RÁCZ LAJOS: CIVILIZÁCIÓS LEÉPÜLÉSÜNK ELLENSZERE A VÍZKÉRDÉS MEGOLDÁSA

VÁLASZ ONLINE / HÁTTÉR
Szerző: RÁCZ LAJOS
2026.07.15.

Ami a reformkornak a „vízrendezés” volt, napjainknak a „vízvisszatartás” kell, hogy legyen Rácz Lajos környezettörténész szerint. A Szegedi Tudományegyetem professzora lapunknak küldött írásában bemutatja, hogy az 1830-as és az 1840-es évekhez hasonlóan most is jelentős ökológiai nyomás nehezedik a magyar társadalomra, melynek kockázata nem a gyors összeomlás, hanem a lassú hanyatlás. Az egyik fő ellenszer a mélyárteres alföldi vízpótlás, de ez „nagyságrendjét és jelentőségét tekintve ez feltehetően vetekedne a vasútépítések 19. századi projektjével”.

Ezt a szöveget, amelyben megpróbálom végiggondolni, hogy mit lehet kezdeni a jelenkori klímaváltozás magyarországi táji és társadalmi következményeivel, Borbás Barna Válasz Online-on megjelent „Ez a hőhullám az utolsó figyelmeztetés” című cikke inspirálta. Barna írásának bevezető klímatörténeti példája az 1816-os „nyár nélküli év” volt, amely az európai történelem utolsó hagyományos létfenntartási válságát indította el. Ha a példát a válságot kiváltó éghajlati anomáliaként értelmezzük, a párhuzam indokolt. Mégis nehéz figyelmen kívül hagyni, hogy 1816-ban a hideg és esős nyár tette tönkre a termést; napjainkban viszont évről évre a forróság és az aszály okoz hasonló következményeket.

Lakatos Mónika meteorológus kollégámmal másfél éve dolgozunk a Magyarország klímatörténete munkacímű monográfián – és már túl vagyunk három leadási határidőn. Félretettem a kéziratot és megnéztem, volt-e a magyar történelemben a maihoz hasonló tartós aszályterhelés. Nyilván minden párhuzam sántít, és nem lehet elvonatkoztatni az adott kor társadalmi viszonyaitól, illetve a gazdasági hálózatok változó természetétől, de találtam egy érdekes hasonlóságot. Ez a reformkor időszaka, amelynek bő két évtizedében hét kifejezetten aszályos nyárról van tudomásunk: 1830, 1834, 1836, 1839, 1841, 1842 és 1846. Ráadásul a többi évszak időjárása sem volt különösebben kiegyensúlyozott. A reformkor idején négy olyan tél is volt, amikor 60 napnál hosszabb ideig maradt befagyva a Duna: 1830, 1836, 1838 és 1841. Két év különösen emlékezetes maradt: 1830 tele, amikor 99 napig maradt a folyó Pest-Budánál „általfagyva” és 1838, amikor a jeges ár elvitte Pest legnagyobb részét. Vagyis

az 1830-as és az 1840-es években is jelentős ökológiai nyomás nehezedett a kortárs magyar társadalomra.

Érdemes ezeket az ökológiai válsághelyzeteket a környezettörténet nézőpontjából megvizsgálni.

A történelem az emberi közösségek kiterjesztett emlékezete, a környezettörténet pedig a 20. század második felében beemelte a történelem cselekvő szereplői közzé a természeti környezetet, elemzési keretként pedig a történeti ökoszisztémát használja. A klímatörténet – amely a környezettörténet egyik kutatási irányzata – segít felmérni, hogy egy tartósan aszályos időszakban hozzávetőlegesen mire lehet számítani a Kárpát-medencében.

Ez a hőhullám az utolsó figyelmeztetés: törd a betont, tartsd meg a vizet, vess árnyékot!

A reformkori aszályok nem néhány hetes epizódok voltak, hanem késő tavasztól vagy kora nyártól őszig tartó, többnyire igen meleg és tartósan csapadékszegény időszakok. Az aszály súlyosságának fontos indikátorai voltak a talaj kiszáradása, a porviharok és a talajrepedések. A nyári szárazsággal szemben a tavaszi vetések, a kapásnövények, a rétek és a legelők voltak a legsérülékenyebbek. Számos esetben a takarmányhiány állattartási válsággá súlyosbodott. Az aszály így közvetlen veszélyt jelentett az élelmiszer-biztonságra. A hőség és a vízhiány megnehezítette a mindennapi életet és akadályozta az infrastruktúra működtetését is. Nem véletlen, hogy a természeti környezet „megregulázása” a közbeszéd egyik állandó témája volt...

ITT OLVASHATÓ