FACEBOOKSzerző: BIRKÁS GYÖRGY2025.07.07.
„– Nevetsz, pedig nem tudod, miről van szó. Olvastad Rousseau-t?
– Olvastam.
– Emlékszel arra a helyre, ahol azt kérdi az olvasótól, mit tenne, ha meggazdagodhatna azáltal, hogy puszta akaratával, anélkül hogy Párizsból kimozdulna, Kínában megöl egy mandarint?”
– idézi Balzac Rousseau-t a Goriot apóban (Lányi Viktor fordításában). A mandarin-gombnak (bouton du mandarin) is nevezett gondolatkísérlet valójában Chateaubriand Génie du christianisme című művéből származik. Az önök ujja pedig most ezen a gombon van.
A döntés persze jóval egyszerűbbnek tűnik, hiszen akik a problémát felépítették, azzal érvelnek, hogy a mandarinnak is jobb lesz így, holtan. A mandarin azonban élni akar, és csodálatos módon szinte sértetlenül túlélt minden támadást, ami eddig ellene irányult.
A kutatóhálózat elcsatolása idején is voltak olyan tervek, hogy az intézményeket az egyetemek osztják fel maguk között, azonban nem kis részben a tiltakozásoknak köszönhetően a hálózat egyben vészelte át az elmúlt hat évet.
Szinte minden évben változott a kutatóhálózat jogi szabályozása, és a neve is, de nagyobb strukturális változás nem történt. A kutatóhálózat köszöni szépen, jól van, és nem tervezi feloszlatni magát, bármit mondjanak is azok a felülről kinevezett vezetők, akik alkalmatlannak érzik magukat arra, hogy komplex hálózatot működtessenek természettudományos, társadalomtudományi és bölcsészettudományi intézetekkel.
A dolgozók, intézetigazgatók és főigazgatók elsöprő többsége nemet mondott az átalakításra, és ennek a döntésnek érvényt is szerzett volna, ha a kutatóhálózat autonómiáját nem építi le a hatalom olyan mértékben, hogy az azt névleg irányító testületben már semmilyen képviseletük ne legyen sem a dolgozóknak, sem az intézményvezetőknek. Az ELTE szenátusának azonban még megvan ez az autonómiája.
Nem ez az első kísérlete a hatalomnak arra, hogy a tudományos intézményeket kijátssza egymás ellen. 2019-ben az akkori miniszter azt akarta elérni, hogy a kutatóközpontok egymás ellen pályázzanak a költségvetési forrásokra, hogy így törje meg a hálózat egységét. A Magyar Tudományos Akadémiát és egyúttal a kutatóhálózatot vezető Lovász László fellépésének köszönhetően ez a terv akkor meghiúsult, egyik intézmény sem árulta el a másikat. A kutatóhálózat akaratát valójában képviselő dolgozók most sem szeretnék, ha egymás ellen fordítanák őket, és továbbra is kiállnak a kutatóhálózat egysége mellett. Eddig is meg tudták védeni, és ezután is megvédik magukat.
Bizonyára könnyebb – most már valóban Rousseau-t idézve – a partikuláris önérdek nyulai után futni, mint a tudomány szabadságának szarvasa után menni, ez a szavazás azonban az egyetem szempontjából sem csupán a kutatóközpontok átvételének szervezeti kereteiről szól. Ez a szavazás a magyar tudomány és felsőoktatás becsületéről szól.
Az ELTE az utolsó olyan nagy állami egyetem, amelynek szenátusa még rendelkezik némi autonómiával. Legutóbb a Műszaki Egyetem bukott el, miután világossá vált, hogy a magánkézre játszott intézményben a jogi formától függetlenül jelentősen csökken az autonómia. Az, hogy az ELTE még állva maradt, nem kis részben köszönhető azoknak a tiltakozásoknak, amelyek a felsőoktatás szétverése, az erőszakos alapítványosítás, a közvagyon kiárusítása, a Magyar Tudományos Akadémia megcsonkítása ellen irányultak, és amelyek megpróbálták megakadályozni azt, hogy a hatalom kiírja a magyar felsőoktatást és kutatást az európai és nemzetközi közösségből. A kancellári intézmény bevezetése, a kutatók listázása, szakok betiltása, a CEU elüldözése, az SZFE bedarálása, a pandémia felhasználása arra, hogy a többi egyetem autonómiáját is megszüntessék, a kritériumoknak nem megfelelő jelöltek politikai kinevezése egyetemi tanárrá, más egyetemi tanárok jogellenes elbocsátása, a tudományértékeléssel való visszaélés, az ipari logika erőltetése, az egyetemi kuratóriumok felhasználása egyes rendszerbarát káderek pozícióinak biztosítására és az állami vállalatok feletti befolyás megszerzésére, a Magyar Akkreditációs Bizottság háttérbe szorítása, a botrányos bérek, a visszásságok ellen felszólalók meghurcolása fokozatosan erodálta a tudomány szabadságát.
Az ellenállás ezekkel az önkényes döntésekkel szemben mégsem volt haszontalan, mert valójában sikerült késleltetni a folyamatot annyira, hogy az ELTE-re egyelőre még nem került sor. A szenátusnak tehát felelőssége van azok előtt is, akik ezeket a harcokat megvívták, és azokért is, akik a történelem folyamán korábban felemelték szavukat az elnyomás ellen és a tudomány érdekében: a forradalmak egyetemi ifjúságáért, az igazuk mellett a hatalom ellenében végsőkig kitartó tudósokért és mindazokért, akik életüket a tudomány szolgálatának szentelték.
Bármit ígér és bármivel fenyeget is a hatalom, azt ezekkel az elvekkel és szabadságokkal kell összevetni.
Az önrendelkezés joga azért van, hogy az egyetem éljen vele. Arra várni, hogy a politikai helyzet megfelelő alakulása majd visszaadja a kutatóhálózatot az Akadémiának, lemondás az évszázadok alatt kivívott jogainkról. Ha nincs folyamatos tiltakozás, már kutatóhálózat sem lenne. Deák Ferenc szavaival élve: amiről önként lemondunk, azt idő vagy szerencse sem szerzi vissza. A politikai helyzet változásának idején ugyanakkor különösen sajnálatos volna, ha az eddig kitartó egyetem éppen most adná meg magát a varázsát vesztett hatalom utolsó rohamának.
A fejsze már a fák gyökerén van: történelmi bűn volna rövid távú előnyökért odadobni a magyar tudomány becsületét, és a magyar felsőoktatás utolsó bástyájaként elbukni.
Az egyetemnek ellen kell állnia, ezt diktálja az erkölcsi kötelesség nemcsak a kutatóhálózat dolgozói, de mindazok miatt, akik, akár életüket is áldozva az ügyért, a tudomány és a felsőoktatás szabadságát valaha kivívták.
Szavazzanak nemmel az előterjesztésekre!
Post nubila Phoebus, borúra derű!
• Így szabályozná az EU a mesterséges intell...
.jpeg)
