A NÉPSZAVAZÁSON NEM A MENEKÜLTEK MÉRETNEK MEG, HANEM A MAGYAR TÁRSADALOM

KETTŐS MÉRCE BLOG
Szerző: Nágó Zsuzsa
2016.10.01.

Az alig 10 milliós Magyarországon népszavazást tartani arról, hogy befogadjanak-e 1294 háború és/vagy éhezés elől menekülő embert, ami a népességnek pusztán  0,013%-át tenné ki, a manipulatív, felelőtlen hitványságnak  egy olyan foka, ami már nem is mérhető. A társadalmat vezetni, fejleszteni, jobbá tenni hivatott politikusok hazudnak, és gyűlöletre, elutasításra szólítanak fel. De ez politikai lépés, és nyilvánvalóan emberséghez,  jellemhez, morális értékekhez köze nincs. Pedig lehetne.

Mi az a társadalmi, vallási, erkölcsi értékrendszer, amit annyira „félt” a magyar kormány a menekültektől?

Én a menekülteket féltem a magyar kormánytól s a magyarok egy csoportjától, és nem fordítva.  

A szír, pakisztáni, iraki, és afgán menekültek zöme, akikkel az utóbbi másfél évben találkoztam, barátkoztam, illetve éltem hosszabb-rövidebb ideig, bizalommal, emberi melegséggel, tisztelettel és őszinte törődéssel fordult felém és egymás felé.  A családszeretetük, optimizmusuk, összetartásuk, együttérzésük, mértékletességük, segítőkészségük és önzetlenségük az, amit az elértéktelenedett, individualista Európától, s a magyarok egy részétől féltek.

Találkoztam már olyan erdélyi pappal, akik sosem vesz fel stoppost, és nem nyit ajtót idegeneknek, mert “sosem tudni”. Kérdem: s ha az az idegen az ajtó előtt segítséget kér? Akkor sem, jött a válasz. Hit, odaadás, felebaráti szeretet nélkül hogy tud valaki pap lenni? És ha már egy pap, akik a lelkeket hivatott vezetni,  ennyire tele van bizalmatlansággal, akkor  mi várható a többi embertől, akik sem Istenben, sem a lelkiismeretükben nem hisznek? A menekült-kérdés csak rámutat, milyen erős Magyarországon a  gyanakvás, közöny, hidegség, elnyomott agresszió és keserűség nemcsak az idegenek, hanem egymás iránt is.

Mikor a „bűnöző, erőszakoló, lusta, koszos” menekültekről olvasok, eszembe jut a pakisztáni Dawood, aki három szobában több mint 20, állandóan változó pakisztáni-bangladesi gyerekkel-férfival él, s aki két napon át vendégül látott. A lakás az isztambuli Aksarayban van, ami híres a szegénységéről és a bűnözésről. Huszonkét menekülttel aludtam egy olyan lakásban, ami makulátlanul tiszta volt, és ahol senki egy szóval vagy tekintettel sem bántott. A pakisztániak közül azok, akiknek jutott munka (illegális), napi 13-14 órát dolgoztak, heti 6 nap, a 15 éves gyerekek is. Éhbérért...

Akik otthon maradtak, takarítottak, főztek, és egyre-másra itattak teával, tejben forralt, csodálatos  pakisztáni teával. S ha mennem kellett valahová, csoportosan elkísértek mindenhová (az állomásra is), hogy ha baj van, megvédjenek. Az útra rizses húst, grízes-mazsolás desszertet készítettek, és vettek nekem rózsaszín szappant, mert biztosan azt szeretem. Azokból a napokból sok más abszurd kedvesség eszembe jut.

Eszembe jut Omar is, az a fiatal fiú, akiről máig sem tudom, honnan menekült,  de aki Izmirben nekem akarta adni az egyetlen kabátját , mert hideg volt, és aki haragudott rám, mert hogy lehetek annyira felelőtlen, hogy másokról gondoskodom, de szeptemberben nincs nálam egy normális kabát.

Eszembe jut a suruci menekülttábor, ahol a kisebb gyerekek az önkéntesek vezetésével, egymással versenyezve  minden nap felszedték a szemetet, a nagyobbak kitakarították a WC-ket, és ahol egy öreg bácsi, az arcomat a kezébe fogva sírva megpuszilt, mert vittünk neki az éjszaka leple alatt baklavát. Egyedül volt, a gyermekei, unokái meghaltak Kobanéban...

ITT OLVASHATÓ