Szerző: GÁBOR GYÖRGY
2025.06.03.
Eszemben sincs Jeszenszky Zsolt zavaros agymenését szóvá tenni, s elmagyarázni neki azt, mit is jelent a keresztény teológiai hagyományban az, ha valakit a sátán szolgájának, szövetségesének vagy cinkosának neveznek, milyen történeti és erkölcsi következményei voltak ennek, s hogy kiket illettek ezzel a minősítéssel évszázadokon át. Ha eddig semmit sem tudott erről — még alapszinten sem —, és mindennek ellenére mégis tollat ragadott, és önfeledten írt, hogy megvilágítsa a pokol mélyebb régióit, vajon miért remélhetnénk, hogy ez az ötvenes éveiben baktató igen buta alak most hirtelen bármit is képes lenne fölfogni ebből? Az ő ostobasága ugyanis nem hiányosság, hanem erény, önazonosságának tartóoszlopa. Miként ugyanez szellemi környezetének jellemzője, ahol a tudatlanság és a felsőbbségtudat kéz a kézben menetelnek a végtelen önhittség felé.
Erről tehát — ismétlem — egy szót sem.Viszont!
Már-már operettszerű az a látvány, ahogy Jeszenszky Zsolt a „zsidó–keresztény civilizáció” sírásójává képzi magát, és ünnepélyes pátosszal az arcán elmélkedik a „globalista hálózatról” meg a sátán legnagyobb trükkjeiről, miközben saját apját nevezi nyilvánosan a „sátán szolgájának”, mivel az nem hisz Krisztusban, és így nincs is felvértezve az ördögi manipulációk ellen. Apukáját tehát — éleslátó következetességgel — feljelenti, bepanaszolja, mint aki egyenesen a gonosz oldalán áll. Az apa – így a gyermek – továbbra is örökmozgóként cikázik önnön fontosságának bűvöletében, és gyermeki elhivatottsággal próbálja megváltani a világot.
És akkor elérkezik a konklúzió:
„Az az ember, akiben szemernyi kétely sincs önmagával szemben, aki azt hiszi, hogy mindig mindenben igaza van, az a legveszélyesebb; róla lehet biztosan tudni, hogy semmiben sincs igaza.”
Az olvasó e ponton – joggal – elbizonytalanodik: vajon itt végre valami önreflexió csillan föl? Jeszenszky Zsolt önmagáról és szellemi társairól beszél? De nem. Kiderül ugyanis, hogy ezek a sorok is — természetesen — az apjáról szólnak.
Nos hát, ha már az apját nyilvánosan denunciáló Jeszenszky Zsolt a zsidó–keresztény hagyományra hivatkozott, akkor hadd világosítsam fel, mint a kortárs szellemi tájkép megkerülhetetlen alakját: ebben a hagyományban a szülők tisztelete alapvető parancsolat, etikai és spirituális alaptétel. A Tízparancsolat világosan fogalmaz: „Tiszteld apádat és anyádat, hogy hosszú életű légy…” (2Móz 20,12). A Talmud (Kiddusin 30b–31a) szerint az ember teremtésének három társa van: az Örökkévaló, az apja és az anyja, és aki szüleit tiszteli, az mintegy Istent tiszteli.
A Példabeszédek (1,8–9) az atyai intelmek meghallgatására szólítanak. Pál apostol ugyanezt az igét idézi az Efezusiakhoz írt levélben (6,1–3), Jézus pedig a Márk evangéliumában (Mk 7,10–13) elítéli azokat, akik kibúvókat keresnek szüleik tisztelete alól. A keresztény hagyomány egészében, Szent Ágostontól Aranyszájú Szent Jánoson át a Katolikus Egyház Katekizmusáig, a szülői tisztelet nem opció, hanem kötelesség, amely az emberi méltóság és az isteni parancs határmezsgyéjén nyugszik.
És ha már zsidó–keresztény hagyomány: az Akéda-történetben, vagyis Izsák megkötözésében — csak hogy Zsolt barátunk bibliaismeretét is gazdagítsuk — nem az történik, hogy Izsák feljelenti saját apját, Ábrahámot, amiért az istenkáromlóan gondolkodik, vagy politikailag problematikus döntéseket hoz. Ellenkezőleg: Ábrahám kész feláldozni Izsákot, Izsák pedig — a hagyomány szerint — önként engedelmeskedik. Mert ez a jelenet nem a családi szennyes kipakolásáról, hanem a hit próbájáról, az apai és isteni tekintélyhez való viszonyról szól.
Jeszenszky Zsolt ezt — úgy tűnik — nem értette. És ha értette is volna, kétlem, hogy használta volna. Mert neki az apja nem a hite próbája volt, hanem egy szimbolikus bűnbak, akit politikai ítélet kíséretében nyilvánosan lehetett „áldozatként” bemutatni. Az ő esetében az Akéda nem előkép, hanem karikatúra, nem a hit próbája, hanem a paródiája. Nem a hit drámája, hanem egy aktuálpolitikai revü: feláldozás helyett karaktergyilkosság, isteni parancs helyett ideológiai vádirat.



„Apám évek óta a sát:ánt szolgálja. Mármint a közéleti megnyilvánulásaival. Nem szándékosan, és pláne nem azért, mert gonosz ember lenne. A legkevésbé sem. Önnön jóságába vetett hite töretlen – talán túlságosan is. Nem kérdés, hogy ő jószándékú, jót akar, és ezt őszintén hiszi is magáról. De nem véletlenül mondják, hogy a pokolba vezető út is csupa jószándékkal van kikövezve. A sát:án ugyanis nagyon ravasz. Fő célja az ember (mind az egyes ember, mind pedig az egész emberiség) elpusztítása. És ehhez igen kifinomult eszközei vannak.”
Majd az ifjabb Jeszenszky kifejti, hogy az apja elleni fizikai tám:adásnak egy kalapáccsal – tartalékban ott lapult még a benzines kanna meg az öngyújtó is (!) – semmilyen politikai oka nincsen! Mert a volt miniszter „likvi:dálására” max. néhány „orbanof:ób cikk születne a Magyar Hangban, meg a Népszavában”, hiszen az apja szerinte már politikailag jelentéktelen. Bezzeg a sát:ánista globalista hálózat, az nem nyugszik! A magyar nemzetet kipusztulásra ítélő „genderideológia” és abo:rtusztpártiság ruhájában igyekszik felszámolni a zsidó-keresztény civilizációt. Természetesen lelkes szövetségest találva az iszlá:mban.
Jeszenszky Zsolt gyalázatos cikkében a legretardáltabb vallási fundamentalizmus találkozott a rogáni moslékgyárban kifejlesztett, a valóságot a feje tetejére állító, hazug gyűl:ölködéssel.
Zsolt, van magának fogalma arról, mit művel? Hiszen hova jutunk, ha az válik normálissá, hogy politikai nézetkülönbségek miatt ilyen messzire is el lehet menni! A fiú szembefordul az apjával, és nem a támadót tekinti a gonosztól megszállottnak, hanem az áld:ozatot! Na, nem mintha az emberi gonoszságért az emberen kívüli okot kellene keresni! Hit:ler sem azért lett tömeggyil:kos, meg Putyin sem, mert a sát:án megszállta! Ezekért az égbekiáltó bűnökért CSAK ők voltak a felelősek! Ahogy Jeszenszky Zsolt is csak magát okolhatja, hogy ilyen mélyre jutott.







