Szerző: MAROSÁN GYÖRGY
2020.05.08.
A koronavírus-járvány egyben tesztelhetővé tette azt a sokakban felvetődő ötletet: építsünk falakat a globális rendszer részei közzé. Ám megtapasztalhattuk: a kölcsönös egymásra utaltság elérte azt a szintet, hogy a világunkat – a működés veszélyeztetése nélkül – már nem lehet „szétcsatolni”. Ugyanakkor a válságkorszak beköszönte arra kényszeríti az államokat, hogy a kirobbanó krízisek továbbterjedését beépített ütközőkkel és biztonsági tartalékokkal lassítsák. A világgazdaságban tevékenykedő üzleti szervezetek már egy évtizede ráébredtek, hogy „életterük” ökoszisztémává vált. A válságkorszak káoszában a túlélés feltétele tudomásul venni: a stabilitást olyan tényezők biztosítják, amelyeket a múltban még hatékonyságot csökkentőként elutasítottak volna. (Reeves, M. et al. 2016. The biology of corporate survival. HBR.) A cikk meghökkentő javaslatai: őrizd meg a sokféleséget, tartsd meg a modularitást és az ismétlődéseket, készülj a meglepetésre, de csökkentsd a bizonytalanságot, létesíts visszacsatolásokat, hozz létre adaptációs mechanizmusokat, erősítsd a bizalmat és ösztönözd a viszonosságot. És mindenek felett: ne merev rendszert építs, hanem rugalmas és adaptálódni képes szervezetet, amely kész kísérletezni, és tanul a kudarcokból.
A társadalmakat a koronavírus-járvány ébresztette rá: ugyanilyen veszélyekkel szembesülnek. Egyszer fontossá válik előre felkészülni a jövőben hirtelen előbukkanó válsághelyzetekre. Az országok „válságállóságát” az ún. Global Resilience Index (GRI) méri. A 2019-es adatsor egyrészt az mutatja, hogy ebben a tekintetben – mint minden más mutatóban – a skandinávok, a németek és a svájciak az elsők. Másrészt, Magyarország, saját csoportjában, a csehek, a lengyelek, a szlovákok mögött leszakadva az utolsó, Romániával egy szinten. Ez az elmúlt évtized legnagyobb mulasztására utal, egyben a jövő halaszthatatlan feladatává teszi javítani a társadalom „válságállóságát”. Emellett elkerülhetetlen csökkenteni a gazdasági és társadalmi kapcsolatok szétszakadásából fakadó problémákat. Ezért alapvetően fontos biztonsági tartalékokat beépíteni a rendszerbe, és megőrizni az önkormányzatok, illetve a kis közösségek lokális adaptivitását.
A válság során tárult fel, milyen fontos befektetni a bizalom és együttműködési készség erősítésébe. Ám az eddig lezajlott események jól mutatják a demokratikus intézmények vezérelte, illetve a populista mozgalmak által irányított társadalmak eltérő reakcióját. A demokratikus társadalmak alapvetően a polgárok egymás iránti és az intézményekbe vetett magas szintű bizalmára támaszkodnak, és természetesnek veszik együttműködésüket és szolidaritásukat. Nyílt és racionális kommunikációval fordulnak a társadalomhoz – lásd: Angela Merkel televíziós interjúja – tényszerű információt nyújtva, segítséget ajánlva és a polgárok kölcsönös segítését támogatva. (Ez magyarázza GRI mutatóik magas értékét!) A racionális autokráciák ugyan erősen korlátozzák az információkat, de a döntéseket valós tényekre alapozzák, így az erőforrásokat a válságot hatékonyan csökkentő helyekre csoportosítják.
A populisták viszont a fenyegetettség és a félelem légkörét megteremtve akarják kikényszeríteni az állampolgárok engedelmességét. A Budapest utcáin és a közüzemeknél megjelenő katonaság nem a megalapozott szakszerűséget, mint inkább az erő demonstrációját és a hatalom jelenlétét jelzi. A populisták hajlamosak eltagadni a tényeket, rövid távú érdekeik szerint értelmezni a folyamatokat, és ezzel képtelenné teszik a társadalmat, hogy tanuljanak saját hibáikból. A koronavírus-járvány egy új tapasztalata: a politikusok elhallgatásai és hazugságai ugyanúgy fertőznek, terjednek, mutálódnak, mint a vírusok, de még a vírusoknál is nagyobb fenyegetést jelenthetnek a társadalmakra. A globális ökoszisztéma válságának idején a populizmus felelőtlensége és ostobasága megsokszorozza a „természetes balesetekből” fakadó veszélyhelyzeteket.
A globális koronavírus-járvány olyan – a jövőben gyakran előforduló – helyzetet idézett elő, amelynek megoldását csak az együttműködő viselkedés teszi lehetővé. A túlélés legfontosabb szabálya – P. Ashdown, az angol liberálisok egykori vezetőjének megfogalmazása szerint –, hogy globális világunkban csak azt teheted meg, amit másokkal együtt tehetsz. A „tegyük magunkat az első helyre” stratégia viszont – amikor az államok egyéni megoldást keresnek a csak közösen megoldható problémára – szükségszerűen a „közlegelő tragédiájához” vezet. (Gross, J. et al. 2019. Individual solutions to shared problems create a modern tragedy of the commons.) A túlélés másik szabálya: a kirobbanó válság szorításában beavatkozásra kényszerülő kormányoknak a fokozott elővigyázatosság (precautionary principle) elvét kell követniük. Ám a „mindenekelőtt ne árts” elv alkalmazására a politikusok láthatóan kevésbé felkészültek, mint az orvosok. Pedig a rendszerválság állapotában – egy súlyos betegséghez hasonlóan – fokozott a veszélye, hogy visszafordíthatatlan károkat idézünk elő.
Ez már az apokalipszis? – tettem fel a címben a kérdést. Bár még távol van a járvány elvonulása, úgy vélem, pusztán egy globális stressztesztet élünk át. A stresszteszt egy beteg, egy repülő vagy egy bank rendkívüli megpróbáltatásokra adott válaszadó képességét vizsgálja. A rossz hír: az előttünk álló válságkorszakban a világ a globális járványhoz fogható stressztesztek sorozatát lesz kénytelen elviselni. A jó hír: az emberiség rendelkezésére álló eszközeivel meg tud birkózni ezekkel, de ez alapvetően azon múlik, hajlandók lesznek-e a társadalmak a súlyos megpróbáltatást jelentő stressztesztekből tanulni. Ehhez viszont nem merev társadalomra és a parancsnak engedelmeskedő alattvalókra, hanem rugalmas intézményekre, a bizalom magas szintjére és alkalmazkodni hajlandó polgárokra lenne szükség. Magyarországon azonban a kormány azzal van elfoglalva, hogy rendkívüli és korlátlan időre szóló jogokkal ruházza fel magát. A koronavírus-járványt a hatalom a félelemkeltésre, az erő felmutatására és saját helyzetének a bebetonozására akarja felhasználni. Holott minden amellett szól: a válságok során inkább a nyitottság, a bölcsesség és belátás segít. A megoldást nem a hatalom mindenhatósága, hanem a polgárok egymás iránti és az intézményekbe vetett bizalma jelenti.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.