PÁRIA ORSZÁGA, MAGYARORSZÁG – ORBÁN VIKTOR RÁLÉPETT AZ ÚTRA, AMELYEN MINDEN DIKTÁTOR KEZDTE ÉS VÉGEZTE

NÉPSZAVA
Szerző: BALASSA TAMÁS
2026.04.06.

A miniszterelnök szerint a világ kis és nagy kérdéseire (a globális krízisekre, meg úgy általában mindenre) egyetlen helyes válasz adható (minden diktátor így kezdte és így is végezte), és ezt a választ kizárólag a nemzeti-keresztény értékrendre alapított patrióták tudják. Ez egy nagybeteg posztulátum nyilván. Rögeszmés ragaszkodás egy meggyőződéshez. Politikussal előfordul, kormányfőtől elfogadhatatlan – ezt alább békésen bebizonyítjuk.

Ha a társadalom többsége döntene Orbán mellett, mint ahogy ez megtörtént egyetlen (!) pillanatra 2010-ben, akkor már nem diktátor, hanem kívánatos nemzetvezető volna. De nem az. Ehhez államvallássá kellene tennie megszállott világmagyarázatát. Ezen tüsténkedik tizenhat éve a valóság megfeszítésével. A mutatvány sikere nem közömbös, ez dönti el ugyanis, hogy Orbán Viktor utcanév lesz, vagy elítélt. Jelenleg úgy fest, Keleten életet, Nyugaton éveket kapna. Minden a szabályokon múlik. Ha Európa illiberálissá sajdul, akkor az alkotmányos puccsista gondjai illannak el, ha nem, akkor a szabadságálmai. Az elmúlt hetekben élesen vetődött fel a kérdés, valaki ugyanis hazát árul éppen: vagy a Fidesz, vagy a leleplezői.

De végtére is mi a haza? Illiberális valóságkreatúra vagy valami más, amire a megtört demokráciának még nincs válasza. Ez a humanisták, avagy az új megvilágosodás feladata, Potomacen innen, Tiszán túl.

Alkotmányos puccsítás

Turbulens időszakot élünk, szokták mondani politikai elemzők, de turbulens időszaka a viharba került utasszállítónak van. Ez itt inkább egy ország origóeltolódása, vagy inkább visszamozgása. Mintha egy moziban ülnénk, ahol végre a valóságot nézi a többség az állampárti filmhíradó dicsfényezése helyett, és a falu bolondjai egyszerre rángatják a mozivásznat és a vetítőgépet, csak nehogy élesen látsszon a kép. És nehogy kritikus tömeg döbbenjen rá, hogy aki úgy néz ki, mint egy úton­álló, úgy beszél, mint egy útonálló és úgy rabol, mint egy útonálló, az útonálló (és ez nem kacsa). És már késő menekülőre fognia. Miután azonban az elasztikus vízióvigéc szerint „minden jó, ha jó a vége, és ha nem jó, akkor még nincs vége”, nem érdemes előre inni, a medve bőrére különösen nem. A medve nem játék, pláne, ha atomarzenálja van, és egy brüsszeli tanács­ülésről jelentő ügynökével van vonalban éppen.

A kályhához mindig érdemes visszatalálni (főleg ilyen idült üvöltözésben, ahol attól lesz a Fidesz a biztos választás, hogy ezt végtelenszer szűköli véreres szemmel leukránpártizott emberek arcába).

De a kérdések tapodtat sem mozdultak tizenhat év alatt. Hajszálra ugyanazok. Például hogy: felkente-e bárki (avagy bármi) az Orbán-rezsimet arra, hogy EU- és NATO-szövetségesként Oroszország mellett kötelezze el magát (még akkor is, ha ez a keleti partner rátámad a szomszédjára, és családokat öldököl ötödik éve ezerszám)? Felhatalmazást kapott-e ez a rezsim bárkitől arra, hogy ezt az évtizedek óta minden idegszálával Nyugatra vágyó európai demokratikus köztársaságot illiberális lator államok felebarátjává és üzletfelévé tegye (még akkor is, ha ezért a rendszer állhatatos ellenségeit külföldről fizetett ügynöknek kell bélyegeznie)? Megbízta-e valaki ezt a méltatlanná vált és kereszténynek hazudott gyülekezetet azzal, hogy a retardált menczeriták monotóniatűrését kihasználva süketek párbeszédévé tegye a közéletet (még akkor is, ha a társadalom láthatóan a végét járja az állandósult választási stresszzavar miatt)? Bírja-e ez a hatalom a többségének támogatását a tekintetben (és nem a debilitásmétert kiakasztó nemzeti konzultációkkal összefabrikált látszattöbbséget), hogy a világon soha semmiért ne vállaljon felelősséget (még akkor sem, ha a veszélyhelyzeti jogrenddel ötnegyedessé tett kamu kétharmad miatt se fék, se ellensúly nincs a csatahajóján)?

Nincs felhatalmazás, nincs bizalom, nincs többség tizenhatodik éve. Csak ígéretromok füstölnek lehangolóan.

Csak megcsúfolt szavak morognak néma honfigyásszal, a néhai fiatal demokratát idézve: „A győztestől nem azt várjuk, hogy bizonygassa az igazát, hanem azt, hogy tegye a dolgát, teljesítse a feladatát.” (Orbán Viktor, 2010. A Nemzeti Együttműködés Programja.) Kezdésnek milyen ígéretes! Persze a veszedelmes látomások már akkor megjelentek a pártelnök fejében, de a haza alig élte túl a külső és a belső válságot, a sebeit nyalogatta, és a homályos reménykedés kötötte le. „A magyar választók azt üzenték mindnyájunknak, hogy igaza a nemzeti egységnek van, a győztes feladata pedig az, hogy a nemzeti egységet és annak igazságát védje, képviselje – és legyőzzön minden olyan jelenséget, erőt és törekvést, amely a nemzeti egységgel szembefordul, azt veszélyezteti.” Ollállá. Már ezeknél a mondatoknál összefuthatott a nyál egy virtigli rákosista-sztálinista sejttag szájában, de a munkásőrök szemében is pisla fény gyúlhatott (amit ma már szinte csak Szili Katalin hordoz magában, a derék Thürmer Gyulával párban). A folytatás dermesztőre sikerült. Elég csak a Fidesz-elnök országjárásának „Megjöttek a magyarok, húzzátok meg magatok!” kezdetű futballhimnuszára gondolni (erre tényleg nehéz nyomdafestéket bíróan reagálni, így nem tesszük). És persze az elmúlt negyedszázad megannyi hasonlóan penetráns mondatából süt az autokrata hajlam. Abból például, hogy a „baloldal, amikor csak tehette, rárontott a saját nemzetére” (Orbán, 2004), vagy hogy a „legnagyobb nemzetbiztonsági kockázatot a nemzet megosztottsága jelenti”, vagyis az ellenzék maga (Kövér, 2020), amely az önfeladó állam és önmarcangoló nemzet politikai hagyományának jegyében cselekszik. A társadalomtudományok vagy a kortárs művészet kiválóságai imádnák a feladatot, hogy ezt a témát kihüvelyezzék, és letegyék az asztalra. Több értelem sütne belőlük...

ITT OLVASHATÓ