A TÁRSADALOM EGY BÁNTALMAZOTT NŐ, AKI MOST EGYÁLTALÁN NEM LÁTJA A KIUTAT – A VÁLASZTÁSI EREDMÉNYEKRŐL

WMN.HU
Szerző: MD
2022.04.04.

Képzeljük el azt a helyzetet, hogy bizonyos időközönként kitárul az ajtó (választások vannak), és ez a hosszú évek óta abúzusnak kitett nő, a magyar társadalom, kisétálhatna a szabadba, fellélegezhetne, válthatna, új életet kezdhetne. De ő ott áll, és egy tapodtat sem mozdul. Mintha egyáltalán nem észlelné a lehetőséget. Felemeli a fejét, egy pillanatra a távolba néz, aztán visszasiet a konyhába. És akkor mi eszméletlenül dühösek vagyunk, kaparjuk a falat, és azt üvöltjük: Vedd már észre, mit tesznek veled! Miért maradsz? Miért nem látod, hova fajultak a dolgok? Miért tűröd ezt el? Az indulatunk érthető, a csalódásunk jogos. De sajnos nincs igazunk. Milanovich Domi véleménye.
–
Sok barátom költözött külföldre az elmúlt évtizedben. Velük ellentétben én azért vagyok még itt, mert a magyar nyelv nekem puha takaró és munkaeszköz egyszerre, amiről nem tudok lemondani. Rajta keresztül vagyok a legteljesebben önmagam, magyarul gondolkodom, álmodom, vagy vallok szerelmet, és ha van is némi humorom, az leginkább ezen a nyelven tud megnyilvánulni. Imádom kézbe venni, nézegetni a szavait, „csupor”, „szakajtó”, „bütybürütty”, ezek a kifejezések mind emlékeket ébresztenek bennem.

Persze a diktatúrákat is „szenvedélyes, mit ne mondjak, vérmes kapcsolat fűzi a nyelvhez” – hangsúlyozta Esterházy Péter, elég csak az újbeszélre gondolni Orwell 1984 című könyvéből. A hatalom mindig létrehozza a saját szavait: „Soros-bérenc”, „migráns”, „genderőrület” – lehet velük dobálózni, betörni a másik fejét. Aztán van, hogy a szavak fekete cilinderek, mehet a trükközés, az illúziókeltés. Amikor például azt mondod: „orosz–ukrán konfliktus”, miközben az orosz hadsereg megszállta Ukrajnát, és módszeresen gyilkolja, erőszakolja annak lakóit a saját házaikban. Nincsenek jóban, na.

Bármennyire szeretem a magyar nyelvet, ragaszkodom hozzá vagy függök tőle, ha őszinte akarok lenni, inkább ő ural engem, mint fordítva. Ez azt is jelenti, hogy korlátozottak a lehetőségeim. Éppen ezért, most, amikor a választási eredményekről írok, azokhoz a narratívákhoz fogok nyúlni, amiket a leginkább ismerek. Nem adok politikai elemzést, nem helyezem történelmi kontextusba az eseményeket. Arról fogok beszélni, amit pszichológiával foglalkozó újságíróként egy ideje érzek. Ez pedig a következő.

Mivel a rendszer, amelyben hosszú évek óta élünk, rendkívül abuzív, a magyar társadalom olyan, mint egy bántalmazott nő. Kizsákmányolták, megtörték, a végtelenségig összezavarták.

Pedig kezdetben elhitte, hogy ez egy nagy szerelem. Jött egy huszonhat éves fiatalember, elbűvölő volt, és lehengerlő dolgokat mondott („Ruszkik, haza!”). Ha rögtön olyannak ismerjük meg, mint amilyen ma, ha alapból így indított volna, szóba sem állunk vele. De nem, eleinte nem ilyen volt, nem tűnt ilyennek, módszeresen hálózta be az áldozatát, egy egész országot.

Sorozatos manipulációkkal, lépésről lépésre növelte a hatalmát, és igyekezett az uralma alá vonni mindent, ami erőt, magabiztosságot, védelmet adhatott volna (bíróságokat, egyetemeket, civil szervezeteket, független sajtót). Fokozatosan kiszorította a nőt a munka világából, magához vont minden pénzt, hogy anyagi függést alakítson ki. Állandóan azt duruzsolta, hogy ők ketten egyek (kormány egyenlő magyarok), és a másik csak vele lehet boldog, egyszerűen nincs más alternatíva (a többi férfi vagy ártani akar, vagy alkalmatlan lúzer). Elhitette vele, hogy a világ fenyegető hely, ahol folyton veszély leselkedik ránk (Brüsszel!, Soros!, Gyurcsány!, migránsok!, transzneműek!), ami ellen kizárólag ő, a bántalmazó nyújthat biztonságot...

ITT OLVASHATÓ