Szerző: HaFr
2020.01.07.
Nem akarok ismétlésekbe bocsátkozni ismert tényekről, csak rámutatni arra a logikára, amelybe rendeződve értelmesen tudnánk értékelni őket (de épp a logika átható volta miatt nem fogjuk). 1848-'49: bukott szabadságharc. Bukásának legfontosabb belső oka a liberális-polgári nemzet megteremtésének jelszavával indult reformkor, majd a forradalom liberális és polgári jogegyenlősítésének, azaz a nemzet ilyen alapú létrehozásának elmaradása volt. 1848 végére az eredeti célokból alig vált termőre valami. A szabadságharcnak jórészt írott malaszttal és néhány részintézkedéssel akartunk tartós támogatást szerezni az országlakosok körében, noha a Habsburgoktól kivívandó, az eredeti programba nem tartozó függetlenség is a liberális-polgári nemzet érdekében került napirendre, névleg ez motiválta, ezzel a zászlóinkon harcoltunk érte. A modernizáció (perspektívájának) kárvallotja: a nemesi rétegen és a szűk városi polgárságon kívül csaknem mindenki. Így '49 közepére joggal érezhetett a magyar függetlenség eszméjével szemben -- ami aztán az ország védekezésének összeroppanásáig és Trianonig vezetett -- az ország lakosságának 80-90%-a.
Az egyetlen -- seregnyi megalkuvás mellett is -- sikeres korszakunk több mint ötszáz évre visszamenően, a dualizmus, azért hozhatott konszolidációt a magyarországi népek magyar (etnikai) állam iránti lojalitásában, mert tagjaivá váltunk egy sok nemzetiségű, liberális, modernizáló, alkotmányos monarchiának és a kisebbségeink joggal bíztak -- amit meg is kaptak -- Bécs magyarokkal szembeni egyensúlyozó taktikájában. Az átmeneti békességet és az ehhez fűződő domináns érdekeket azonban legyőzte először a magyar nemzeti felfogásnak a reformkori, eredetileg nyelvi-politikai formáját felülíró kulturális, majd etnicista fordulata, amely odavezetett, hogy minden akkor fellelhető értelmes birodalom-koncepció ellenére a magyar állam meglehetősen durva magyarosításba fogott, holott Horvátországot nem számolva a királyság népeinek mintegy fele nem volt etnikai magyar -- és tette ezt úgy, hogy közben egyéb téren nem kompenzálta (emelte fel) a kisebbségeket. Objektíve azonban ekkora tömeget magyar nyelvre és kultúrára és az éledező (élesztegetett) etnikai identitásának feledésére kényszeríteni még egy sokkal sikeresebb ország sem tudott volna. 1885 körül már végleg elveszett egy ilyen ajánlat kedvező fogadtatásának lehetősége és ettől kezdve csak idő kérdése volt, hogy mikor fordul a magyar állam ellen a szociálisan, kulturálisan, adott esetben vallásukban és öntudatukban hátrányt szenvedők túlnyomó része.
Nem akarom bő lére ereszteni. A magyar etnikai nemzeteszme jelentős kudarcot szenvedett Trianonnal (az elsődleges, noha nem egyetlen oka volt az oszágvesztésnek, és az ország akár teljesen el is veszhetett volna: alig egy évvel korábban Magyarország csak az antant kegyelméből menekült meg attól, hogy a különösebb ellenállás nélkül Győrig hatoló románok, a dél-Dunántúlon grasszáló szerbek egy nyugati szláv korridor megnyitása mellett berendezkedjenek az ország megmaradt területén). Ám ahelyett, hogy felismertük volna a romboló nacionalizmus befolyását, engedtük tovább radikalizálódni és a megmaradt egyetlen nagyobb arányú, igen lojális, asszimiláns kisebbségünk, a zsidók ellen fordítani (az etnicizmus azóta is nagyon könnyen billen át xenofóbiába és rasszizmusba). A revizionizmus és etnicista forrásvidékének a hely és a kor érlelte közös gyümölcse lett a magyar zsidók holokausztja, de ide vezethetők vissza a háború alatti rossz döntések, indirekte az orosz megszállás és a magyarok egymás ellen fordulásának új fejezete a bolsevizmus végül fenntarthatatlannak bizonyuló égisze alatt. Az egymásra halmozódó nemzeti traumák -- nem véletlenül -- rövidlátó politikai osztályt termeltek ki a magyar néptől és összezúzott erkölcsi karakterétől csaknem függetlenül zajló rendszerváltásban, és ez az utóbbi harminc évre -- a korábiakhoz hasonlóan -- tovább rontotta a helyzetünket a traumák és a hazugságok számító, nemzetellenes átpolitizálásával, a politikum vállalkozássá silányításával, a magyarok közötti árkok tovább mélyítésével, a szakmányban folyó cinikus hazudozással...
Az egyetlen -- seregnyi megalkuvás mellett is -- sikeres korszakunk több mint ötszáz évre visszamenően, a dualizmus, azért hozhatott konszolidációt a magyarországi népek magyar (etnikai) állam iránti lojalitásában, mert tagjaivá váltunk egy sok nemzetiségű, liberális, modernizáló, alkotmányos monarchiának és a kisebbségeink joggal bíztak -- amit meg is kaptak -- Bécs magyarokkal szembeni egyensúlyozó taktikájában. Az átmeneti békességet és az ehhez fűződő domináns érdekeket azonban legyőzte először a magyar nemzeti felfogásnak a reformkori, eredetileg nyelvi-politikai formáját felülíró kulturális, majd etnicista fordulata, amely odavezetett, hogy minden akkor fellelhető értelmes birodalom-koncepció ellenére a magyar állam meglehetősen durva magyarosításba fogott, holott Horvátországot nem számolva a királyság népeinek mintegy fele nem volt etnikai magyar -- és tette ezt úgy, hogy közben egyéb téren nem kompenzálta (emelte fel) a kisebbségeket. Objektíve azonban ekkora tömeget magyar nyelvre és kultúrára és az éledező (élesztegetett) etnikai identitásának feledésére kényszeríteni még egy sokkal sikeresebb ország sem tudott volna. 1885 körül már végleg elveszett egy ilyen ajánlat kedvező fogadtatásának lehetősége és ettől kezdve csak idő kérdése volt, hogy mikor fordul a magyar állam ellen a szociálisan, kulturálisan, adott esetben vallásukban és öntudatukban hátrányt szenvedők túlnyomó része.
Nem akarom bő lére ereszteni. A magyar etnikai nemzeteszme jelentős kudarcot szenvedett Trianonnal (az elsődleges, noha nem egyetlen oka volt az oszágvesztésnek, és az ország akár teljesen el is veszhetett volna: alig egy évvel korábban Magyarország csak az antant kegyelméből menekült meg attól, hogy a különösebb ellenállás nélkül Győrig hatoló románok, a dél-Dunántúlon grasszáló szerbek egy nyugati szláv korridor megnyitása mellett berendezkedjenek az ország megmaradt területén). Ám ahelyett, hogy felismertük volna a romboló nacionalizmus befolyását, engedtük tovább radikalizálódni és a megmaradt egyetlen nagyobb arányú, igen lojális, asszimiláns kisebbségünk, a zsidók ellen fordítani (az etnicizmus azóta is nagyon könnyen billen át xenofóbiába és rasszizmusba). A revizionizmus és etnicista forrásvidékének a hely és a kor érlelte közös gyümölcse lett a magyar zsidók holokausztja, de ide vezethetők vissza a háború alatti rossz döntések, indirekte az orosz megszállás és a magyarok egymás ellen fordulásának új fejezete a bolsevizmus végül fenntarthatatlannak bizonyuló égisze alatt. Az egymásra halmozódó nemzeti traumák -- nem véletlenül -- rövidlátó politikai osztályt termeltek ki a magyar néptől és összezúzott erkölcsi karakterétől csaknem függetlenül zajló rendszerváltásban, és ez az utóbbi harminc évre -- a korábiakhoz hasonlóan -- tovább rontotta a helyzetünket a traumák és a hazugságok számító, nemzetellenes átpolitizálásával, a politikum vállalkozássá silányításával, a magyarok közötti árkok tovább mélyítésével, a szakmányban folyó cinikus hazudozással...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.