MARKÓ BÉLA: HÁLÓ ÉS HAL

NÉPSZAVA
Szerző: MARKÓ BÉLA
2026.08.30.

Háló kell az önállósághoz, nem hal. Minőségi oktatás, színvonalas kulturális élet, jól működő intézmények, erősödő önkormányzatok, további kisebbségi jogok.

Minden bizonnyal az a költészet legfőbb értelme, hogy egy metafora sokszor többet elárul a világról, mint számos tudományos értekezés. Persze szakmai elfogultság is nálam, hogy meglehetősen érzékeny vagyok a nyelvhasználatra, és minden jelentésváltozásra felkapom a fejem. De Erdélyben egyébként sem kell irodalmárnak lenni ahhoz, hogy állandóan arra figyeljünk, ki akarja ellopni éppen a nyelvünket, hiszen a történelem valamiféle amatőr nyelvőrködésre nevelt minket. Így van ez még akkor is, ha romlik közben mindennapi anyanyelvünk, és nemcsak vendégmunkásokat, hanem román kölcsönszavakat is exportálunk Magyarországra. Eladdig, hogy a pungát vagy a vinettát már sokan ismerik Erdélyen kívül is. Csakhogy nem az ilyen kölcsönszavaktól kell félni, amelyek végső soron nem szürkítik, hanem színesítik a magyar nyelvet.

Ami valóban félelmetes volt számomra az elmúlt bő másfél évtizedben, az a Budapesten hivatalossá tett jelentésváltoztatás, vagyis a szavak jelentésének kisajátítása.

Félig-meddig csak metafora ez nyilván, hiszen magam is tudom, a legnagyobb rendszerváltó elégedetlenséget Magyarországon nem az váltotta ki, hogy a kormánypropaganda a szó szoros értelmében ellopta tőlem és tőlünk, ami a legdrágább mindannyiunknak – a pénzben nem mérhető közös magyar szókincs egy részét –, hanem az ennél sokkal láthatóbb és tetten érhetőbb korrupció. De korrupció ez is, legalább annyira súlyos, mint a közpénz folyamatos elsikkasztása. Szerintem a diktatúrák természetéről is a nyelv eltulajdonítása árul el a legtöbbet. Igaz, amikor magyarországi barátaimmal a rendszer végtelenül infantilis megnevezéséről beszélgettünk, hogy úgymond illiberális demokrácia ez, és én meg egyszerűen diktatúrának tituláltam, próbáltak nyugtatgatni engem, de tulajdonképpen önmagukat, hogy azért itt még nem gázol el senkit a fekete autó, és a tizedik emeletről sem zuhan ki senki az ablakon. Nos, teljes tisztelettel, én a fél életemet egy könyörtelen diktatúrában éltem le, nem egy demokráciának hazudott autokráciában, és meg kell mondanom, hogy a Ceaușescu-rendszerben sem a fekete autó volt már a legfélelmetesebb, hanem a véleményszabadság korlátozása, a kötelező taps, az egyre bővülő tiltólisták, a sok-sok pénzzel fenntartott giccskultúra, a legfontosabb szavak diszkreditálása, amikor a haza már nem volt haza, és minket, magyarokat például magyarul beszélő románokként emlegetett a hivatalos román pártsajtó. Meg aztán a romló életszínvonal, az egzisztenciális kiszolgáltatottság is hozzátartozott a sajátos román diktatúrához. Micsoda választéka a tiltásoknak csak az én pályámon! Volt sok olyan versem, amelyet egyszerűen kidobott a cenzúra. Volt olyan könyvem, amely nem jelenhetett meg Romániában a rendszerváltás előtt. Ezzel szemben egyik verseskötetem megjelent ugyan valamikor a nyolcvanas években, de rögtön utána jött az ukáz a pártközpontból, hogy dicsérő kritikát nem lehet közölni róla. Apropó tiltás, apropó illiberális demokrácia, álldogáltunk néhányan írók a budapesti könyvfesztiválon ezelőtt tizenvalahány évvel, köztünk egy újságírónő a közszolgálati rádiótól. Régről ismertük egymást, interjút is készített velem egykor. Hirtelen odafordult hozzám, és ennyit mondott félhangosan, hogy hallhatta, aki éppen akarta: ne haragudjék, magától most nem kérek interjút, mert elfelejtettem bent megkérdezni, hogy tiltólistán van-e. Olyan volt, mint egy coming out még a Fidesz-rendszer hajnalán...

ITT OLVASHATÓ