BUKÁS HADMŰVELET – A BRIT KATONA-PSZICHOLÓGUS, AKI ELŐRE MEGÍRTA AZ ORBÁNI VERESÉG RECEPTJÉT

VÁLASZ ONLINE
Szerző: BORBÁS BARNA
2026.05.29.

A kritika büntetése és a lojalitás túljutalmazása, az alsóbb szintekről érkező figyelmeztetések elnyomása, a vezetők elszigetelődése, korrekció nélkül hagyott rossz döntések, bűnbakképzés, irreális optimizmus, az ellenfél lebecsülése közben a saját képességek túlértékelése – főként ezek a tényezők vezettek nagy vereséghez Norman Dixon pszichológus szerint. Úgy hangzik, mint a Fidesz 2026-os bukásának elemzése? Pedig nem az: a brit teoretikus 1976-ban vetette papírra mindezt, nem is politikai, hanem katonai összefüggésben, és még csak alkalma sem lehet reflektálni a válságba jutott orbánizmusra, hiszen 2013-ban elhunyt. Mégis, az idehaza szinte ismeretlen A katonai alkalmatlanság pszichológiájáról című könyve kísértetiesen passzol a magyar helyzetre. Nemcsak a közelmúltat segít megértetni, de figyelmeztetés a jelen és a jövő erős vezetőinek is.

Az első világháború híres csatáját, a gallipoli ütközetet a szakirodalom gyakran értékeli világtörténelmi jelentőségűnek. Az 1915–1916-os hadjáratban a támadó britek és franciák terve az Európát Ázsiától elválasztó tengerszoros megszerzése és Konstantinápoly elfoglalása volt, végeredményben pedig az Oszmán Birodalom kiütése a háborúból. Végül egyik sem sikerült. Az offenzívát megállították a tengerszoros aknái, a part menti török tüzérség, valamint a Gallipoli-félsziget meredek, sziklás és a nyugatiak által amúgy is rosszul feltérképezett terepe. A több mint nyolc hónapig tartó hadjárat katasztrofális, több százezres véres veszteséget okozott az evakuációra kényszerült briteknek. Gallipoli következményei messze túlmutattak magán az ütközeten: meghosszabbították az első világháborút, és több értelmezés szerint hozzájárultak Európa későbbi destabilizációjához. Az, hogy a Dardanellák zárva maradtak, növelte a cári rendszer összeomlásának esélyét, mivel Oroszország nehezebben jutott fegyverhez és utánpótláshoz.

De miért buktak ekkorát az évszázados tengeri hadi tapasztalattal büszkélkedő britek? (Főleg ők vettek részt a hadműveletben, a franciák inkább gyarmati csapatokat küldtek. A stratégiai kezdeményezés és az irányítás is brit volt.) A kérdésre az elmúlt bő évszázadban rengeteg harcászati, haditechnikai válasz született a tudományban és a népszerűsítő irodalomban is. Egy katonából lett pszichológiaprofesszor, bizonyos

Norman F. Dixon volt az első, aki merőben új megközelítéssel, a viselkedéstudomány felől nézett rá a katasztrófára.

Dixon szerint Gallipoli nemcsak taktikai kudarc volt, hanem egyenesen a katonai inkompetencia klasszikus példája. Annak demonstrációja, hogyan vezet a túlzott elbizakodottság és a valóság figyelmen kívül hagyása tömegek pusztulásához. A csata elégtelen előkészítése a politikai és katonai vezetés irreális optimizmusából fakadt: a britek lenézték az oszmánokat, és akkor is ragaszkodtak rossz terveikhez, amikor már nyilvánvaló volt, hogy komoly bajok vannak a harctéren.

A Dardanellák ostroma csak egy esemény a sok közül, amellyel Norman Dixon foglalkozik. Az On the Psychology of Military Incompetence (A katonai alkalmatlanság pszichológiájáról) című 1976-os munkája magyarul nem jelent meg, a honi sajtóban még sosem tárgyalták, elvétve akad egy-két folyóiratos említés róla. Pedig a maga idejében Dixon a tudományos megfejtések gyakran idézett figurája volt az angolszász világban, aminek oka, hogy elég gyorsan kiderült: katonai pszichológiai fejtegetései a civil igazgatás és a politika világában is megdöbbentően érvényesek. Rájött erre mások mellett Niall Ferguson történész is, aki egy egész fejezetet szentel a Dixonból kiinduló gondolatainak a Végzet – A katasztrófa politikája című könyvében. (Mi ott olvastunk róla, teljesen véletlenül épp az április 12-i választás után.)...

ITT OLVASHATÓ