Van egy közismert metafora: ha egy békát forró vízbe dobsz, kiugrik, de ha hideg vízbe teszed, majd lassan melegíted, a béka nem veszi észre a veszélyt, és megfő. Ez a kép jól leírja azt, hogyan tud a fasizmus beszivárogni egy társadalomba anélkül, hogy az emberek időben észrevennék vagy fellázadnának ellene.
Az 1930-as években a fasizmus nem egyik napról a másikra vált dominánssá sem Olaszországban, sem Németországban. Mussolini és Hitler is először a rendszer legitim keretein belül jelent meg (választásokon indultak, ígéreteket tettek a rendről, a gazdasági felemelkedésről, a nemzeti nagyság visszaállításáról). A közvélemény, amely fáradt volt az instabilitástól, elfogadta a korlátozásokat. A szabadságjogokat lépésenként, mindig valami nagyobb cél érdekében vették vissza (ismerős?).
Mire a rendszer elérte diktatórikus állapotát, már nem maradt mozgástér az ellenállásra.
Az Egyesült Államok és Magyarország két nagyon különböző történelmi, gazdasági és társadalmi háttérrel rendelkező ország, de az illiberalizmus előretörése mindkettőben hasonló mintázatot mutat. Trump és Orbán párhuzamosan demonstrálták, hogy egy demokráciát belülről is le lehet bontani (formálisan demokratikus eszközökkel, tartalmilag azonban autoriter irányba haladva).
Hasonlóságok a két ország között az ellenségképzés (bevándorlók, Soros, baloldal, mélyállam stb.), a jogállam fokozatos leépítése (bár ebben Trump jóval nagyobb sebességgel halad, de messzebbről is kellett indulnia), a történelemhamisítás, a saját szerep idealizálása (magyar hősi múlt, amerikai exceptionalism) és a kultúrharc (gender, LMBTQ, woke, hogy a társadalom figyelmét eltereljék a rendszerszintű problémákról).
Van néhány különbség is: az USA-ban még mindig erősebbek a fékek és ellensúlyok (bíróság, civil társadalom, sajtó), bár ezek is erodálódnak. Magyarországon ezek már (talán a bíróságok még nem teljesen, és 1-2 független sajtó kivételével) a ner uralma alatt vannak. Amerikában nagyobb a civil ellenállás, Magyarországon a közöny, a politikai kiábrándultság és a médiatúlsúly miatt ez jóval nehezebb.
Nem szabad megvárni a nyílt fasizmust, a kis dolgokra is reagálni kell. Amikor először mondják, hogy egy újságírót hazaárulónak kell bélyegezni, vagy hogy egy bíró túl liberális, hogy ki kell irtani az áttelelt poloskákat, ott már meleg a víz. A jogállamiság nem jogi, hanem társadalmi kérdés, ki kell állni érte. Nem elég, ha az EU visszatartja a támogatásokat, a magyaroktól is aktív részvételt követel a demokratikus elvek melletti kiállásban.
Ha amit korábban még elképzelhetetlennek tartottunk, mára megszokottá válik, ha azt mondjuk, úgysem lehet mit tenni, hamar felforr a víz, és nem tudunk már kiugrani.
KLIKKTV / EGYENLEG Műsorvezető: SEBES GYÖRGY 2026.04.06.
Orbán Viktor kampánya fordulóponthoz érkezett, miután a Kúria kimondta: megsértette a választási törvényt a gyermekekkel készült kampányfotók miatt. Ez az ügy nemcsak jogi, hanem politikai értelemben is komoly következményekkel járhat. A kérdés az, hogy ez egy elszigetelt eset, vagy egy mélyebb rendszerprobléma jele.
A beszélgetésben szakértők elemzik, hogy a kampány során egyre több repedés jelenik meg a rendszerben. A gazdasági háttérben is változások látszanak: nagyvállalatok részvényeinek mozgása, befektetői bizalom csökkenése mind arra utalhat, hogy bizonytalanság alakult ki a hatalom körül.
Szó esik arról is, hogy a társadalmi hangulat átalakulóban van. Egyre többen szólalnak meg, és egyre többen kérdőjelezik meg a fennálló rendszert. Felmerül a kérdés: vajon ez egy új politikai korszak kezdete?
A videó kitér arra is, hogy a választók viselkedése hogyan változhat meg a következő időszakban. A félelem szerepe csökkenhet, miközben a bizonytalanság és az elégedetlenség növekedhet.
A végső kérdés: ez csak kampányzaj, vagy valóban egy korszak vége felé közeledünk?
88-89-ben nagyon kevesen számítottak a rendszerváltásra. Most az embereknek elegük van az elmúlt 16 évből, a változtatásnak a sóvárgása kézzel fogható. Rendezni kell az ország viszonyát az Unióhoz és a NATO-hoz. Vissza kell nyerni Magyarország becsületét. Törődést igényel a választási szabadság, a szólásszabadság, a vallásszabadság, a sajtószabadság. Például az a vesszőfutás, amelyben a Klubrádiónak része volt, egy demokráciában elképzelhetetlen lenne. Folyamatos működése maga a csoda, hiszen ezt a hallgatók támogatása teszi lehetővé. A lakosság 1/3-a szegénységben és, miközben a társadalom egy szűk rétege lopással szerezte óriási vagyonát. Az árokásás, a gyűlöletkeltés nap, mint nap folyik. A jelenlegi vezetés Ukrajnát ellenségnek tekinti, és erre ösztönzi a magyar embereket is, ami egy szégyen. Óriási probléma a dezinformáció, ami megrontja az ember elméjét. Hogy ezen mindenki keresztüllásson, az nagyon nehéz, hiszen az emberek fáradtak, csüggedtek ahhoz, hogy a hírek valódiságát ellenőrízzék. A gyűlöletért pedig nem kell dolgozni, az sajnos magától van. Ez elfogadásért pedig dolgozni kell. Gesztusokat kell tenni egymás felé.
Változás esetén mindenkinek éreznie kell, hogy remélhetőleg egy olyan világ következik, amelyben senkinek nem kell a véleménye miatt félni, öröm lesz adni, a másik gondolatait meghallgatni. Persze nem mindenki képes erkölcsileg talpra állni, aki gyalázatos dolgokat vitt véghez, mert van az aljasságnak egy olyan foka, amiből visszajönni szinte lehetetlen. De az átlagember, aki áldozat volt az elmúlt 16 évben, az kiengesztelhető. Külön kérdés, a vidéki mélyszegénység, a leírhatatlan körülményeket mutató roma telepek helyzete. Nincs munka- lehetőség, az iskolák megszűntek. Jelentős támogatás érkezett ezeknek a rétegeknek a felzárkóztatására, de ez nem történt meg. Egy tisztességes új kormánynak ezen a szégyenletes helyzeten változtatni kell. Örök igazság, hogy aki erősebb, akinek több adatott, az tartozik a többiekért. Erkölcsileg nagyon sokat jelent egy társadalomnak, ha szolidáris.
Szabó Bence százados az emberektől kapott támogatásának egy részét az Oltalom Karitatív Szervezetnek adja. A lelkiismeret parancsa erősebb, mint bármely emberi parancs. Közeleg a húsvét.
A családokban is el kell mondani, hogy mindig van újrakezdési lehetőség, hiszen a rügyek is minden tavasszal kinyílnak. Bízunk a jövőben, hogy béke lesz Ukrajnában, a Közel-Keleten, hogy senkinek sem kell félni, hogy visszakaphatjuk egykori hitünket.
JELEN HETILAP PODCAST Műsorvezető: TÓTH ÁKOS 2026.04.05.
Milyen korszakát éli most az Orbán-rendszer, és mi lesz a miniszterelnök legsúlyosabb történelmi öröksége? Tóth Ákos Lakner Zoltánnal, a Jelen főszerkesztőjével beszélgetett a Jelen és a Partizán közös kiadásában megjelent, Félmúlt portrék című új kötet apropóján. Az elemzés rávilágít: az Orbán-rezsim 2022 óta a megnyúlt agónia szakaszába lépett, ahol a rendszer gazdasági és morális alapjai egyaránt recsegnek. Orbán Viktor beszédeiből mára eltűnt a nemzetnek szóló jövőkép; a politikai tét kimerül annyiban, hogy ő maga maradjon a miniszterelnök. A miniszterelnök valódi, különleges képessége nem az országépítésben, hanem a pusztító megosztásban rejlik – ahogy Lakner fogalmaz: ha bemegy egy húszfős terembe, úgy jön ki onnan, hogy az a húsz ember azonnal egymásnak esik.
A beszélgetés során szóba kerül továbbá:
- Miért jelent hatalmas kockázatot az országra nézve Orbán és Gyurcsány "halálpárosának" évtizedes szembenállása?
- Mi a szerepe Angela Merkel "jóváhagyó félrenézésének" a magyar autokrácia kiépülésében?
- Hogyan élednek újra a történelmi traumák, és miként hosszabbította meg az Orbán-rendszer a magyar társadalom "hideg polgárháborúját"?
- Van-e esély arra, hogy a társadalom végre visszavegye az irányítást a politikai elittől?
📚 Értsd meg a jelent a félmúlt megismerésével! Lakner Zoltán új könyve és a Kijutunk című kiadványok megrendelhetők (akár csomagban is) a Jelen webshopjában:
A választás tisztasága mindannyiunk közös ügye. Ebben a videóban két részre bontva nézzük meg a leggyakoribb visszaélési formákat, és elmondjuk, hogyan ismerheted fel őket időben. Ne hagyd, hogy más döntsön helyetted!
Hetven év alatt nem láttam ekkora politikai teljesítményt
A magyar politika ritkán lep meg. Ugyanazok az arcok. Ugyanazok a panelek, ugyanazok a reflexek. Sok fáradt hazugság. Tudjuk, ki kit utál. Kit árul el. Kinek van a zsebében. Mit hazudik reggel, és mit tagad le estére.
És akkor egyszer csak felbukkan valaki a semmiből.
Nem a szokásos ellenzéki világból jött. Nem volt mögötte pártgépezet. Nem volt mögötte pénzhegy, tévé, újság, egész politikai udvartartás. Csak bejött, megszólalt, és hirtelen százezrek kezdtek figyelni rá.
De nem ez a nagy szám, hanem az, hogy nem pusztult bele.
Mert ebben az országban, ha valaki veszélyes a hatalomra, azt atomjaira akarják szétszedni. Hazugságot, rágalmat, zsarolást, megfélemlítést, az egész állami dögtelepet akarják rászabadítani.
És ő nem tört meg. Nem omlott össze. Nem tűnt el. Ez már önmagában több, mint amire a többi politikus képes lenne.
És hogy miért nem végzett vele ez az egész, az okokat igyekszem most felsorolni.
Először is azért, mert szervezet nélkül lépett be a politikába, és rövid idő alatt országos
tényező lett. Ilyet nem szokás csinálni.
Másodszor azért, mert hiteles volt. Nem úgy beszélt, mint a szokásos ellenzéki kórus. Nem nyafogott. Nem törekedett morális fölényre. Nem magyarázta agyon saját magát. Egyszerűen csak beszélt. És az emberek megérezték rajta, hogy nem akar többnek látszani, mint ami. De kevesebbnek sem. És ez ritka.
Harmadszor: nemcsak figyelmet kapott. Meg is mozdította az embereket. A figyelem olcsó. A like olcsó. A komment olcsó. De amikor az emberek kimennek, ott vannak, hallgatják, viszik a hírt, reményt kezdenek érezni, az egyáltalán nem olcsó. Az valódi.
Negyedszer: nem tudták megtörni. És ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni. Olyan nyomást kapott, aminek a szaga a diktatúrából ismert, a KGB világából. Lejáratás. Pszichológiai hadviselés. A családja szorongatása. Személyes és politikai presszió. És mégsem tört meg. Hetven év alatt kevés ilyet láttam.
Ötödször: az emberek azért hisznek neki, mert amit mond, azt megcsinálja. Ez ilyen egyszerű. Nem varázslat. Nem marketing. A szó és a tett között nincs szakadék. Ebben az országban ez már majdnem természetfeletti jelenségnek számít.
Hatodszor: nemcsak a régi ellenzéki roncsderbit rendezte át. Új embereket hozott be. Új pályát nyitott. Mozgalmat épített. Nem ugyanabban a dohos szobában rakta arrébb a bútorokat, hanem falat tört ki.
Hetedszer: érvényes, amit mond. Sokszor beszél. Sokszor ismétli magát. És senkit nem zavar.
Miért? Mert az emberek nem híradót hallgatnak. Részt akarnak venni valamiben. Az érvényes beszédet nem unja meg az ember. Mert az nemcsak szöveg. Hanem erő és energia, amely felhúzza a közösséget és megemeli a lelket.
Nyolcadszor: elnyűhetetlen. Több mint két éve tolja reggeltől éjszakáig. Járja az országot, szervez, beszél, magyaráz, épít. És közben gyakorlatilag lemondott mindenről, amit normális ember életnek hívunk. Szerelemről, barátságról, nyugalomról, pihenésről. A gyerekeivel tölthető időről. Mindenről. Azért, hogy dolgozhasson valamiért, amit a legtöbben még elképzelni sem mernek. Ez nem sima ambíció, ez megszállottság, a jó értelemben.
És a kilencedik, a legfontosabb: visszahozta a reményt. Ez igazán nagy mutatvány. Mert pénzt szerezni könnyebb. Médiát venni könnyebb. A riválist szidni könnyebb. De reményt adni egy kiégett, cinikus, megalázott országnak, az valami egészen más.
És itt jön a furcsa rész. Hogy ez az egész valójában nem is annyira lehetetlen. Margaret Mead már régen megírta: a világot mindig egy - egy ember, esetleg kis csoportok változtatják meg. És ez soha nem történik másképp.
Nem a tömeg indul el először. Hanem egy - két ember, aki egyszer csak azt mondja: ebből elég. Aztán a többi vagy észreveszi, vagy nem.
Ilyenkor a valóság rendkívül szélsőséges lehet. Van, hogy valaki egyik napról a másikra kerül a történelem főszerepébe. Wałęsa hajógyári munkás volt. Havel drámaíró. Zelenszkij színész. Egy ponton még kívül álltak a hatalmon, nem sokkal később már országuk sorsát formálták. Az ilyen pályák, ahogy Magyar Péter pályája is, valószínűtlennek tűnnek. Mégis újra és újra megtörténnek.
Miért? Joseph Campbell, a ragyogó mítoszkutató szerint az emberiség mindig ugyanezt a történetet meséli. Ez a „Hős utazása.” A hős éli az életét, de idegenek jönnek, és elűzik a földjéről. Kénytelen átlépni egy új világba, ahol eleinte egyedül van, próbákat áll ki, támadások érik, és csak később talál társakra, segítőkre, tanítókra. Közben megváltozik: megtanulja az új világ törvényeit, és egyre többet tud meg önmagáról. Végül, már a két világ ismeretében, úgy dönt: visszatér oda, ahonnan elindult, de már nem ugyanaz az ember. Azért jön vissza, hogy megjavítsa azt a világot, ahonnan elindult.
Ugyanezt az ősi szerkezetet találod a Gilgames-eposzban, Odüsszeusz, Mózes, Buddha és József történetében, és ugyanígy ott van a Csillagok háborúja vagy a Mátrix mélyén is. Talán ezért rezonáltunk Magyar Péter történetére olyan sokan, mert a politika napi zaja alatt egy nagyon régi, belülről ismerős emberi mintázatra ismertünk rá.
És ezért sajnálom azokat a barátaimat, akik ebből csak a gyanút, a hibát, a fenntartást látják. Mert az én életemben, hetven év alatt, nem láttam ekkora politikai teljesítményt.
Az ilyen pillanatok ritkák. És amikor végre eljönnek, fel kellene ismernünk őket. Hogy valami nagy dolog történik, mégpedig velünk, magyarokkal.
Orbán Viktor azt szerette volna, ha Trump látogatja meg, de ő most Iránnal van elfoglalva és nem sűrűn kampányol olyasvalaki mellett, aki vesztésre áll. Ez a HVG nemzetközi lapszemléje.
Washington Post: Nagy csapás lenne a MAGA-mozgalomnak, ha Orbán elbukna
Az, hogy JD Vance amerikai alelnök kedden Budapestre érkezik, még egy utolsó kísérlet, hogy megmentse a Kreml-párti magyar vezetőt, aki erős kapcsolatokat alakított ki a MAGA-mozgalom krémjével. Orbán persze azt szerette volna, ha Trump látogatta volna meg, ám a Fehér Ház most az iráni háborúra összpontosít, és nem sűrűn kampányol olyasvalaki mellett, aki vesztésre áll - így látja a helyzetet a Washington Postnak írt cikkében Catherine Belton. Az Oroszország-szakértő Belton volt az, aki nemrég megírta a Postban, hogy értesülései szerint az orosz titkosszolgálat felvetette a választás előtt vesztésre álló magyar kormányfőnek, hogy a népszerűsége növelésére álmerényletet kellene szervezni ellene, továbbá hogy az oroszok szakértőket küldtek a budapesti nagykövetségre a Fidesz támogatására.
Rácz András a Német Külpolitikai Tanácstól azt a lapnak nyilatkozva azt mondta: a Szabadság téri amerikai nagykövetség bizonyosan tisztában van azzal, hogy a felmérések alapján Orbán nem nyerő pályán halad, márpedig az furán hangzik, hogy az Egyesült Államok egy lúzerre tegye a tétjét.
Daniel Fried, aki korábban Európáért felelt a State Departmentben, úgy véli: Vance újta arról tanúskodik, hogy a Fehér Ház szokatlan módon különös figyelmet szentel egy külföldi választásnak. Megjegyezte: a magyar kormány folyamatosan szónokol, hogy senkinek nem enged beleszólást a belügyeibe, most mégis külső beavatkozásért folyamodik. Ennek kétségbeesés íze van - mondja Fried.
Nyugati illetékesek hozzáteszik, hogy a fejlemény arról árulkodik, mennyire fontos lett Magyarország bizonyos MAGA-körök számára, ideértve elsősorban JD Vance-t. De hát a magyar vezetés részben az olcsó orosz olajból finanszírozva nemzetközi intézményhálózatot hozott létre a nacionalista ideológia terjesztésére, és segített abban, hogy a Kreml álláspontja eljusson szélsőjobbos tengerentúli körökhöz.
Steve Bannon egyik közeli munkatársa kijelentette, hogy Orbán bizonyosan a globális populista-nacionalista irányzat egyik vezéralakja és hatalmas lélektani csapás volna, ha nem választanák újjá. Ezzel együtt magyar források kétlik, hogy az alelnök felbukkanása meg tudja győzni a bizonytalan szavazókat. Hiszen az sem segített, hogy mostanában Trump kétszer is támogatásáról biztosította a kormányfőt. Az amerikai elnök a keményvonalas fideszeseket leszámítva nem népszerű – mutat rá Rácz András.
A Carnegie Békealapítvány demokrácia programjának igazgatója, Thomas Carothers úgy érzékelteti a helyzetet, hogy Fidesz a falnak szorult és nem tudja, mitévő legyen, hogy elhárítsa azt, aminek egy normális demokráciában egyértelműen kudarcszaga van. Az meg szerinte egészen döbbenetes, hogy az egész magyarországi választási hadjárat a háborús félelemre épült, vagyis a hatalom meg sem próbálja, hogy a saját teljesítményét hangsúlyozza, mert a mérleg, az bizony igen gyenge.
Guardian: Orbánnak nem áll a hamis zászló
A magyar kormányfő azzal a váddal néz szembe, hogy valakik hamis zászló alatt terveztek merényletet Szerbiában a Török Áramlat vezeték ellen, az incidens nyomán politikai vizsgálat indult, miközben Orbán le van maradva a felmérésekben a vasárnap esedékes választás előtt, pedig ez az erőpróba kulcsfontosságúnak ígérkezik, mert Magyar Péter erősen szorongatja a Fideszt – jelenti Budapestről a Guardian kiküldött tudósítója, Ashifa Kassam.
Jelenleg két változat van arról, hogy merre kell haladnia Magyarországnak. Orbán arról igyekszik mindenkit meggyőzni, hogy a háború súlyosan fenyegeti az országot. Ezzel szemben a Tisza arra akarja rávezetni az embereket, hogy foglalkozzanak a gazdasági pangással, a lepusztuló közszolgáltatásokkal és a korrupcióval.
Hogy suskus van az állítólagos szerbiai szabotázsakció körül, azt osztja Mujtaba Rahman, az Eurázsia Csoport nevű washingtoni kockázatelemző európai igazgatója, ő ugyanis úgy értékeli, hogy valakiknek kellett a terrorvád, aminek célja az, hogy felfokozza a félelmeket az esetleges katonai akció miatt, amiért kétségtelenül Kijevet teszik felelőssé.
Orbán már februárban azzal rukkolt ki – minden bizonyíték nélkül -, hogy az ukránok tönkre akarják tenni a magyar energiarendszert. Rahman emlékeztet arra, hogy Brüsszel és több európai főváros is jelezte: várnak valamiféle trükköt, mert akkor a magyar vezető a nemzetbiztonságra hivatkozva elhalaszthatja a választást. Lehet, hogy most pont erről van szó? - teszi fel a kérdést...
JUHÁSZ PÉTER / JUHI PODCAST Szerző: JUHÁSZ PÉTER 2026.04.06.
Ne dőlj be! sorozatunk következő epizódját látod. Ahogy hónapokkal korábban figyelmeztettelek, érdemes helyén kezelni az utolsó hetekben felénk áramló, hatalmas érzelmeket kiváltó információkat. Ezek általában hazugságok, amelyeknek egyetlen céljuk van: hogy felhergeljenek a választás előtt. Ilyen a mostani is: a szerbiai robbanóanyag-ügy. Gondolkodtunk rajta Gergővel, hogy egyáltalán érdemes-e beszélni róla, és arra jutottunk, hogy elmondjuk, miből látszik, hogy az egész teljes hazugság. -----------
00:00:00 Robbanószereket találtak a szerbek a gázvezetéknél
A magyar gazdaság három éve gyakorlatilag képtelen a növekedésre. A bajok látszólag a Covid-járvánnyal kezdődtek, és a kormánynak kényelmes is mindig valamilyen külső hatásra fognia a megrekedésünket, a valóságban azonban gazdaságpolitikai melléfogások sorozata kellett ahhoz, hogy 2026-ra ennyire lecsússzunk a versenytársaktól.
A Telex új filmjében azt járjuk körül, hogyan lehetséges, hogy miközben a 2010-es évek második felében úgy nézett ki, sikerrel közelítünk Nyugat-Európához, mára a felzárkózás megint csak vágyálomnak látszik. Bemutatjuk, milyen belső ellentmondások terhelték a gazdasági kormányzást már a korábbi, látszólag sikeres időszakokban is, és hogy miért gondolja azt egyre több közgazdász, hogy növekedési zsákutcába kerültünk, amiből csak teljes irányváltással lehetne kikanyarodni.
ÉLET ÉS IRODALOM / PUBLICISZTIKA Szerző: VÁNCSA ISTVÁN 2026.04.02.
Az ukránok szekerét toljátok, és nem a magyarok mellett álltok! Ukránbarát kormányt akartok, és el akarjátok vinni a magyarok pénzét Ukrajnába, ez az igazság! – imigyen dorgálta miniszterelnökünk az ő rajongóit március 27-én, Hajnalka napján, holott a rajongók ennél szeretetteljesebb reakciót érdemeltek volna még akkor is, ha rajongásuk az adott napon a tőlük elvárhatónál valamelyest alacsonyabb hőfokúnak bizonyult. Időben fölkeltek, az alkalomhoz illő öltözéket húzták magukra, összeszedték a megfelelő kellékeket, sípok, kereplők, döglött macska, záptojás meg az effélék, megközelítették a helyszínt, amely az ő lakóhelyüktől a kelleténél jóval messzebbre is eshetett akár, egy helyben ácsorogva várták a célszemélyt, aki nyilván ekkor is késett, mint általában.
Ráadásul le is barmolta őket, ami csakugyan nem szép dolog, és pláne nem egy olyan kormányfő részéről, akinek valójában örülnie kéne, hogy érkeztének hírére a környék kóbor kutyái, ha kelletlenül is, de összeverődnek. Most még. Lesz ez majd ennél cudarabb is, eljöhet az az idő, amikor ugyanezen ebek ugyanezt a közszereplőt harsányan csaholva elzavarják, azt hogyan fogja elmagyarázni, ezen kéne mostantól hosszan és elmélyülten gondolkodnia. Nem pedig lebarmolni a vele most még rokonszenvező publikumot, mert elég egy-két további ehhez hasonló fellépés, utána aztán ilyen közönség se lesz. Legjobb esetben is csak olyan, amelyik vesszőkosárban kellő mennyiségű és nem túl gusztusos hajigálnivalót visz magával, és azt célirányosan, ügyesen és kellő elszántsággal használja is.
Fut Bécs felé Jellacsics, a gyáva, / Seregének seregünk nyomába’, Matolcsyék ellenben nem futnak, hanem csak szedelődzködnek higgadtan, szépen, komótosan. Mért is szaladnának, nem gyanúsítják őket semmivel. Idejük van, pénzük van, oda mennek, ahova akarnak, azt csinálnak, ami nekik jólesik. Az ellenük hadakozókat pedig megmosolyogják, ami az erőviszonyok ismeretében semmifajta további magyarázatot nem igényel. Sok-sok évvel ezelőtt a budapesti állatkert orrszarvúja egy aprócska kecskével osztotta meg a kifutóját, állítólag azért, mert a játékos kedvű aprócska állat a hatalmas barmot jókedvre derítette, föntebbi példázatunkban nyilvánvalóan a publikum az orrszarvú, Matolcsyék pedig a kecske szerepét kapták, más kérdés, hogy a valóságban a valódi kecske Matolcsyéknál ötvenszer rokonszenvesebb. Ennek a körülménynek természetesen semmi köze ahhoz a tényhez, hogy sajtóértesülések szerint Matolcsy Ádám hetek óta konténerekben hordja a család vagyonát Dubajba, ahol apja, a volt jegybankelnök az ideje nagyobb részét tölti, de hát, lássuk be, ez nem a nyilvánosságra tartozik.
A gyermek gondoskodjon idős szüleiről, ez így helyénvaló, sőt dicséretes, Matolcsy Ádámot tehát eszményképül kell állítanunk az ifjabb nemzedékek elé, hogy azok az ő példájából okuljanak.
Más kérdés, hogy a Transparency International Magyarország jogi vezetője szerint kilóg a lóláb, a hatóságoknak cselekedniük kellene, hogy az utolsó pillanatban még kivinni szándékozott vagyonelemeket lefoglalják, no de, kérdezhetnők, milyen alapon. Ezt a vagyont az egymást követő Matolcsy-generációk halmozták fel szorgos munkájuk jól kiérdemelt eredményeképp, most pedig biztonságba helyezik, nekik ugyanis van eszük.
Ellentétben a magyar állam nevű jogintézménnyel, amelynek az észjárása nem gyorsabb, mint a múzeumi őslénytárban megcsodálható és nem mellékesen Iharkútról származó nyolcvanötmillió éves dinoszaurusz-maradványoké, vagyis lassúdad. Mondhatnám úgy is, fontolva haladó. Ami természetesen nem baj, sőt a baj az volna, ha államunk folyamatosan hablatyolva hordana össze hetet-havat, ilyesmiről azonban hál’ istennek szó sincs. Ellenkezőleg, dinó-tempó van, azaz fontolva haladás...
Hát komolyan mondom, amit most látunk, az már nem kormányzás, hanem egy egyre kínosabb előadás.
Volt már a „telefonáló, aggódó családapa”, most meg megérkezett a húsvéti epizód: a „hajnali riadó, fáradt, de hősiesen gázvezetéket ellenőrző miniszterelnök”.
Kamera van. Hangulat van. Dráma van. Csak egy dolog nincs: bizonyított valóság.
Mert nézzük a tényeket. Találtak robbanóanyagot. Nyomozás van. Elkövető nincs. Bizonyíték nincs.
Ehhez képest már kész a történet, kész a bűnös, kész a félelem.
Ez nem tájékoztatás. Ez irányított hangulatkeltés.
Bözsi néni ezt így mondja: ha még azt se tudjuk, ki csinálta, akkor nem riadót kell fújni, hanem nyomozni kellene. És ami igazán visszataszító az egészben: húsvétkor, amikor az emberek nyugalmat várnának választás előtt pár nappal hirtelen „veszélyhelyzet” kommunikáció látványosan, kamerával kísérve
Ez már nem véletlen egybeesés.
Ez egy tudatosan felépített politikai jelenet, ahol a cél nem az igazság, hanem az érzelmi hatás: félelem, bizonytalanság, „külső ellenség”.
És igen, ezt ki kell mondani: Ez a fajta politizálás nem erőt mutat, hanem kétségbeesést.
Mert aki biztos a dolgában, annak nincs szüksége ilyen túljátszott jelenetekre. Nem kell hajnalban „helyzetet” csinálnia egy még ki sem vizsgált ügyből.
Bözsi néni így teszi helyre: Aki tényleg vezet, az megold. Aki meg csak játszik, az szerepel.
És itt már nem az a kérdés, hogy ki mit gondol Orbán Viktorról.
Hanem az, hogy meddig lehet ezt így csinálni anélkül, hogy az emberek rájöjjenek: ez nem valóság, hanem egy egyre gyengébb előadás
KLUBRÁDIÓ / HETES STÚDIÓ Műsorvezető: HARDY MIHÁLY 2026.04.05.
Ha hihetnénk az óriásplakátoknak és az egymással versengő pártok, politikusok Facebook-oldalának, azt hihetnénk, hogy ezt a választást Oroszország és/vagy Brüsszel, más országok titkosszolgálatai vagy bankjai, esetleg az álhírgyárak döntik majd el. Normális esetben azonban a választás rajtunk, magyar választópolgárokon múlik, a döntés jó esetben kizárólag a mi kezünkben van. vendégek: Csillag István, volt miniszter Ercse Krisztina, oktatáskutató.
Számomra meghatározó élmény, és az utóbbi időben tudományos munkámban következetesen alkalmazott eljárás Carlo Ginzburg mikrotörténeti módszere. Ginzburg felismerése egyszerre filológiai és episztemológiai erejű: a történeti valóság többnyire nem a nagy struktúrák fennkölt önleírásában mutatkozik meg, hanem töredékes, esetleges, első pillantásra jelentéktelennek látszó jelekben. Ezek a „nyomok” apró, sokszor periférikus részletek, amelyek megfelelő olvasásmóddal egy egész világ rekonstrukcióját teszik lehetővé. Ginzburg ezt az eljárást a vadász gyakorlatához kapcsolja. A vadász nem látja magát az állatot; a lábnyomot látja, a letört ágat, a földbe mélyedő benyomódást, az ürüléket. Ezekből következtet jelenlétre, mozgásra, szándékra. A nyom mindig közvetett: valami hiányzót tesz érzékelhetővé. A történész ugyanígy dolgozik. A forrásokban fennmaradt apró eltérések, különös szófordulatok, elhallgatások, ismétlések mind ilyen nyomok.
A módszer a diagnosztikai gondolkodás logikáját követi. Az orvos tünetekből, a detektív bizonyítékokból, a művészettörténész stiláris sajátosságokból következtet rejtett összefüggésekre. Ginzburg ezt a „nyomolvasó” eljárást emeli történeti kutatási módszerré. A forrás nem puszta adat, hanem jel; a jel mögött eltűnt cselekvés, gondolkodásmód, tapasztalat húzódik meg.
A nyomok olvasása hermeneutikai érzékenységet kíván. A források torzítottak, közvetítettek, hatalmi diskurzusok által formáltak. A történész feladata éppen ezért a torzulások felismerése: a hallgatások, félrecsúszások, ismétlések jelentésének feltárása. A nyomokra épülő elemzés az egyediségben ragadja meg a történeti valóságot, és ezen keresztül jut el tágabb összefüggésekhez: egy apró nyomból vagy jelből egy egész világ megismeréséhez. Miért beszélek most erről?
Azért, mert végignéztem azt a közel kétórás interjút, amelyet Fábián Tamás készített Pálinkás Szilveszter századossal a Telex felületén. Ez a beszélgetés maga a nyomolvasás. Nem magyaráz, nem szónokol, nem ideologizál. Megmutat: részletekben, mondatokban, félmondatokban, kényszerű elhallgatásokban. És ezekből a nyomokból ijesztő pontossággal áll össze az a megalázó, aljas, cinikus, szellemet, erkölcsöt, gazdaságot, embert és országot kíméletlenül romboló, pusztító förtelem, amiben tizenhat éve élünk.
Egy rendszer, ahol a szakértelem és a hozzáértés felesleges, ám a lojalitás kötelező, az alkalmatlanság pedig kifejezett előny. Egy rendszer, amelyben a döntések nem szakmai alapon születnek, hanem családi, hatalmi, bűnszövetkezeti és klienturális viszonyok mentén. A beszélgetés minden bizonnyal legdermesztőbb része az, amikor világossá válik, hogy olyan helyzetben, ahol emberéletekről van szó, a döntés nem az élet védelmének logikáját követi, hanem a keresztapához való fiúi hűség rendjét. S közben – mint minden valamirevaló pszichopata filmes sztoriban – megszólal az égi hang, máskor belső hang, maga Isten hangja.
Vagyis egyszerre zeng itt a kettős logosz: a földi létből harsogó maffiafőnök atyai hangja és a transzcendens szférából, vagyis a fentről érkező gondviselői hang.
És itt szakad szét a bajtársi viszony. Abban a pillanatban, amikor az egyikük lelkesen emlegette, hogy a magyar katonák várhatóan 50%-a meg fog halni a csádi kiruccanásban.
Vagyis a két bajtárs közül az egyik katona számára a beosztottjainak élete fabatkát sem ér.
Van annál fontosabb: a személyes karrier és a családi lojalitás. A hatalmi központ kegye. A fiúi ragaszkodás a keresztapához. Íme a morális és intellektuális lepusztultság. A beszélgetés nyomai pontosan mutatják meg, miként működik a miniszterelnök családi protekcionizmusa. Mindez nem háttérjelenég, nem kínos mellékszál, hanem a rendszer szervezőelve. A rendszer belső logikája. Ahol a rokoni és személyes kapcsolatok felülírják a szakmai racionalitást, és ahol a döntések következményeit mások viselik – azok, akiknek nincs hozzáférésük a hatalomhoz.
Ezzel párhuzamosan kirajzolódik a teljes intézményi leépülés. A gyáva, felkészületlen, hozzá nem értő, de végtelenül lojális miniszterek, parancsnokok, elöljárók világa. Az a hivatalnoki réteg, amely nem az országot szolgálja, hanem a saját megélhetését, jólétét és érvényesülését. Az a struktúra, amelyben az alkalmasakat kiszorítják, a hozzá nem értőket pedig felemelik, ha cserébe feltétlenül engedelmesek.
A riporter és a riportalany kivételes pontosságú nyomolvasóként tárja fel azt a rendszert, amely az elemi szakértelmet fölösleges luxusnak tekinti, és amelynek egyetlen szervezőelve a politikai és ideológiai szekértábor-logika. A beszélgetés nyomról nyomra bontja ki a korrupció kiteljesedett mechanizmusát, a mindent elsöprő, minden más szempontot felülíró protekcionizmust, amelynek középpontjában az Orbán-család áll: egyszerre kínosan nevetséges és dermesztően pusztító jelenségként. Egy falusi vásári commedia dell’arte állandó figurái lépnek itt színre – csak éppen a bohózat következményei nem nevetségesek, hanem egy egész országra nézve rombolók és szégyenteljesek.
A jelenetek mögött kirajzolódik a hatalom személyzete: gyáva, felkészületlen, mégis feltétlenül lojális miniszterek és elöljárók; a rendszerhez idomult, minden szakmai mércét feladó végrehajtók; és ott áll a keresztapa gyermeke, a családi meghatározottságokkal terhelt, belsőleg szétcsúszott tudattal, amelyben a személyes sérülések, a hatalmi szerep és a cinikus önigazolás különös elegyet alkotnak. Egy torzult habitus jelenik meg, amelyben a családi múlt, a hatalom közelsége és a következmények nélküli döntési helyzet összeér.
Ugyanebben a térben mozognak a kizárólag saját karrierjükre fókuszáló, a rendszer logikáját gondolkodás nélkül kiszolgáló NER-csinovnyikok, akik számára az ország már nem közösség, hanem erőforrás. A beszélgetés apró részletei világossá teszik, miként lehetetleníti el ez a rendszer az alkalmas, képzett, hivatástudattal rendelkező embereket. A kiszorítás módszeres, a leépítés következetes, a helyükre kerülők kiválasztása pedig egyetlen kritériumhoz igazodik: lojalitás, szolgalelkület, feltétlen megfelelési készség. A szürke hozzá nem értés nem melléktermék, hanem kiválasztási elv.
Kirajzolódik az elmúlt tizenhat év vezérmotívuma is: a folyamatosan újratermelt, gondosan kozmetikázott, központilag vezérelt propaganda világa. Egy direkt erre a célra tartott, kézből etetett, morálisan lezüllesztett propagandagépezet működése, amely minden igényt kielégítő készséggel gyártja a megrendelt hazugságokat. A felszínen diadaljelentések, sikertörténetek, gondosan megkomponált képek; mögöttük a valóság nyers anyaga: penészes falak, ellátási hiányok, pénztelenség, a közvagyon eltűnése, hiányos felszerelések, eltulajdonított technikai eszközök, miniszteriális elvonások, egyre romló munkakörülmények. A nyomor nem marad rejtve, hanem szépen áttűnik a felszínen.
És vele együtt válik érzékelhetővé az emberi viszonyok felbomlása. A bajtársi kapcsolatok leépülése ott következik be, ahol a legelemibb szakmai és emberi diskurzust – amely konkrétan emberéletekről szól – felülírja a maffiaszerű működés rendje, illetve a keresztapa privát, családi viszonyainak elsőbbsége. Ezen a ponton a közösség megszűnik közösség lenni, a szolgálat megszűnik szolgálat lenni.
A „haza védelme” és a „szuverenitás biztosítása” folyamatosan harsog a propaganda nyelvén. Eközben azok, akiknek ezt a védelmet ténylegesen biztosítaniuk kellene, saját pénzükből kénytelenek beszerezni a korszerű felszerelést. A rendszer beszél a hazáról, miközben nem biztosítja azokat a feltételeket, amelyek között a haza védhető.
És ebben a pillanatban, a monitor előtt ülve, kiben nem merül fel az ellenkép is, tudniillik a közvagyon sorsa. Jelesül az MNB-ből eltűnt milliárdok útja. Az a mechanizmus, amelyben a közpénz (a tiéd is, kedves olvasó, meg az enyém is) magánvagyonná alakul, majd luxusautókban, luxustárgyakban, különféle befektetésekben ölt testet. Mindez következmények nélkül, a hatóságok, a felügyeleti szervek, a kormány és a kormányfő, valamint a köztársasági elnöknek nevezett krónikusan hazudozó marionett szeme láttára. A priváttá tett közvagyon útja kifelé vezet – egy velejéig „őskeresztény” testvérállam felé, Dubaj irányába.
Az interjúnak köszönhetően tizenhat év szólamai és az eltelt időszak valósága közti szakadék nem egyszerűen láthatóvá vált, hanem mérhetővé, tapinthatóvá, elkerülhetetlenné. Orbán Viktor beszél a hazáról, a rendszere és strómanjai révén ő maga közben kifosztja azt. A katonák fizetnek a felszerelésért, a hatalom gyermekei költik a közpénzt.
Ez az interjú nem egyszerű beszélgetés. Nem egy botrány a sok közül. Ez egy teljes korszak lenyomata a maga nyers, kozmetikázatlan, védhetetlen formájában. És ezért mondom most – minden fenntartás nélkül: ezt az interjút meg kell nézni. Még április 12. előtt. Nem kíváncsiságból és nem tájékozódásból. Azért, mert aki ezt végignézi, többé nem mondhatja, hogy nem tudta.
Új szakaszába lépett a kampány: egyre több visszalépés jelzi, hogy az ellenzéki oldalon sokan már nem külön utakat, hanem egyetlen esélyt látnak Orbán Viktor leváltására. A Visszaszámlálás második részében arról beszélgetünk, hogy mit jelentenek politikailag ezek a hátralépések: pusztán technikai döntésekről van szó, vagy már egy nagyobb lélektani fordulat zajlik a választók fejében is?
Vendégeink azt elemzik, hogy a visszalépések milyen hatással lehetnek a bizonytalanokra, erősíthetik-e a „győzteshez húzás” reflexét, és valóban kialakult-e az a közhangulat, amelyben sok választó már egyetlen kérdés mentén dönt: maradjon Orbán, vagy jöjjön változás. Szó esik a Tisza erősödéséről, a hagyományos ellenzék mozgásterének beszűküléséről, a választási rendszer torzító hatásáról, valamint arról is, hogy mindez hosszabb távon mit jelenthet a magyar demokráciára és a következő parlament összetételére nézve.
Ez a beszélgetés nemcsak a visszalépésekről szól, hanem arról is, milyen országképet, milyen politikai logikát és milyen jövőt vetít előre a mostani kampányhajrá.
Nem tudta a Fidesz visszaszerezni a kegyelmezési-ügy után a peremszavazókat, akik egyébként a kétharmadot biztosították számukra eddig - mondja Szabó Andrea. A politológus-szociológus szakemberrel a győzelmi esélyekről, a megvásárolható szavazatokról, a fiatalokról és a részvételi adatokról beszélgetett Dull Szabolcs.
A demokratikus ellenzék már a 70-es évek végén elkezdett mozgolódni, az MSZMP-n belül is elindultak különböző reform mozgalmak.
A változás benne volt a levegőben, de a rendszerváltozásban azért csak kevesen bíztak.
A 80-as évek végére már megváltozott a helyzet, a rendszerváltást sokan biztosra vették. Ma láthatóan van egy olyan tömeg, amelyik nagyon szeretné, ha minden megváltozna, ami az elmúlt 16 évben történt.
Csalódtak az eddigi ellenzékben, de bíznak a Tisza Pártban, sőt a FIDESZ szavazók egy része is csalódott a pártjában.
Ha megtörténik a kormányváltás, nem biztos, hogy ez egy rendszerváltást is jelent, hiszen ennek nagyon sok feltétele van.
- Nincsenek meg azok az ellenőrző mechanizmusok, amelyek megakadályozzák, hogy egy kormányzat túlhatalmat szerezzen magának, és éljen ezzel a túlhatalommal.
- Ki kell irtani azt a korrupciós rendszert, amit az elmúlt 16 évben kiépítettek.
- A választók sokszínű gondolkodásának a parlamentben is érvényesülni kell.
A rendszerváltás az lesz, ha győzelme esetén Magyar Péter ki tudja gyomlálni azokat az ártó növényeket, amelyekkel a FIDESZ a magyar demokráciát körbe ültette.
Ha nem lesz kétharmados ellenzéki győzelem, nagyon szűk lesz a mozgástér.
A miniszterelnök szerint a világ kis és nagy kérdéseire (a globális krízisekre, meg úgy általában mindenre) egyetlen helyes válasz adható (minden diktátor így kezdte és így is végezte), és ezt a választ kizárólag a nemzeti-keresztény értékrendre alapított patrióták tudják. Ez egy nagybeteg posztulátum nyilván. Rögeszmés ragaszkodás egy meggyőződéshez. Politikussal előfordul, kormányfőtől elfogadhatatlan – ezt alább békésen bebizonyítjuk.
Ha a társadalom többsége döntene Orbán mellett, mint ahogy ez megtörtént egyetlen (!) pillanatra 2010-ben, akkor már nem diktátor, hanem kívánatos nemzetvezető volna. De nem az. Ehhez államvallássá kellene tennie megszállott világmagyarázatát. Ezen tüsténkedik tizenhat éve a valóság megfeszítésével. A mutatvány sikere nem közömbös, ez dönti el ugyanis, hogy Orbán Viktor utcanév lesz, vagy elítélt. Jelenleg úgy fest, Keleten életet, Nyugaton éveket kapna. Minden a szabályokon múlik. Ha Európa illiberálissá sajdul, akkor az alkotmányos puccsista gondjai illannak el, ha nem, akkor a szabadságálmai. Az elmúlt hetekben élesen vetődött fel a kérdés, valaki ugyanis hazát árul éppen: vagy a Fidesz, vagy a leleplezői.
De végtére is mi a haza? Illiberális valóságkreatúra vagy valami más, amire a megtört demokráciának még nincs válasza. Ez a humanisták, avagy az új megvilágosodás feladata, Potomacen innen, Tiszán túl.
Alkotmányos puccsítás
Turbulens időszakot élünk, szokták mondani politikai elemzők, de turbulens időszaka a viharba került utasszállítónak van. Ez itt inkább egy ország origóeltolódása, vagy inkább visszamozgása. Mintha egy moziban ülnénk, ahol végre a valóságot nézi a többség az állampárti filmhíradó dicsfényezése helyett, és a falu bolondjai egyszerre rángatják a mozivásznat és a vetítőgépet, csak nehogy élesen látsszon a kép. És nehogy kritikus tömeg döbbenjen rá, hogy aki úgy néz ki, mint egy útonálló, úgy beszél, mint egy útonálló és úgy rabol, mint egy útonálló, az útonálló (és ez nem kacsa). És már késő menekülőre fognia. Miután azonban az elasztikus vízióvigéc szerint „minden jó, ha jó a vége, és ha nem jó, akkor még nincs vége”, nem érdemes előre inni, a medve bőrére különösen nem. A medve nem játék, pláne, ha atomarzenálja van, és egy brüsszeli tanácsülésről jelentő ügynökével van vonalban éppen.
A kályhához mindig érdemes visszatalálni (főleg ilyen idült üvöltözésben, ahol attól lesz a Fidesz a biztos választás, hogy ezt végtelenszer szűköli véreres szemmel leukránpártizott emberek arcába).
De a kérdések tapodtat sem mozdultak tizenhat év alatt. Hajszálra ugyanazok. Például hogy: felkente-e bárki (avagy bármi) az Orbán-rezsimet arra, hogy EU- és NATO-szövetségesként Oroszország mellett kötelezze el magát (még akkor is, ha ez a keleti partner rátámad a szomszédjára, és családokat öldököl ötödik éve ezerszám)? Felhatalmazást kapott-e ez a rezsim bárkitől arra, hogy ezt az évtizedek óta minden idegszálával Nyugatra vágyó európai demokratikus köztársaságot illiberális lator államok felebarátjává és üzletfelévé tegye (még akkor is, ha ezért a rendszer állhatatos ellenségeit külföldről fizetett ügynöknek kell bélyegeznie)? Megbízta-e valaki ezt a méltatlanná vált és kereszténynek hazudott gyülekezetet azzal, hogy a retardált menczeriták monotóniatűrését kihasználva süketek párbeszédévé tegye a közéletet (még akkor is, ha a társadalom láthatóan a végét járja az állandósult választási stresszzavar miatt)? Bírja-e ez a hatalom a többségének támogatását a tekintetben (és nem a debilitásmétert kiakasztó nemzeti konzultációkkal összefabrikált látszattöbbséget), hogy a világon soha semmiért ne vállaljon felelősséget (még akkor sem, ha a veszélyhelyzeti jogrenddel ötnegyedessé tett kamu kétharmad miatt se fék, se ellensúly nincs a csatahajóján)?
Nincs felhatalmazás, nincs bizalom, nincs többség tizenhatodik éve. Csak ígéretromok füstölnek lehangolóan.
Csak megcsúfolt szavak morognak néma honfigyásszal, a néhai fiatal demokratát idézve: „A győztestől nem azt várjuk, hogy bizonygassa az igazát, hanem azt, hogy tegye a dolgát, teljesítse a feladatát.” (Orbán Viktor, 2010. A Nemzeti Együttműködés Programja.) Kezdésnek milyen ígéretes! Persze a veszedelmes látomások már akkor megjelentek a pártelnök fejében, de a haza alig élte túl a külső és a belső válságot, a sebeit nyalogatta, és a homályos reménykedés kötötte le. „A magyar választók azt üzenték mindnyájunknak, hogy igaza a nemzeti egységnek van, a győztes feladata pedig az, hogy a nemzeti egységet és annak igazságát védje, képviselje – és legyőzzön minden olyan jelenséget, erőt és törekvést, amely a nemzeti egységgel szembefordul, azt veszélyezteti.” Ollállá. Már ezeknél a mondatoknál összefuthatott a nyál egy virtigli rákosista-sztálinista sejttag szájában, de a munkásőrök szemében is pisla fény gyúlhatott (amit ma már szinte csak Szili Katalin hordoz magában, a derék Thürmer Gyulával párban). A folytatás dermesztőre sikerült. Elég csak a Fidesz-elnök országjárásának „Megjöttek a magyarok, húzzátok meg magatok!” kezdetű futballhimnuszára gondolni (erre tényleg nehéz nyomdafestéket bíróan reagálni, így nem tesszük). És persze az elmúlt negyedszázad megannyi hasonlóan penetráns mondatából süt az autokrata hajlam. Abból például, hogy a „baloldal, amikor csak tehette, rárontott a saját nemzetére” (Orbán, 2004), vagy hogy a „legnagyobb nemzetbiztonsági kockázatot a nemzet megosztottsága jelenti”, vagyis az ellenzék maga (Kövér, 2020), amely az önfeladó állam és önmarcangoló nemzet politikai hagyományának jegyében cselekszik. A társadalomtudományok vagy a kortárs művészet kiválóságai imádnák a feladatot, hogy ezt a témát kihüvelyezzék, és letegyék az asztalra. Több értelem sütne belőlük...
Négy éve megy a háborús riogatás, ebből is két év az amikor is nagyon durván magas sebességre van kapcsolva a pszichózis. Ezzel szemben a magyar honvédség úgy néz ki, hogy gyatra állapotban van és a sereg morálja a béka segge alatt keresendő. Pálinkás Szilveszter százados interjújáról lesz szó ebben az adásban.
ha még azt se tudjuk, ki csinálta, akkor nem riadót kell fújni, hanem nyomozni kellene.
húsvétkor, amikor az emberek nyugalmat várnának
• Ne féljetek! - független közérdekű közlemény