Szerző: GYARMATI ANDREA
2019.06.08.
Az egész másfél éve kezdődött, mármint az első tünetet 2017 karácsonyán éreztem: nagyon fájt a térdem. Sérülés nem érte, el sem estem, „csupán” jó sokat terheltem, de ez nem újdonság, hiszen a munkám nem éppen ízületkímélő elfoglaltság; a háziorvosi lét nemcsak a kötött napi rendelési időből áll, hanem jelentős részben a betegek otthoni ellátásából is.
Mindez egy nehéz sorsú városrészben, a VII. kerületben, ahol rengeteg a sokemeletes ház, lift viszont alig, vagyis lehet lépcsőzni bőven. S abban a néhány régi házban, ahol esetleg akad lift, hát, oda, tapasztalatom szerint, jobb nem beszállni.
Én azért a „soha nem adom, fel” hozzáállásommal olykor megpróbálom, és rendre az a vége, hogy elakadok két emelet között, és jön a „jaj, már megint a doktornőt kell kimenteni”, értsd, felkurblizni kézzel a liftet, így morog ilyenkor a házmester bácsi, de azért hozzáteszi, hogy „csak ön olyan bátor, hogy használni meri ezt a vacakot”.
No, egy szó, mint száz, tönkrement a térdem, és mivel mindenkinél megfordultam, akiről úgy gondoltam, képes segíteni, végül is eljutottam addig, hogy nem maradt más, mint a műtét. Mert a fájdalom rémesen gonosz dolog: szétveri a mindennapokat, egy idő után úgy éreztem, csak magának követel, nem szabadulhatok tőle, mindent ő határoz meg, beszűkíti nem csupán a mozgásteremet, hanem a gondolkodásomat is.
Dacára az ortopédiai szakvizsgának meg az évtizedek alatt felhalmozott lexikális tudásnak, féltem, húztam a dolgot, amíg csak lehetett. Kapkodtam be a fájdalomcsillapítókat, de nem sokat javítottak a helyzeten. Egyre jobban fájt, egyre rosszkedvűbb lettem, egyre nyűgösebbé, türelmetlenebbé váltam, ami külön megviselt, hiszen nem ilyennek ismerem magam. Szóval a fájdalom kihozott belőlem olyan tulajdonságokat, amiért nagyon nem voltam jóban önmagammal.
Lassanként hajlottam már a műtétre, de ugyan vajon mikor van, lesz nekem erre időm. Mert csinálni kell, menni kell, tenni kell, mi lesz a betegeimmel, a családommal, ki fogja ellátni, megcsinálni, elintézni, ami eddig az én feladatom volt. Most ezért nem jó, aztán meg azért.
Valljuk be, egy műtét sosem jön jókor, mindig van ok halogatni. Ha akut a bajod, mondjuk egy vakbélgyulladás, nincs mese, azonnal operálni kell, különben belepusztulhatsz, de a „nem azonnal büntető” tüneteknél várhatsz, csak kérdés, érdemes- e. Ma már, sikeres műtéttel a hátam mögött azt mondom: nem érdemes vacakolni...
ITT OLVASHATÓ
No, egy szó, mint száz, tönkrement a térdem, és mivel mindenkinél megfordultam, akiről úgy gondoltam, képes segíteni, végül is eljutottam addig, hogy nem maradt más, mint a műtét. Mert a fájdalom rémesen gonosz dolog: szétveri a mindennapokat, egy idő után úgy éreztem, csak magának követel, nem szabadulhatok tőle, mindent ő határoz meg, beszűkíti nem csupán a mozgásteremet, hanem a gondolkodásomat is.
Dacára az ortopédiai szakvizsgának meg az évtizedek alatt felhalmozott lexikális tudásnak, féltem, húztam a dolgot, amíg csak lehetett. Kapkodtam be a fájdalomcsillapítókat, de nem sokat javítottak a helyzeten. Egyre jobban fájt, egyre rosszkedvűbb lettem, egyre nyűgösebbé, türelmetlenebbé váltam, ami külön megviselt, hiszen nem ilyennek ismerem magam. Szóval a fájdalom kihozott belőlem olyan tulajdonságokat, amiért nagyon nem voltam jóban önmagammal.
Lassanként hajlottam már a műtétre, de ugyan vajon mikor van, lesz nekem erre időm. Mert csinálni kell, menni kell, tenni kell, mi lesz a betegeimmel, a családommal, ki fogja ellátni, megcsinálni, elintézni, ami eddig az én feladatom volt. Most ezért nem jó, aztán meg azért.
Valljuk be, egy műtét sosem jön jókor, mindig van ok halogatni. Ha akut a bajod, mondjuk egy vakbélgyulladás, nincs mese, azonnal operálni kell, különben belepusztulhatsz, de a „nem azonnal büntető” tüneteknél várhatsz, csak kérdés, érdemes- e. Ma már, sikeres műtéttel a hátam mögött azt mondom: nem érdemes vacakolni...
ITT OLVASHATÓ
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.