Szerző: VÁNCSA ISTVÁN
2018.07.20.
„Miután a jobboldali politikai rendszer szilárdnak és kiépültnek tekinthető, most egy ennek természetes keretet biztosító, konzervatív kulturális korszak megteremtésére van szükség” – írja a Békés Márton, a Terror Háza kutatási igazgatója a Magyar Időkben. Némelyek szerint evvel a Gleichschaltung igényét fogalmazza meg, ami persze igaz, de nem úgy, hanem másképp.
Szögezzünk le gyorsan két alapigazságot.
Az első az, hogy az állam irodalmat, művészetet, tudományt éppúgy nem tud teremteni, ahogy a mezőőr se tud mezei virágokat. A mezei virág nő magától, jön a marha, lelegeli, aztán újra nő.
A második alapigazság az, hogy az állam föntebb leírt kulturális impotenciájával minden épeszű ember, így tehát B. M. is tisztában van. Ennek ugyan némiképp ellentmondani látszik, hogy zagyvaságokat beszél, a Klubrádióban például olyasmit mondott, hogy a Fidesznek adott felhatalmazáshoz másféle kulturális mércék, sztenderdek társulnak, mint amit Jancsó vagy egy Esterházy lefektetett. Persze nyilvánvaló, hogy ezt élcnek szánta, ellenkező esetben ugyanis ütődöttnek kéne őt tekintenünk, márpedig ütődött alakokból a kereszténydemokrácia építésének jelenlegi szakaszában nem válhat kutatási igazgató, kiváltképp nem egy olyan, nagy fontosságú intézménynél, aminő a Terror Háza is.
Hogy akkor mégis miről van szó a föntebb idézett passzusokban, annak a felfejtéséhez a művészet szociológiájában fogunk valamicskét elmélyedni, persze nem Hauser Arnoldot követve, bár ezt talán mondanunk se kell.
Alkotó többféle van. Léteznek zsenigyanús szubjektumok, Esterházy, Krasznahorkai, Nádas, hogy csak az irodalom berkein belül maradjunk, ám ők nem abban az ontológiai mezőben fordulnak elő, amelyben a hatalom barátokra vagy ellenségekre talál. Belőlük az államnak kára nem származik, haszna még annyi se. Vannak aztán a többé-kevésbé sikeres alkotók a politikai paletta mindkét oldalán, ám ők többnyire csendben maradnak, az idejük ugyanis sokkal értékesebb annál, semhogy hülyeségekre pazarolják.
A Gauss-görbe másik oldalán kevésbé sikeres, frusztrált kultúrmunkások merengenek arról, hogy a lét igazságtalan, velük pedig alaposan ki lett tolva. Szögezzünk le egy harmadik alapigazságot is: joggal érzik így. A sikerhez valamifajta adottság kell, továbbá szorgalom és plusz még a körülmények szerencsés összjátéka, de az alapprobléma az, hogy a tehetség és a szorgalom is szerencse dolga csupán. Vagy velük születik az egyén, vagy nélkülük. Ha pedig mind a tehetséget, mind pedig a szorgalmat megtagadta tőle a sors, akkor még mindig megajándékozhatta a realitásokkal szembenézni tudás adományával, de sajnos fukar kezekkel mér még ebben is. Mármost aki a saját korlátait se képes fölmérni, az a kudarcait csak egyféleképp magyarázhatja: azért tart ott, ahol tart, mert elnyomják. Hogy ki nyomja el, az nem kérdés, amazok. Ha tehát emezek kerülnek hatalomra, akkor joggal várja tőlük, hogy lépjenek amazoknak a farkára, miáltal is a haza és az ő orcája egyképp fényre derül. A helyzetet azonban bonyolítja, hogy a jogos elégtételre szomjazó kultúrmunkás a saját táborában is napi gyakorisággal fedezi föl az oda beszivárgott amazokat, akik viszont ővele vannak ugyanígy, ergo a farokra lépések kontrollálatlan láncreakcióba torkollanak. A folyamat máris megindult, aki olvassa a híreket, látja. Bomlik össze az egész hóbelevanc...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.