NEM LEHETETLEN A VÁLTOZÁS

A NYOMOR SZÉLE BLOG
Szerző: L. Ritók Nóra
2017.05.14.

Amikor tavaly nyáron a család a faluba költözött, és a fiúcska megjelent a nyári tanodatáborunkban, elég rémisztőnek tűnt a helyzet. Egy szegregátumban az ember sok mindenhez hozzászokik, az alul-szocializált gyerekekhez mindenképpen, de ő mindannyiunkat próbára tett. Senkivel nem tudott három percig meglenni úgy, hogy ne ugrott volna neki, és semmivel sem tudott három percig egyvégtében foglalkozni. Ha a többiek valami játékba fogtak, egy perc alatt tönkretette, vagy azzal, hogy összetépte, rombolta, törte azt, amivel a többek játszottak, vagy egyszerűen fellökve őket elvette és elrohant vele, ha valaki meg utána szaladt, azt megverte. Hét éves kora ellenére több agresszió szorult bele, mint az összes többibe együttvéve.

Messziről indultunk vele is. Aztán a kezelhetetlen vadóc, főleg a tanodás egyéni foglalkozások hatására elkezdett tudni megülni, fejlesztő játékokkal játszani, lassan nőtt a figyelemkoncentrációja, és elindulhatott a fejlődése is. A tanodában lenyűgöző figyelemmel és türelemmel foglalkoztak vele a kollégák, és ennek pár hónap múlva kezdtek látszani az eredményei. Elkezdődött kialakulni a számfogalma, boldogan rakosgatta a kártyákat, mikor valamilyen logika szerint párosítani kellett formákat, fejlődött a finom-motorikája, és nagyon lassan fejlődni kezdett az önuralma is. Kezdte megszokni hogy figyelnek rá, érdeklődnek utána, hogy fontos valakinek, hogy megdicsérik. A pozitív hatások kezdtek nála pozitív változásokat hozni.

De sokáig „egyemberes” maradt (és gyakran még mindig az), vagyis egyedüli figyelmet igényelt a szakembertől, és ha valami, vagy valaki felbosszantotta, azonnal kész volt ököllel elégtételt venni. Nem számított, hogy gyerekről, vagy felnőttről van szó, az indulati fok magasabb volt, mint a kontroll önmaga felett.

A művészeti suliban az én csoportomban van. Az elején rémes volt nálam is, már a tanterembe vezető úton is felrúgta az előtte haladót, mire beértek, már mindig sírt valaki, akit megütött, ok nélkül, csak úgy, a semmiért. Szerencsém volt, mert rajzolni, színezni szeretett. Bár formáit néha alig ismertem fel, a felületet is túl nagy ívű mozdulatokkal töltötte ki, de láthatóan lekötötte a dolog, egyre hosszabb ideig.

Közben pszichológussal is össze tudtuk kapcsolni, és a háttérre is tudtunk hatni, a család nőtagjai is kezdtek bevonódni az asszonyközösségbe. Egyre több érzékelhető változást vettünk észre rajta. Elkezdett akarni megfelelni nekünk. Visszafogni a benne feltörő féktelen indulatot. Elkezdte érezni, hogy mások is vannak mellette, és pozitívan fordulnak felé. Megértette, hogyha ő pozitív, akkor mások is azok vele, ám a negatív viszonyulásban nem várhat másoktól sem mást. A tanodában szokás, hogy minden szülinaposat dallal és valami kis ajándékkal köszöntenek fel. Azt hiszem, ilyet csak itt kapott először. Szégyenlősen takarta el az arcát, megható volt látni, hogy egy pozitív dolog érzelmileg mennyire megérinti.

Az indulatkezelés nagy próbája volt, mikor valami versenyhelyzetben nem ő lett a győztes, és nem ő kapott valamit. Eleinte megverte azt, aki legyőzte, elvette a díját, később csak dúlt-fúlt, a szemével szinte szúrt, képtelen volt feldolgozni a kudarcát, aztán lassan eljött a kérdezés ideje: mit kellene tennem, hogy én is győzhessek?

Megjelent nála valami hosszabb távban gondolkodás, valamihez kötődve (főleg egy-egy személyhez, vagy jutalomként adott eseményen történő részvételhez) a megfelelési szándék. Egyre többször éreztük, pozitívan reagál a visszacsatolásban. Elmosolyodott. Örült. Megölelt. Dicséretet várt. Segített. Igyekezett. Minden helyzetet kihasználtunk a pozitív visszacsatolásra. Figyeltük, ha egy másik gyerek felé pozitív gesztust tett, és akkor is megdicsértük. Újra és újra érzékeltettük vele, hogy nemcsak a felnőttek viszonylatában kell megfelelnie, hanem a kortársai között is. Amikor a felnőttek nem látják...

ITT OLVASHATÓ