2018. október 28., vasárnap

KANYAROK AZ EURÓPAI ALAGÚTBAN - KÉRDÉSEK A JELENRŐL ÉS A POSZT-ORBÁN KORSZAKRÓL

NÉPSZAVA ONLINE
Szerző. MARTIN JÓZSEF
2018.10.28.


Itt vagyunk a se nem demokrácia, se nem diktatúra valamilyen elegyében, s vajon mi a teendője a gondolkodó értelmiséginek? Erre mindaddig keresni fogjuk a választ, amíg az Orbán-rendszer fennáll.

Tekintélyes fórumok és elemzők vetették föl az elmúlt hetekben, hogy az Európai Unióval belátható időn belül az történhet, ami a Monarchiával: szétesik, összeomlik, és „nem nagyon fognak sírni utána”, ahogyan a londoni The Economist Pieter Judson amerikai történészt idézte. Egy meg nem nevezett osztrák értelmiségi véleményét is közli a hetilap, aki szerint „történelmünk azt mutatja, milyen gyorsan tudnak rosszra fordulni a dolgok”, és arra emlékeztet, hogy a Habsburg Birodalomnak egykor nagyobb költségvetése és több hatalma volt, mint a mai Európai Uniónak, saját hadsereget működtetett és eszközei közül nem hiányzott az adókivetési jog. A hanyatlás vagy bukás réme ott kísért a lelkekben, ahogyan ezekben az okoskodásokban is, hiszen mi mással lehetne magyarázni, hogy a „politikai Brüsszel” most kezdi fölfedezni a Monarchia-világ eltűnésének tragikus sorsú és zseniális tanúját, Stefan Zweiget. Szóval a Monarchia tegnapja az unió holnapja?
Korai temetni az EU-t

Minden lehetséges, mégsem hiszem azonban, hogy az európai integráció sajátos és a történelemben eleddig egyedülálló alakulatára ugyanolyan sors várna, mint amilyen a hajdanvolt birodalomra. Dőreség lenne a gondokat tagadni, hiszen szinte lehetetlen fölsorolni őket. Itt van mindjárt a Brexit-dominó, amely pillanatnyilag egyedüli, de vajon lesznek-e újabb dominók? Az unióval éles vitában állók szava mintha másokénál hangosabb lenne: Olaszországban koalíciós partnerként kerültek kormányra, Lengyelországban és hazánkban csak ők kormányoznak; a szkepszis, szoros összefüggésben a harcos bevándorlás ellenességgel, egyre nagyobb visszhangot kelt jószerivel mindegyik uniós országban, legalább is a hangerőt tekintve. A fölsorolhatatlanul sok belső vita mellett - és bizonyos értelemben fölött – új dilemmák forrásaként ott látjuk Kínát, Putyin Oroszországát, Trump óta Amerikát és a diktatórikus hatalom kiépítésében új szakaszba lépő Erdogan elnök Törökországát. „A geopolitikai centrifuga hatására úgy sodródnak el egymástól a tagországok, mint a táncosok egy bálon” – fejtegeti az idézett londoni hetilap. A külső és belső ellendrukkerek rohamát állni tudja-e a maga módján törékeny és kétségkívül nagyon bonyolult konstrukció?

Úgy gondolom, elhamarkodott lenne temetni az uniót. A nyugat hanyatlását az elmúlt évszázadban – éppen száz esztendeje jelent meg Spengler híres víziója a nyugat alkonyáról – sokszor megjósolták már, de a liberális demokráciák rendre túlélték a diktatúrákat, a tiszavirág életű, önkényesen és felülről vezérelt integrációs kísérleteket. Azt gondolom, tévednek, akik az unió fölbomlására számítanak, legalább három okból. A mai világpolitika döntően különbözik a XX. század eleji helyzettől, nincs olyan mértékű nagyhatalmi szembenállás, mint amilyen akkor volt: ki mondja meg, hogy meddig él – élt volna – a Monarchia, ha nincs világháború? Most nincs, és bármekkorák is az ellentétek a hidegháború rendjét elveszítő mai globális „rendetlenségben”, megalapozottan bízhatunk abban, hogy nem is lesz. A második ok az unió belső helyzetét illeti: az európai integrációba szinte kódolva van a „válság”, mivel a nemzeti és a nemzetek feletti, a tagországi és a szupranacionális elem kezdettől fogva két elméleti és gyakorlati pillére az uniónak. Ahogyan az alapító Robert Schuman fogalmazott, nem a dicső nemzeti múlt elhagyásáról, hanem éppen arról van szó, hogy a nemzetek életerejét megsokszorozhatja a nemzetek feletti közösség szolgálata. Ez a kettősség nem tegnaptól, hanem az 1958-as kezdettől, sőt már azelőtt is folyamatosan okozott válságokat, robbantott ki botrányokat, kényszerített időleges visszalépésekre az integráció mélyítésében, az unió mégis a világkereskedelem nagyhatalmává emelkedett, s már nem is világpolitikai „törpe”, mint a maastrichti szerződés előtt. A harmadik ok: az unió gazdasági életereje eddig rendre túlélte a különféle bomlasztási kísérleteket, a nacionalizmus szélsőséges platformjáról, valamint a népszerűség hajszolás és a leegyszerűsített sémák felől indított demagóg támadásokat – és ez egészen addig így lesz, amíg az integráció hívei megőrzik a többségüket a tagországokban...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.