FACEBOOKSzerző: GÁBOR GYÖRGY2026.06.27.
A KDNP egyik újabb, alkalmi egyházatyja (helyesebben: egyházanyja) rosszallotta, hogy „Szent László napjára sikerült a Pride-ot összeszervezni”. A mondat kis teológiai vitrint nyit: benne Szent László, a kereszténység és a liturgikus naptár, mind gondosan félreértve. Ritka teljesítmény ilyen kevés szóval ilyen sok tudatlanságot ünnepélyessé stilizálni.
Alighanem azt képzeli, hogy Szent László napja valamiféle szakrális közterületfoglalás. Június 27-én az utcákon láthatólag csak azok mozoghatnának, akik kellő áhítattal hordozzák a nemzeti-keresztény rosszallás arckifejezését. A szent király ünnepe így pillanatok alatt liturgikus sorompóvá változik: az egyik oldalon állnak a „mieink”, a másikon mindazok, akiket a kereszténydemokrata képzelet szeretne időlegesen eltüntetni a városképből.
Csakhogy Szent László napja ehhez különösen rosszul megválasztott hivatkozás. Sőt: ha már így alakult, szinte zavarba ejtően pontos nap a Pride számára.
A katolikus liturgia szerint az aznapi olvasmány a Bölcsesség könyvéből való: Bölcs 10,10–14. A szöveg arról beszél, hogy a bölcsesség nem hagyja el az igazat, amikor menekülnie kell; megmutatja neki Isten országát; vele marad a börtönben; nem hagyja el bilincseiben; végül oltalmat nyújt neki zsarnok elnyomóival szemben, leleplezi gyalázóit, és örök hírnevet ad neki.
Ritkán kínál a liturgia ilyen udvariasan előre megírt kommentárt a politikai ostobasághoz.
Mert miről szól ez az olvasmány? Arról, hogy az igaz ember nem akkor válik igazzá, amikor kényelmes, többségi és ünnepi beszédekbe illeszthető. Az igaz ember gyakran üldözött, megalázott, bilincsbe zárt, gyalázott ember. A Bölcsesség ahhoz szegődik, akit gyaláznak. A szöveg logikája annyira világos, hogy még egy kereszténydemokrata képviselő is megérthetné, ha egyszer nem politikai használati tárgyként lapozná fel a kereszténységet.
A Bölcsesség könyve ráadásul görögül maradt fenn; a zsidó hellenisztikus irodalom egyik nagy műve. Már ez is kínos azok számára, akik a „keresztény Európát” zárt, tiszta, homogén, nemzeti széfként képzelik el. Vagyis a liturgikus gyakorlat Szent László napján egy görög nyelvű zsidó bölcsességi könyvet olvastat fel. Ennél szebb kulturális pofon ritkán érkezik ilyen elegáns csomagolásban. A képviselő pedig ott áll e pompás hagyomány előtt, és mindebből annyit ért meg, hogy „jaj, a Pride pont aznap van”.
Íme a szellemi alultápláltság ünnepi miseruhában.
De a katolikus liturgia evangéliuma sem segít rajta. Szent László ünnepén Máté 22,34–40 kerül elő: Jézust a főparancsról kérdezik. Ő a Smá parancsát idézi: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes értelmedből.” Majd hozzáteszi a Leviticus mondatát: „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat.” Héberül: ve’ahavta le-re‘akha kamokha - וְאָהַבְתָּ לְרֵעֲךָ כָּמוֹךָ.
Érdemes volna ezt lassan elolvasni. Különösen a re‘akha szót: felebarátod, társad, a melletted álló ember. Nem párttársad. Nem eszmetársad. Nem az, aki tetszik neked. A felebarát éppen attól kellemetlen teológiai kategória, hogy nem a mi ízlésünk szerint jelenik meg. Ott áll mellettünk, és a parancs nem enged válogatni.
A héber mondat még egy apró kellemetlenséget is tartogat az alkalmi egyházanya számára. A kamokha - „mint önmagadat” - azt jelenti: ugyanazzal az ontológiai komolysággal kell tekintened a másikra, amellyel önmagadra tekintesz. Amit magadnak követelsz - nevedet, testedet, arcodat, szerelmedet, jelenlétedet, becsületedet -, abból nem csinálhatsz mások számára kegyosztást. A felebaráti szeretet afféle hermeneutikai kés: elvágja azt a kereszténynek álcázott beszédet, amely az embert előbb erkölcsi vizsgára küldi, és csak utána hajlandó észrevenni benne a felebarátot.
Itt kapcsolódik a Pride a nap keresztény értelméhez. A Pride annak nyilvános kimondása, hogy vannak emberek, akiket hosszú időn át szégyenbe, hallgatásba, bujkálásba, megalázó magyarázkodásba kényszerítettek. A felvonulás láthatóságot ad azoknak, akiktől a társadalom sokáig azt kérte: legyenek, de csendben; éljenek, de félárnyékban; szeressenek, de lehetőleg úgy, hogy a rendes emberek ne lássák.
A főparancs fényében ez az igazi próba: kiderül, ki érti a felebarátot, és ki használja a szót a maga politikai képére és hasonlatosságára. Kiderül, ki olvasta el az evangéliumot, és ki csak idézőjelbe tette. Kiderül, hogy a kereszténydemokrácia egyes képviselői ellenzékben sem jutottak közelebb a kereszténységhez: a hatalom elveszett, a téves és tudatlan teológia megmaradt.
Szent László alakja sem állítható be a rosszallás mellé. A hagyomány országépítő, védelmező, igazságtevő királyként őrizte meg. A legismertebb legendaciklusban üldözőbe veszi a lányt elhurcoló kun harcost, és kiszabadítja a foglyot. A kép középpontjában az áll, hogy az erő a kiszolgáltatott mellé áll. A szent király nem a megalázás patrónusa, hanem a védelem alakja.
Ezért különösen nevetséges Szent László nevében olyan emberek ellen fintorogni, akik emberi méltóságuk láthatóságát kérik. Aki ezen a napon a Pride ellen tiltakozik Szent Lászlóra hivatkozva, az a szent király örökségének karikatúráját gyártja le: egy Lászlót, aki nem szabadít, hanem rosszall, fejét rázva méreget, s a gyalázott helyett a gyalázkodó kedélyállapotát óvja.
A katolikus tanítás hivatalos szövege is többet tud emberségből, mint ez a politikai póz. A Katekizmus 2358. pontja világosan mondja: a homoszexuális személyeket tisztelettel, együttérzéssel és tapintattal kell fogadni; az igazságtalan megkülönböztetés minden jelét kerülni kell. Lehet valaki katolikus tanítás szerint vitában a házasság teológiai meghatározásáról; ebből még nem következik joga a megalázáshoz, a láthatóság elvitatásához, az emberi méltóság politikai gúnyolásához. A Fiducia supplicans, a Hittani Dikasztérium 2023. december 18-án közzétett, Ferenc pápa által jóváhagyott nyilatkozata még tovább is megy a pasztorális gesztusok irányába: lehetővé teszi az azonos nemű párok spontán, nem rituális, a házassággal össze nem téveszthető megáldását.
Vagyis még Róma is árnyaltabban beszél, mint a magyar kereszténydemokrata rosszallás. Ez azért nem csekélység. Amikor egy magyar politikusnak sikerül a Vatikánnál is merevebbnek, a Katekizmusnál is kevésbé tapintatosnak, az evangéliumnál is kevésbé felebarátinak lennie, ott a valláspolitikát a kereszténynek nevezett modortalanság váltotta fel.
És ha már bibliai érzékenység: a Szentírás a férfiak közötti szeretet nyelvét sem kezeli olyan riadtan, ahogy azt a mai erkölcsi pánikipar szeretné. Dávid és Jonatán történetében azt olvassuk, hogy Jonatán lelke összeforrt Dávid lelkével, és úgy szerette őt, mint önmagát. Dávid siratóénekében pedig Jonatán szeretete „csodálatosabb” számára az asszonyok szerelménél. Ebből nem kell olcsó anakronizmussal modern identitásregényt gyártani. Annyi azonban biztos: a Biblia nyelve sokkal gazdagabban, bátrabban és szégyenkezés nélkül beszél az azonos neműek közötti mély szeretetről, mint ahogy azt a mai magyar kereszténydemokrata beszűkültség elviselni képes.
A baj tehát nem az, hogy Pride van Szent László napján. A baj az, hogy valaki Szent László napján sem érti Szent Lászlót. Nem érti a Bölcsesség könyvét. Nem érti Máté evangéliumát. Nem érti a héber re‘a súlyát. Nem érti, hogy a felebarát nem akkor kezdődik, amikor a politikai ízlés jóváhagyja. És nem érti, hogy a kereszténységből ellenzékben sem lehet díszmagyarba öltöztetett sértettséget csinálni.
Szent László napján Pride-ot tartani ezért nem vallási botrány. Sokkal inkább váratlanul pontos hermeneutikai esemény. A nap olvasmánya az üldözött igazról beszél. Az evangélium a felebarát szeretetéről. A szent király hagyománya a kiszolgáltatott védelméről. A Pride pedig azok jelenlétéről, akik nem kérnek többet annál, mint amit a főparancs eleve megkövetel: emberként látni őket.
Aki ezen megbotránkozik, az nem a kereszténységet védi, csupán elárulja, milyen régen nem találkozott vele. Ha egyáltalán valaha is találkozott volna…
