ÁGOSTON LÁSZLÓ: ÚGY GONDOLOM, UNGER ANNA JÓ ELNÖKNEK ÍGÉRKEZIK. ÉS A TISZA ISZONYATOS KOMMUNIKÁCIÓS HIBÁT VÉTETT

FACEBOOK
Szerző: ÁGOSTON LÁSZLÓ
2026.08.30.

Úgy gondolom, Unger Anna jó elnöknek ígérkezik. És a Tisza iszonyatos kommunikációs hibát vétett.

Tegnap este a családommal füstölögtünk ezen az egész ügyön. Nem kevés keserűség és csalódottság volt bennünk, átverve éreztük magunkat mind.

Úgy éreztük, éppen most válik az elszámoltatás ígérete köddé, és kezdődik a mismásolás, az eltussolás, a régi rendszer kimentése.

Aztán meghallgattuk Unger Anna Telex-interjúját és megértettük.

Mielőtt tovább mennék: NAGYON javaslom, hogy szánd rá az időt, beteszem az első kommentbe, ígérem, jobb kedved lesz tőle!

Unger Anna a Tisza eddigi legnagyobb kommunikációs bakijának (katasztrófájának) áldozata.
Egyrészt nem sikerült értelmesen kommunikálniuk, hogy mi maga a feladat: nem a nyomozás, nem a büntetés előkészítése, hanem a körülmények megteremtése.

Működési szabályzat létrehozása.

A hivatal felépítése.

A nyomozati munkát nem Unger Anna fogja végezni, nem ő lesz a nép Petrocellije, hanem az alelnökök és stábjaik. Ilyen szempontból az elnevezés meglehetősen félrevezető, mert hierarchikus.

A valóság inkább az, hogy ezek egymás mellé rendelt, egymást segítő posztok.
Aztán jött Magyar Péter és ledobta az atombombát, amikor Ungert védendő beleszállt Hadházy Ákosba illetve arról beszélt, hogy ez nem egy kiszavazóshow.
(Jelzem, ha nem az, nem kell közvetíteni.)

Ahelyett, hogy elmagyarázta volna, hogy az emberek mást látnak a feladatként, mint ami a valóság elkezdett pökhendi lenni, ami - főleg úgy, hogy ezt hallgattuk másfél évtizedig - még jobban kiverte a biztosítékot.

Unger Anna pedig egy olyan dologért került kínpadra, ami egyébként nem az ő feladata lesz.
Nem az alapján ítélik meg, ami a valódi feladata lesz. Ez szerintem az írásom legfontosabb mondata.

Egy másik óriási kommunikációs hiba volt "a hat éves felderítési idő" kérdése.

Amikor elképzelem lelki szemeim előtt, hogy két év múlva besétálok egy budai étterembe és Bayer Zsolt a szomszéd asztalnál éppen több százezres cehhet csinál nevetgélve Szíjjártóval és Rogánnal az ellopott pénzünkből, ütni támad kedvem.

Nem, semmilyen körülmények között nem elfogadható, hogy évekig csússzanak a börtönítéletek!

1945-ben se kínozták a világot Hermann Göring Horvátországban hajókázós videóival, hanem hónapok alatt megkapta mindenki, ami járt.

A Tiszának terve KELL, hogy legyen arra, hogy hogyan adja meg az összes szükséges feltételt ehhez, mert a bizonyítékoktól roskadoznak a polcok.
Itt az ideje, hogy megtudjuk, kicsoda Zsolti bácsi, kihallgassák Orbánt az aranykonvoj ügyében és a többi.

Itt van az ideje, hogy lássuk vezetőszáron a bűnösöket, akiket be lehet zárni a kisebb ügyek miatt is, hogy legyen idő a nagyok kikutatására, de hogy Szíjjártó éppen a BYD-hoz igazol, arconcsapás mindannyiunk számára.

Nincs hat évünk, de nincsen három sem. Értem, hogy ő azt mondja, "mi a bírói realitás", de ezek nem átlagos idők és nem tyúklopási perek.

Lehet törvényt hozni arra, hogy a korrupciós ügyeket soron kívül kell tárgyalni. Lehet előzetesbe zárni. Nem kell mindent egyszerre felderíteni, elég, ha két-három éveket kapnak a fiúk, hogy legyen idő a nagy ügyeket összeszedni.

Al Caponét sem gyilkosságért vagy csempészésért, hanem adócsalásért ítélték el.
A sebeink akkor tudnak elkezdeni gyógyulni, ha elhihetjük, ha látjuk, hogy vannak súlyos-súlyos következmények.

Engem Unger Anna interjúja arról győzött meg, hogy nem rajta fog múlni.
De a Tisza felelőssége, hogy azokat az embereket, akikben két év alatt felgyújtotta a forradalmi érzések lángját, most ne hagyja kielégületlenül.

És pláne ne állatorvosozzon meg kiszavazóshowzon, amikor az egész rendszerváltás legfontosabb ígéretét kell beváltani.

Persze, mind tudjuk, hogy iszonyatos a munka, rengeteg a Fidesz-báb mindenhol, de ennek a széttrancsírozott lelkű népnek hitre van szüksége abban, hogy bosszút állnak érte, ha nem akarják, hogy maga álljon bosszút magáért.

Itt emberek haltak meg, mentek tönkre, életek munkája ment kárba. Ezért ekkora a harag, amikor sunnyog és csúsztat a kommunikáció, amikor úgy érezzük, veszélybe kerül az elszámoltatás.

Itt az ideje, hogy a kormány elhordja a hegyeket és a völgyeket síkká tegye, hogy semmi se állhasson a gépezet útjába.

Unger Anna - számomra úgy tűnik - nem lesz semminek az akadálya. De az óra ketyeg, a türelem fogy, és senkitől sem várható el, hogy tolerálja, ha évekre akarják elhalasztani a pert, ahol a magyar nép szenvedései és megaláztatásai állnak majd a vádló asztalához.

Unger Annát támogatom, sok sikert kívánok neki, és várjuk, nagyon várjuk az eredményeket

ITT OLVASHATÓ

A TISZA EGYIK FELE RADIKÁLIS, A MÁSIK ULTRARADIKÁLIS

ÖTPONTBAN
Műsorvezető: NEIZER ANITA
2026.08.30.

Van törésvonal a Tiszában? Milyen logika mentén érthető meg Unger Anna NVVH-elnökké választása? Hol érdemes keresni Magyar Péter leendő ellenzékét?

Ezúttal egy új formátumban elemez Dull Szabolcs: ezúttal átül egy másik székbe, és Neizer Anita szerkesztő kérdései alapján hosszabban elemez.

Dull Szabolcs Abszolút kampány című könyvét itt lehet megrendelni: https://www.kossuth.hu/Abszolut-kampany

00:00 Erről lesz szó 

02:59 Unger Anna kinevezése – mit üzen Magyar Péter? 

09:46 Influenszer kormányzás – mennyire szól bele a közönség? 

13:09 Magyar Péter hibái és politikai kommunikációja 

30:09 A NER felszámolása – meddig mehet el az elszámoltatás? 

36:04 Rendszerváltás – mit akar megváltoztatni a Tisza? 

44:37 Orbán Viktor és a Fidesz – hogyan készülnek a vereségre? 

50:23 Mi Hazánk és az ellenzék jövője 

53:35 Ki tudja kordában tartani Magyar Pétert? 

56:14 Törésvonalak a Tisza-kormányban

ITT NÉZHETŐ MEG

MOST DŐL EL, HOGY AZ ÚJ HATALOM VALÓBAN ÚJ POLITIKAI KULTÚRÁT TEREMT-E, VAGY CSUPÁN MÁS SZEREPLŐKKEL FOLYTATJA UGYANAZT A RÉGI TÖRTÉNETET

FACEBOOK
Szerző: GÁBOR GYÖRGY
2026.08.29.

Az ország egyik legsúlyosabb, hosszú idő óta megoldatlan problémája a véleménynyilvánításhoz, a diszkusszióhoz és általában a vitához való viszonyunk. Pontosabban az, hogy többnyire nem tudunk mit kezdeni az eltérő véleménnyel. Nem megérteni vagy megcáfolni akarjuk, hanem elhallgattatni; nem az érveit vizsgáljuk, hanem megfogalmazójának személyét, szándékait és állítólagos érdekeit kutatjuk; nem azt kérdezzük, igaz-e, amit mond, hanem azt, hogy kinek a megbízásából, melyik oldal szolgálatában és milyen hátsó szándékkal mondja.

Olyan országban élünk, ahol az elmúlt tizenhat év hatalma a vitát következetesen ellenségeskedésnek, a kritikát hazaárulásnak, idegenszívűségnek, nemzetellenességnek vagy éppen „poloskamentalitásnak” minősítette, a bíráló vélemények megfogalmazóival szemben pedig a megtorlás legkülönfélébb eszközeit alkalmazta. Egész propagandagépezete arra állt rá – és megmaradt figurái ma is ezt művelik –, hogy a neki nem tetsző vélemények szerzőit ne érvekkel cáfolja, hanem karaktergyilkossággal tegye tönkre, személyükben hiteltelenítse, erkölcsileg megbélyegezze, egzisztenciálisan megfélemlítse, s ha módja nyílik rá, különféle retorziókkal büntesse.

Súlyos tévedés volna azonban azt hinni, hogy mindez kizárólag az elmúlt tizenhat év terméke. Ez a hatalom nem megteremtette, hanem felismerte, mozgósította és tökélyre fejlesztette a magyar társadalom egyik régi, mélyen rögzült reflexét. Néhány rövid történelmi időszaktól eltekintve – amelyek a társadalmi mentalitás, a nemzedékek felnövekedése, az iskolai és családi nevelés legrosszabb beidegződései szempontjából alig hagyhattak maradandó nyomot – több mint egy évszázad magyar történelmét különféle színű és ideológiájú diktatúrák és tekintélyelvű rendszerek egymásutánja határozta meg. Ezek nem értették, mert természetükből fakadóan nem is érthették a vita, a diszkusszió, a termékeny polémia értelmét, lényegét és társadalmi szerepét.

A „vita” szóhoz ezért nálunk nem a kíváncsiság, a kölcsönös megértés, az érvek próbája és saját álláspontunk felülvizsgálatának lehetősége társult, hanem a félelem, a rettegés, a megfélemlítés, az ellenségeskedés, a rosszindulat, a haza- és nemzetellenesség, a romboló magatartás, valamint a mindenkori hatalom által meghirdetett haladás diadalútjának akadályozása. A kritikus nem vitapartner, hanem bajkeverő; az ellenvetés nem megfontolandó állítás, hanem engedetlenség; a másként gondolkodó pedig nem egy másik lehetséges igazság képviselője, hanem gyanús személy.

Ebben az állapotban éli életét az ország: feudálisan megrekedve, uram-bátyám viszonyok között, újra és újra azt tapasztalva, hogy a hatalom mellé állni mindig érdemes és jövedelmező, a hatalommal konfrontálódni viszont kockázatos és többnyire ráfizetéses vállalkozás. A kritikai gondolkodás helyét elfoglalta a lojalitás fitogtatása, a szakmai érvelését a személyes hűség, a közéleti vitáét pedig a táborokhoz való feltétlen és vérszerződéses odatartozás.

Ha az elmúlt néhány nap eseményei nem szolgálnak tanulságul az új politikai berendezkedésnek, a miniszterelnöknek, a kormány tagjainak, legfőképp az oktatásért, a tudományért és a kultúráért felelős személyeknek, valamint a hazai sajtónak, amely maga is ebben a reflexrendszerben működött, és – sajnálom – működik sok tekintetben mind a mai napig, akkor nem pusztán a kormány- és rendszerváltás lehetősége vész oda, hanem Magyarország jövője.

Látom, hogy Facebook-oldalamon hemzsegnek azok a hozzászólások – jelentős részük álprofilok mögül érkezik –, amelyek szerzőit mintha valaki vezényszóra rendelte volna oda. Talán még a szép emlékezetű Digitális Polgári Körök sem irányítottak az oldalamra annyi harcias hozzászólót, mint ahányan most tisztelnek meg kéretlen figyelmükkel. Korábban sosem látott személyek, akiket természetesen szívesen látok, ám akiknek túlnyomó részéből nemcsak a vitakultúra és az érvelés képessége hiányzik, hanem még a felvetett probléma megértésének legelemibb szándéka is. Van helyette durvaság, elképesztő ostobaság és egy újonnan felfedezett, vérszerződéses elkötelezettség.

Bevallottan nem ismernek, nem olvastak tőlem semmit – amivel önmagában semmi baj nincs –, de azért „gyanítják”, hogy a Fidesz uralma alatt gyáva voltam, érdekből hallgattam, semmit sem tettem, s most merészkedem csak megszólalni. A tények ismeretének teljes hiánya náluk láthatóan nem akadály, hanem a határozott véleményalkotás legfőbb feltétele. Mindössze annyit jegyeznék meg: ha valakik erőforrásokat irányítanak erre a feladatra, jobb emberanyagot is találhatnának; ez a felhozatal intellektuálisan meglehetősen gyenge.

Aztán ott vannak a nettó pofátlanok – hogy ne mondjam: tahók –, akik már azt is megfejtették, miért bíráltam Unger Annát. Egyesek szerint azért, mert nő, vagyis kritikám mögött valamiféle genderalapú indíték húzódik meg. Mások arra a nem kevésbé káprázatos felismerésre jutottak, hogy nyilván én szerettem volna az illetékes hivatal elnöke lenni. No persze. Akad még irigység, sértettség, bosszúvágy és bizonyára számtalan további rejtett motívum: minden szóba jöhet, egyetlen lehetőséget kivéve – nevezetesen azt, hogy szakmai és erkölcsi érveim vannak.

Az efféle reakciók tökéletesen példázzák a problémát. Nem az állításaimmal vitatkoznak, hanem motivációkat koholnak hozzájuk. Nem azt mutatják meg, miben tévedek, hanem elmagyarázzák, miféle ember lehetek. Nem érvet állítanak szembe az érvvel, hanem diagnózist gyártanak az érvelőről. Ez a módszer nem a vita kezdetleges formája, hanem a vita teljes felszámolása.

Kedves Tisza-kormány, félreértés ne essék: nem magam miatt szólok. Én már elvagyok azzal, hogy egyik hatalom sem kedvel különösebben, s hogy a hatalom természeténél fogva ritkán érti meg a kritika és a bírálat lényegét, szerepét és jó szándékát. Ennek felismeréséhez nem hinném, hogy filozófusdiplomára volna szükség. Ha mégis, sürgősen emeljék meg a filozófiaszakokra felvehető hallgatók keretszámát, és adjanak végre elegendő pénzt a filozófiát oktató, valóban képzett tanároknak és kutatóknak – természetesen azoknak, akik fokozatukat megfelelő egyetemeken és valódi tudományos teljesítménnyel szerezték, nem doktoriiskola-futószalagon vagy valamely szélhámosképzőben.

Nem magamért szólok tehát, hanem azért, mert most dől el, hogy az új hatalom valóban új politikai kultúrát teremt-e, vagy csupán más szereplőkkel folytatja ugyanazt a régi történetet. Nem elegendő lecserélni a kormányt, ha érintetlenül hagyjuk a kormányzás mentalitását. Nem elegendő megszüntetni a régi propagandagépezetet, ha közben létrejön egy új, amely ugyanúgy személyében támadja meg a kritikust. Nem elegendő szabadságot ígérni, ha a saját tábor már az első ellenvetés hallatán árulót kiált.

A vita ugyanis nem a bizalom ellentéte, hanem annak egyik legfontosabb formája. Akitől semmit sem várunk, akit menthetetlennek tartunk, azzal nem vitatkozunk. A kritika azt feltételezi, hogy a másik képes meghallani az érveket, számot vetni velük, és szükség esetén módosítani saját álláspontján. A bizalom nem azt jelenti, hogy minden döntést előre helyesnek nyilvánítunk, hanem azt, hogy a döntéshozót felnőtt, autonóm embernek tekintjük, aki képes elviselni a kérdéseket, az ellenvetéseket és az elszámoltathatóságot.

A demokrácia nem ott kezdődik, hogy időnként választásokat tartanak, hanem ott, hogy a hatalomnak nincs joga megszabni, mit szabad gondolni és mondani róla. A demokratikus közösségben az egyet nem értés nem üzemzavar, hanem maga a működés. A kritikus nem ellenség, a kétely nem árulás, az ellenvetés nem szabotázs. Aki a bírálatot támadásként kezeli, az nem demokratikus egységet teremt, hanem engedelmességet követel. Aki pedig minden kritika mögött rosszindulatot, sértettséget, irigységet vagy politikai megrendelést keres, az többnyire csak azt árulja el, hogy magukkal az érvekkel képtelen szembenézni.
Ha Magyarország a 21. század közepéhez közeledve sem lesz képes megtanulni és gyakorolni – sőt nem csupán eltűrni, hanem a közös élet szerves és nélkülözhetetlen elemének tekinteni – a vitát, akkor ennek az országnak valóban befellegzett. Ha az eltérő vélemény megfogalmazója továbbra is érvek helyett gyalázkodást, lesajnálást, fenyegetést, motivációkutatást és rosszindulatú személyeskedést kap válaszul, akkor kormányok jöhetnek és mehetnek, rendszerek nevezhetik magukat újnak, Magyarország mégis ugyanabban a történelmi csapdában marad.

Egy ország jövőjét ugyanis nemcsak az dönti el, hogy kik kormányozzák, hanem az is, hogy miként beszélnek egymással az állampolgárai, mit kezd a hatalom a kritikusaival, és képes-e egy politikai közösség meghallani azt is, amit nem szeretne hallani. Ahol az ellenvéleményre gyalázkodás, a kérdésre fenyegetés, az érvre karaktergyilkosság, a kételyre pedig kiközösítés a válasz, ott változhatnak a zászlók, a jelszavak és a vezetők, de a rendszer lényege változatlan marad.

A valódi rendszerváltás ezért nem akkor következik be, amikor mások ülnek a bársonyszékekbe, hanem akkor, amikor a hatalom és hívei végre megértik: a kritika nem hűtlenség, hanem közös ügyünk iránti felelősség; a vita nem rombolás, hanem az igazság keresésének demokratikus formája; a másként gondolkodó pedig nem eltaposandó ellenség, hanem nélkülözhetetlen résztvevője a közös gondolkodásnak.

Ha ezt most sem tanuljuk meg, akkor nem egyszerűen egy újabb politikai lehetőséget mulasztunk el. Azt bizonyítjuk be, hogy Magyarországon a hatalom szereplői lecserélhetők, a hatalomhoz való feudális viszony azonban változatlan: mások ülnek a bársonyszékekbe, de ugyanazt várják el az alattvalóktól – hűséget gondolkodás helyett, hallgatást kritika helyett, engedelmességet vita helyett.

Kár lenne érte. Nem a bársonyszékekért, nem a mindenkori kormányokért és nem is azokért, akik éppen bennük ülnek. Magyarországért.

ITT OLVASHATÓ

A TUZSON-JELENTÉST MEGALAPOZÓ KORMÁNYRENDELETNEK HÁLA AZ ÚJ IGAZSÁGÜGYI MINISZTER MINDEN SZŐLŐ UTCAI IRATBA BELENÉZHET, DE NEM AD KI ADATOKAT

444.HU
Szerző: BÁBEL VILMOS
2026.08.30.

„Kezemben tartom a jelentésemet, amelyet a kormány megbízásából készítettem a Szőlő utcai büntetőüggyel kapcsolatban” – sokat kellett később magyarázkodnia Tuzson Bence volt igazságügyi miniszternek a „jelentésért”, amelyet az ezzel a mondattal kezdődő videóban lobogtatott. 2024. szeptember 24-én, amikor a videó megjelent, éppen az egyik lokális maximumán volt a Szőlő utcai botrány, akkor Semjén Zsolt parlamenti kiborulása miatt.

Akkor úgy tűnt, a lényegét tekintve máig tisztázatlan ügy egyre inkább elnyeli a kormányt, Orbán Viktor miniszterelnök ezért arra az elhatározásra jutott, hogy közbe kell avatkoznia. Aznap pár perccel délután egy óra előtt meg is jelent „a Szőlő utcai javítóintézetben történt visszaélések kivizsgálása és a gyermekek védelme érdekében szükséges intézkedésekről” című kormányrendelet a Magyar Közlönyben.

Ebben Orbán „a közelmúlt eseményeire tekintettel” felhatalmazta Tuzson Bence igazságügyért felelős minisztert, hogy a Szőlő utcai javítóintézet „vezetőjével összefüggő büntetőeljárás és egyéb visszaélések ügyét teljeskörűen vizsgálja ki”.

A miniszter a rendelet értelmében a folyamatban lévő büntetőeljárással kapcsolatos „minden ügyiratot, adatot, tényt megismerhet”, iratokba betekinthet és a vizsgálata eredményéről, adatokról, tényekről tájékoztathatja is a kormányt, valamint a nyilvánosságot, állt a szövegben.

Azt írták, a kormány elkötelezett a gyermekek sérelmére elkövetett bűncselekmények és visszaélések felszámolása iránt, ezért biztosítani kell a teljes körű transzparenciát.

Ezen a ponton két ellentmondás merült fel az eljárással kapcsolatban, amit akkor mi is rögzítettünk a 444-en. Az egyik, hogy Tuzson Bence videója a jelentésről (amelyben látszólag részleteket olvasott fel a szövegből) hamarabb jelent meg, mint a kormányrendelet, amely felhatalmazta őt a jelentés elkészítésére.

A másikról Ésik Sándor ügyvéd (a Diétás Magyar Múzsa szerkesztője) nyilatkozott hosszabban a Magyar Hangnak. „Ma Magyarországon a miniszterelnök csak olyan hatáskört ruházhat át, amellyel maga is rendelkezik – mondta. – Hazánkban azonban az ügyészség független, így az igazságügyi miniszter semmilyen körülmények között nem felügyelhet semmilyen nyomozást, ilyen hatásköre nincs.” Az igazságügyi miniszter sem a bírónak, sem az ügyésznek nem felettese. Két feladata van, egyrészt, hogy az igazságügyi infrastruktúra finanszírozásáról gondoskodjon, másrészt igazgatási feladatai során jogszabályt készíthet elő...

ITT OLVASHATÓ

EGYSZERŰEN CSAK JOGOKAT KELL ADNI A FÁKNAK – VÉGVESZÉLYBE SODORJA A BUDAPESTI ZÖLDFELÜLETEKET AZ ASZÁLY

NÉPSZAVA
Szerző: SZIKLAI VARGA PÉTER
2026.08.30.

Budapest utcáin fogyatkoznak a fák, egyre több helyen találkozunk kivágott fatörzsekkel. A következő 10–15 évben a fővárosi felnőtt faállomány legalább harmada elveszhet – erről beszélt augusztus elején a FŐKERT vezetése. A klímaváltozás és az aszály sokkos állapotba hozta a fővárosi zöldfelületeket. A megoldást már nem a politikai célú faültetési hullámok jelentik, hanem a meglévő, haldokló fák radikális életben tartása – miközben a groteszk jogi környezetben a betonnak és a közműveknek még mindig több joga van, mint az élő környezetnek...

...Egy városi fa pusztulása ritkán látványos. Nem egyik napról a másikra történik, arról nem is beszélve, hogy a nagy rohanás közepette észre sem vesszük, ha a szokásos útvonalunkon egy-két fa eltűnik.

Először csak a levelük lesz kevesebb, aztán korábban sárgulnak a lombok, egy-egy ág elszárad. A következő évben azonban már a korona egy része sem hajt ki. A fa egyre kevesebb vizet képes felvenni, bezárja gázcserenyílásait, növekedése lelassul, illetve megáll; a betegségek és kártevők könnyebben megtámadják. Mire kívülről egyértelművé válik, hogy komoly baj van, sok esetben már nehéz vagy lehetetlen visszafordítani a folyamatot.

Budapest fáinak éppen ez lehet az egyik legnagyobb problémája. A Greenfo augusztus eleji beszámolója szerint a következő 10–15 évben a fővárosi felnőtt faállomány legalább harmada elveszhet. Dezsényi Péter, a Budapesti Közművek kertészeti divíziójának igazgatója és Bardóczi Sándor, a főváros főtájépítésze egy sajtóbeszélgetésen osztották meg, hogy a veszteség akár ennél is nagyobb lehet, így több százezer fa pótlására lehet szükség.

A helyzet azért is drámai, mert egy idős fa nem pótolható egy facsemetével: az öreg fák olyan összetett ökoszisztémát, élő rendszert jelentenek, amelyet egy új ültetés csak évtizedek alatt képes elérni. A meglévő faállomány ráadásul azért is van halálra ítélve, mert a mai forró városi klíma már nyomokban sem emlékeztet arra a hűvösebb környezetre, amelyben ezek a fák évtizedekkel ezelőtt növekedni kezdtek...

ITT OLVASHATÓ

HERMAN JÁNOS: A GLOBÁLIS FELMELEGEDÉS ÉS A VILÁGPOLITIKA ALKALMATLANSÁGA

ÉLET ÉS IRODALOM
Szerző: HERMAN JÁNOS
2026.08.27.

Ezen írás fő tárgya nem a környezet és a klíma változása – a szerző ahhoz nem is ért eléggé. A nemzetközi kapcsolatok teljesítőképességéről, illetve a klímaváltozás ügyében folyó globális együttműködés minőségéről mondok itt véleményt. Egyetlen kérdést járok körül: vajon alkalmas-e a mai politikai világrend arra, hogy az emberiség kivédje a klímaváltozás legsúlyosabb hatásait?

Kevesen gondolták, hogy az éghajlatváltozás ilyen hamar megérkezik hozzánk. Megjön, úgy isten igazából. Sokan reméltük, hogy a kegyelmi időszak kitart: a mi életünket a klímafordulat még nem forgatja fel. Legalább azt nem. És ha mégis elérkezik, akkor nem zúdul ránk, inkább csak beszivárog hozzánk. Évtizedeket hagy nekünk a fokozatos alkalmazkodásra.

A baj csak az, hogy ezek az évtizedek elteltek. A világ orvoslás nélkül maradó bajai pedig már csak ilyenek: messziről és lassan indulnak, de végül biztosan megérkeznek. Ha eddig húzódoztunk is, ezen a nyáron már be kell ismernünk, hogy időjárási vészhelyzetben élünk. A katasztrófák képei világméretű tablóvá álltak össze. Úgy történt minden, ahogy a földkerekség legjobb tudósai fél évszázad óta, évről évre jósolják. Őket nem érheti vád: vészharangoztak, ahogy csak tudtak, és jelzéseik el is jutottak a legmagasabb politikai szintre. Nem tehetnek arról, hogy fellépésüknek nem volt elegendő foganatja.
*
Immár egyszerre hihetünk a tudománynak és a szemünknek. A klímaváltozás hatása bolygónk minden pontján érzékelhető, ha nem is egyformán vagy egyforma súllyal. Nálunk is. Mi több, az adatok azt mutatják, hogy nálunk különösen. Itt, a Duna lassan összeérő két partján. Az új éghajlati hatások most már fokról fokra megtelepednek, és be fognak rendezkedni a Kárpát-medencében. Idejük van bőven, hiszen jól megalapoztuk a jövőjüket. Nekünk az marad, hogy – ha lehet – enyhítsük a velük járó ártalmakat, és megőrizzük eddigi életformánk alapjait. Ez nem lesz könnyű. Igazodásunk folyamata bőven áthúzódhat a század második felébe.

Be kell látni, hogy a klímaváltozás nem egyszerűen globális, hanem attól minőségileg eltérő – mondjuk úgy – szuperglobális kihívás. A globális kihívások ismertetőjegye az, hogy kiterjednek, és veszélyt jelentenek a bolygó egészére. Ami a klímaváltozás esetében is igaz, de itt nem ez a lényeg. Ennél is fontosabb, hogy a klímaváltozás hatásai elől egyáltalán nem lehet helyi vagy egyéni („szuverén”) intézkedésekkel elrejtőzni. Az éghajlatváltozás az első olyan, emberi tevékenység okozta veszély, amely nem egyszerűen kiterjed a földi rendszer egészére, hanem áthatja és be is tölti ezt a rendszert. A megelőzés és a védekezés tehát csak egységes, planetáris keretben lehet hatékony. A globálisnak minősített kihívások esetében még elképzelhető, hogy az országok, netán a közösségek egy része kimarad vagy képes kivonni magát a hatásuk alól. Ilyen az elszegényedés, a pénzügyi és gazdasági válságok, a háborús veszély növekedése, a világjárványok vagy a migráció. A klímaváltozás elől azonban nincs hová bújni. Egyébként hozzá hasonló jegyeket mutat a mesterséges intelligencia térhódítása, amely talán a második szuperglobális kihívás lesz.

Ne áltassuk magunkat, mondjuk ki: jó, ha felkészülünk arra, hogy a klímaváltozás törést okoz az emberi civilizáció fejlődésében. A fő forgatókönyvek már ismertek, de a földi éghajlat páratlanul szerteágazó rendszer, és a változások regionális vagy részletes módozatait nem lehet előre látni. A tudósok többsége szerint a klímaváltozás legrosszabb vagy egyenesen katasztrofális következményeit még talán meg lehet előzni. Ehhez gyors, hatékony és az egész Földet átfogó lépések szükségesek. De az idő fogy, és lassan ez az utolsó kapu is bezárul.

Mit tettünk eddig?

...

ITT OLVASHATÓ

ELSZÁMOLTATÁST AKAR AZ ORSZÁG – DE MEDDIG TART MÉG A TÜRELEM?

KLUBRÁDIÓ / HETES STÚDIÓ
Műsorvezető: RÓZSA PÉTER
2026.08.29.

Miért váltott ki ekkora indulatokat a Nemzeti Vagyonvisszaszerzési és Vagyonvédelmi Hivatal vezetőjének kiválasztása, és túl sokat vár-e azonnal az új kormánytól a társadalom? Petschnig Mária Zita, Timár Áron és Bolgár György arról vitáznak, hogyan lehet valódi elszámoltatást teremteni 16 év után, és mikor láthatók ennek kézzelfogható eredményei. Szóba kerülnek a Tisza-szigetek elégedetlen hangjai, a nyomozások, Paks II., az MNB ügye és a korábbi NER-es szerződések felülvizsgálata is. A beszélgetés második felében a súlyos költségvetési hiány, a pótköltségvetés, az államadósság, az euró bevezetése és az érkező uniós források kerülnek terítékre. A vendégek szerint a rendszerváltás sikeréhez nemcsak politikai akarat, hanem megerősített igazságszolgáltatás és továbbra is aktív társadalom kell.

00:00 – Elszámoltatás: máris csalódott a közvélemény? 

08:45 – A TISZA központi ígérete került veszélybe? 

13:35 – Lázadnak a Tisza-szigetek? 

26:22 – Hatalmas hiány: mit örökölt az új kormány? 

37:25 – Magyarország útja az euró felé? 

44:31 – Elkezdődött a NER ügyeinek feltárása?

ITT NÉZHETŐ MEG

„EZ AZ EMBER NEM MENEKÜLT SEHOVA, KIVÉGEZTÉK” – LEMÉSZÁROLT FOGLYOK FEKSZENEK A SZOMBATI MOHÁCSI ÚJRATEMETÉS KOPORSÓIBAN

VÁLASZ ONLINE
Szerző: ÉLŐ ANITA
2026.08.28.

Az 500 éves évfordulón katonai tiszteletadás mellett helyezik végső nyugalomra a Mohácsi Nemzeti Emlékhely új kápolnájában annak a tíz katonának a földi maradványait, akiket a mohácsi csata tömegsírjaiban nyugvó mintegy kétezer áldozat közül választottak ki. Miért nem találtak rá mintegy 450 évig a tömegsírokra? Hogyan hozott fordulatot a nyakcsigolyán végigfutó két vágásnyom az utóbbi évek Mohács-kutatásában? Hogyan jöttek rá, hogy nem a törökök elől menekülők fekszenek a sírokban, hanem kivégzett hadifoglyok? A Szulejmán szultán vérgőzös oszmán győzelmi ünnepe során kivégzettek történetét és azt feltáró gigantikus kutatás fordulatait felidézve emlékezünk a csatában elesett több mint tízezer keresztény katonára.

– Segítenél? Adjatok kölcsön egy embert. Egy hónapra.

Így kezdődött 2020 nyár végén, a mohácsi csata akkori évfordulója előtt egy nappal, egy Pécsről érkezett telefonos segítségkéréssel. Már egy hónapja folytak az előkészületek, hogy a csatatéren talált tömegsírok felfedezése után fél évszázaddal nekikezdjenek végre az emberi maradványok részletes vizsgálatának, ezt a munkát ugyanis azóta sem végezték el.

Hihetetlen, de hiába bukkantak rá az első tömegsírra az 1950-es évek elején, amikor sáncárkokat ástak az ellenségesnek tekintett Jugoszlávia határánál. A katonákkal titoktartást fogadtattak, a csontokat pedig visszatemették. 1960-ban kutatták fel őket újra, ám engedélyt akkor sem kaptak teljes feltárásra. Az 1976-os évfordulóra legalább már a sátorhelyi nemzeti emlékhelyet létrehozták, ekkor újabb tömegsírokat fedeztek fel, de teljeskörű feltárás továbbra sem történhetett. Nézegették, méregették, visszatemették mind az öt tömegsírt. Nem volt alkalmas hozzá a politikai klíma...

ITT OLVASHATÓ