Szerző: Lang Alex
2017.08.07.
Oláh Endre, a Tápióbicskei Roma Önkormányzat elnöke hívott el, erre a múltbéli útra, Csenyétére, hogy én is szembesüljek azzal, Budapesttől mindössze 223 kilométerre, a szlovák határtól egy kőhajításnyira megállt az idő. Egy ilyen út sokkal több annál, minthogy "szegény embereknek adományt viszünk", egy ilyen út rengeteg kérdést felvet önmagunkkal szemben is.
Leharcolt kisbusz, hozzáillő utánfutóval, mindkettő megpakolva adománnyal, hajnali 5 óra, indulunk Tápióbicskéről, a volánnál Oláh Endre tele energiával, életkedvvel. Én nem annyira, álmos vagyok, nem ittam kávét, és bár hajnal van, de már most érezni, hogy ma is kánikulai meleg lesz. Kísérőink is vannak, Gallai Ágnes és Lakatos Dezső, akik szintén a Tápióbicskei Roma Önkormányzat munkatársai.
Endrét kérdezem, hogy cigányként érez valamilyen megkülönböztetést, éri valamilyen hátrány Magyarországon? Lelkem mélyén azt várom, hogy hátha azt mondja, hogy nem, de szavaival hamar letöri reményem szarvait.
- Folyamatosan. Nézd, rengeteget vezetek, de szinte nincs nap, hogy ne állítanának meg, sokszor utánam fordul a rendőrautó és csak utánam. Kérdezem, miért?
- Akkor te azt mondod, van rasszizmus Magyarországon?
- Persze, hogy van! A cigányember egészen másfajta elbírálás alá esik egy hivatali ügyintézésnél, egy közúti igazoltatásnál, de akár egy szimpla vásárlásnál is, mint egy nem cigány. Elmondhatom neked, hogy a "migráns" válság egyetlen nyertesei mi voltunk, mert amíg ezekkel a szerencsétlen sorsú, menekült emberekkel foglakozott a politika, média, az emberek, addig nem ránk irányult a rasszizmus okozta gyűlölet. Most, hogy ez lecsengett, a gyűlölet megmaradt, és érezzük, naponta érezzük...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.