Szerző: ÁDÁM ZOLTÁN
2024.04.19.
Politikai megszólalás esetén az a legelsősorban vizsgálandó kérdés, hogy mennyi benne az igazság. Ezt sokszor nehéz eldönteni, mert a politikai igazság mint jelenség gyakran illékony, nehezen megfogható és relatív. Magyar Péter esetében tipikusan ez történt: a kezdeti fellépésekor el lehetett gondolni, hogy ez az ember a nehezen értelmezhető és kicsit zavaros személyes megfontolásaitól függetlenül igazat mond. Hihetőnek tűnt, hogy az állításai nem az önérdekét szolgálják, hanem a közjót: az igazság napvilágra kerülését és autentikus forrásból való megerősítését. Hogy úgy ránt le leplet hatalomgyakorlási praxisról, és úgy helyezi – bevallottan részleges, de mégis érdemi – kritika alá a hatalom gyakorlóit, hogy közben kulturálisan és személyesen is közösséget vállal velük, hogy nyíltan vallott módon odaátról jön, a kritikája pedig önérdekmentes, mivel senki szimpátiáját nem kéri érte cserébe. Ellenkezőleg, tulajdonképp magát feszíti keresztre, elhordozandó a saját közössége bűneit, a számára adandó első alkalommal, amikor ez már nem veszélyezteti a volt felesége politikai túlélését, impozáns gesztussal mondva le a saját személyes privilégiumairól. Ez adta az erejét akkor ott, a legelső Partizán-interjúban.
Aztán ahogy telt-múlt az idő, egyre több baljós jel mutatkozott. Hisztérikusan reagált az őt érő bírálatokra. Propagandistának nevezte a vele kapcsolatban szakmailag korrekten oknyomozni próbáló újságírót és a lapját. Jóformán minden, ellene felhozott kritikára azt válaszolta, hogy az a rezsim propagandaérdekeit szolgálja. Semmi jelét nem adta, hogy hajlandó volna adresszálni az elmúlt 14 éves karrierjével és közéleti magatartásával kapcsolatos morális kérdéseket. Sőt, ezeknek a létjogosultságát is tagadta, és politikailag motivált, ellenséges gesztusnak minősítette a megfogalmazásukat. Helyette az elmúlt 14 évben ellenzéki szerepet vállaló, szükségszerűen változatos morális és politikai színvonalú pártokat és politikusokat bírálta, mondván hogy azok a rezsim részesei (nyilván ezért is akarják rajta számonkérni, hogy ő miért ugrott ki belőle), és ugyanolyan érdekük fűződik annak fenntartásához, mint maguknak a rendszer urainak. Mindezt úgy, hogy közben visszafogottan Orbán-kritikus kormánypártiból harsány ellenzékivé pozicionálta át magát, immár bevallottan a létező ellenzék leváltásának és helyettesítésének ambíciójával.
És akkor még semmit nem mondtunk arról, hogy a saját bevallása szerint is extrém lelki és olykor sajátos fizikai nyomás alá helyezte az ezt mostanáig nyilvános ellenvetés nélkül tűrő – a maszkulin autoritást a jelek szerint csak más autoritások biztatására bírálni merő – miniszter feleségét. Meg arról sem, amit az EU-ról, az Ukrajna elleni orosz háborúról vagy éppen az európai médiaviszonyokról gondol és fejt ki időről időre, kissé, hogy úgy mondjam, önkényesnek tűnő logikai struktúrákba szervezett módon.
Ez az ember volna a magyar ellenzéki politika megújítója, akinek a magasra tartott zászlója alatt egyesülünk a The Final Countdown című nyolcvanas évekbeli rockgiccs strófáira lapogatva egymást a Kossuth téren és a Facebookon? Ez már biztos?
Mitől vált ez a váratlanságában valóban meghökkentő politikai projekt olyannyira vonzóvá és lelkesítővé ellenzéki érzelmű honfitársaink százezrei számára? Attól, hogy a parlamentáris keretek közt működő ellenzék képtelennek bizonyult a rendszerrel szembeni érdemi politikai ellensúly felmutatására. Pedig nem is olyan nagyon régen, két és fél évvel ezelőtt, az ellenzéki előválasztás környékén, a közös választási listát állítani készülő ellenzék támogatottsága lényegében azonos volt a kormányéval. Reális politikai opció volt az ellenzéki győzelem. Ezt a lehetőséget a rezsim egy, a 14 éves fennállása alatt példátlan mértékű költségvetési osztogatással, egy szintén példátlan háborús pszichózis kialakításával és a rendszer fennállása alatt első ízben a választással egy időben megtartott, ugyancsak példátlanul demagóg, kormányzati kezdeményezésű népszavazás közpénzből fizetett kampányával iktatta ki. Az újratermelt fideszes kétharmad láttán azután az ellenzék darabjaira hullott, pártjai és vezető politikusai pedig egy megvert, megalázott sereg tagjaiként széledtek szanaszét...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.