2016. október 21., péntek

KAMPEC DOLORES XXXV. - WELTSCHMERZ

REZEDA VILÁGA BLOG
Szerző: rezeda
2016.10.21.


Túl voltak hát ezen is. Most, hogy tényleg és visszavonhatatlanul beiramlott az ősz a kocsmába, és az eső ott permetezett a fröccsök urának arcán, csordogált a falakon és párát rajzolt az ablakokra, hogy alig is lehetett látni tőle az Isten elcseszett odakinti világát, benne a két közmunkással, akik úgy néztek ki, mint a vízből kikelt hódok, a templom tornya meg ködökbe burkolózott, hogy a harang kongása a túlvilágról érkezzék, végtére be kellett látni, hogy itt az ideje a téli álomnak.

Béla tehát készülődött is, annak ellenére, hogy a nyarat végighegedülte, vagy másképpen szólva kevés volt a lazac a falu poros utcáin – mindegy is -, ezért nem szedett fel két mázsa zsírt előrelátóan, mégsem félt a felelőtlenségétől – vagy gondatlanságától, ez filozófiai gusztus kérdése -, hiszen ott volt neki az ivó, és annak összes lazaca fröccsök alakjában, túlélési készletként. Beköltözött tehát a kesztyű kisujjába, és azt gondolta, most, hogy túlvan már minden jón és rosszon, majd onnan nevet kifelé a világ ostobaságán, és bár ne lett volna ennyire felelőtlen. Mert aztán hirtelen arcul csapta az, ami elől vélekedése szerint sikerült jól elrejtőznie, a valóság.

Október tizennyolc volt már. Erre azért emlékezett ennyire tisztán álmai gőzei alól, mert ezen a napon halt meg az anyja valamikor, erre a dátumra pedig akkor is rámerengett, amikor néhány vodka után a saját születésének idejét sem tudta, sőt, azt sem, hogy ki is ő valójában. Ennek ellenére azért röhögött magában nagy gonoszul, mert az eső, amely ekkor már három éve esett, most vízszintes irányt vett, és Béla tudta, hogy a víz bevégzi azt, amire ő a puszta körmével nem volt képes, és végleg eltakarítja a kék plakátok mocskát, amelyekre az ég egy világon semmi szükség nem volt. Sohasem. És ekkor becsapott a ménkő, mert annak a rohadt tévének mindig mennie kellett, hogy az embernek még a kesztyű kisujjában se legyen szemernyi nyugta sem.

Nem létezett menedék. Béla épp nézegette magában nagy bölcsen a semmit, amikor hirtelen-váratlan meghallotta a hangot. – Most Brüsszel következik. – Vagy. – Most Brüsszelnek kell lépnie. – Nem volt világos a benne keletkező tornádó miatt, azonban biztossá vált, hiába merengett öreg, rövidlátó hangyaként abban a rohadt kesztyűben, ezek nem fogják békén hagyni. Ott, az asztal mellett permetezett az eső az arcába, amelyet kezei mögé temetett, és egy beteg bányaló elhaló horkantása hallatszott csupán az ujjak börtöne mögül. – Ennek soha nem lesz vége már, a kurva életbe. – Olyan halkan motyogta ezt, hogy a fröccsök ura alig is hallotta, hogy barátja fölébredt a téli álomból, már azelőtt, mielőtt elaludt volna.

Így kezdődött el újra az élet az ivóban. Ekkor az eső idebent hirtelen megállt, csak ott kint zuhogott tovább kilátástalanul a víz az Isten szakállából, vagy a bánatos pillái mögül, ahogyan siratta az alantiakat. Béla kinézett az ablakon túl a reménytelenségbe, és úgy érezte, megfojtja a világ. Mintha mi sem történt volna, a bádogános lopakodott, a duplagyűrűsök a fejükön nejlonzacskóval igyekeztek az úrhoz, a melegítős fiatalasszonyok és olajos hajú férjeik bambán igyekeztek a halál felé, bömbölő gyerekeik mellett, akik a szakadó esőben nem düböröghettek a műanyag dömperjeikkel, így alkotva egységes halmazt. – Ezek menthetetlenek. – Ezt állapította meg Béla, és hirtelen felébredt teljesen. Kibújt a kesztyű kisujjából, hogy azt figyelje, mi jöhet még, mi a rosseb ezen a Földön...

ITT OLVASHATÓ

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.