettel, hogy arra gondoltam: ezek a szegény gyerekek így születtek, nem tudhatják, miből maradnak ki, milyen lehetett volna az életük, ha nem így születnek...Pl. volt egy testvérpár, az anyjuk nem akarta őket, és várandósságai alatt élesztőt evett és valamit ivott rá (már nem emlékszem, mit), hogy elvetéljen. De nem ve:télt el, mindkét gyermek megszületett, borzasztó fogyatékosságokkal. Ahogy elhittem magamnak, hogy tudok nekik segíteni, megnyugodtam és lassan, de tényleg tudtam egy kicsit javítani a sorsukon.
Bár volt alkalmazva egy pszichológus, ő csak kávézni járt be, illetve a gyerekek közül (a kb. 20 gyerek közül) csak eggyel foglalkozott hetente 1x, mert ő a kedvence volt.
Én igazából csak annyit tettem, hogy minden rám bízott gyerektől annyit vártam el, amennyire képes volt, és utána fokozatosan mindig egy kicsit többet, és lassan fejlődésnek indultak. Volt pl. egy nyolcéves Down-kóros kislány, akit mindenki utált, mert nyitott gyomorszája lévén rémes volt a lehelete. Csak fürdetéskor vették ki az ágyból. Annyit tudott csak, hogy feküdt a hátán, a két kis kezét a feje alatt tartva és a plafont nézte. Vele másfél év alatt elértem azt, hogy asztalnál ülve, szóval biztatva önállóan kanalazott. Ez szerintem óriási lépés volt az ő és az én életemben is. Vagy pl. odakerült egy kisfiú, Bálint, aki "csak" deréktól lefelé volt bénult, 3 éves volt, és egy kb. másfél éves gyermek szellemi szintjén állt. Ha kitettem a szőnyegre, odakúszott a játékokhoz, és nézegette a mesekönyvet, utánozta a cica, kutya stb. hangját. Óriási dolognak éreztem, lehetőségnek, hogy talán az ő életén is lehet javítani.
Hát igen, én tényleg nagyon szerettem őket... viszont a kolléganőim - hát, nem is tudom, milyen jelzővel illessem őket ... inkább a tetteik beszéljenek. R. már akkor mindig részeg volt, amikor reggel beérkezett, napközben ki-ki szaladt a közértbe még egy kis vod:káért. Ő a harmadik csoportban "dolgozott". Nevetve mesélte, hogy a rá bízott, 18 éves pelenkás fiúnak "mindig fel tudta á…ni." (elnézést a szókimondásért, de ha idézek, pontosan szeretnék idézni
). Ha R. éjszakás volt, a csoportban élő kicsit fiatalabb kislány nagyon zavarta őt azzal, hogy a fejével a falat ütötte órákig, ezért kik:ötötte a csu:klójánál és a bo:kájánál. Másnap szem- és fültanúja voltam, ahogy a heti egyszer a kórházból a helyszínre látogató gyermekorvossal nevetgéltek a kislány sebeit nézegetve, hogy "majd elmúlnak azok a sebek."
A 12 fős személyzetből rajtam kívül még négyen voltunk olyan mentalitással, hogy ezeket a gyerekeket segíteni, szeretni kellene...Köztük a főnővér is, csupaszív tündér volt. Ő pontosan tudta, mik zajlanak ott, de azt mondta nekem, hogy már nagyon fáradt, csak a nyugdíjazásáig akarja kibírni valahogy.
Így hát óriási dilemmában voltam: ha jelentem a visszaéléseket, a gyerekeken állnak bosszút, ha nem jelentem, sose ér véget ez a sok szenvedés. A bosszúállás nagyon is valós félelmem volt. A velem egy légtérben lévő gyermekcsoportban dolgozó kolleginák nagyon utáltak engem és egyáltalán mindent és mindenkit. Amikor látták, hogy a rám bízott gyerekek egy kicsit fejlődnek vagy jobban érzik magukat, bosszút esküdtek ellenünk. A 6-12 évesekkel a szoba másik felében nappal dolgozó É. elérte a főnővérnél, hogy Bálint az ő csoportjába kerüljön át (3 évesen). Így Bálint ugyanabban a szobában maradt, de a szoba túlsó végében lévő ágyba került. Bálint látott és hallott engem, de elérni persze nem tudott. Napokig ordítva sírt tehetetlenségében, aztán persze belátta, hogy hiába könyörög, nem veszik ki az ágyból, nem kúszhat, nem kap törődést, mesekönyvet, semmit. Csak rákiabáltak: -Fejezd be! És így pár nap után abbahagyta a sírást - ezt nevezik a szakmában elegánsan „hospitalizáltságnak”. Nekem a szívem szakadt meg és éreztem, hogy most már én leszek a célpontja a sötét erőknek.
Egyik este éppen vacsoráztattam a gyerekeket, amikor R. berontott a szobába, átugrott a rácson és kiabálni kezdett velem. Én megijedtem és az összes gyerek hangosan sírni kezdett. Sajnos, megkérdeztem őt: "részeg vagy?" Az volt, de ez a buta kérdésem úgy felbőszítette, hogy ve:rni kezdte a hátamat. Én a kezemben a gyerekkel és a kanállal nem tudtam védekezni, a gyerekek még jobban sírtak. Ü:tött, míg el nem fáradt vagy meg nem unta - kb. 2-3 perc lehetett az egész. Persze, nem sérültem meg súlyosan, de ijesztő volt. Ráadásul, hallottam, ahogy utána É. sorra felhívja a szabadnapos kolléganőit, hogy műszak végére jöjjenek a kapuhoz, mert "meg kell verni a Katit." Ekkor már a legnagyobb félelmem az volt, hogy ők tudták, hol lakom, és a saját, akkor 11 -12 éves lányomat féltettem tőlük. Így hát gyorsan megetettem a gyerekeket és köpenyben, papucsban kimásztam a kerítésen azon az oldalon, ahol É. nem láthatott a házból.
Szóval, gyáván megfutamodtam és ez azóta is bánt, máig nem tudom, kihez fordulhattam volna... azon a héten a 12 ápolóból öten léptünk ki...
Kedves Rita, ha idáig jutott az olvasásban, le a kalappal Ön előtt.
Ma már névvel és arccal nyugodtan vállalnám mindazt, amit itt leírtam.
Nem tudom, a mai fogyatékos-ellátás milyen állapotban van, de nincsenek illúzióim.
Ha esetleg úgy gondolja és tudok még bármit is segíteni az ügy feltárásával, kérem, jelezzen itt email-ben. Már nyugdíjas vagyok, mindenben tudok alkalmazkodni, gondolom, nagyon elfoglalt-túlterhelt.
Szívélyes üdvözlettel:
Formanek Katalin"
Köszönöm szépen Katalinnak és mindazoknak a gyermekekkel dolgozó gondozóknak, ápolóknak, nevelőknek, akik valóban a hivatásuk szellemében végzik a munkájukat!
