444.hu
Szerző: anarki
2017.02.28.
...Az alapötlet: mihez kezd a kórusvezető énektanárnő azokkal a gyerekekkel, akik szerinte nem tudnak énekelni? A bonyadalom: hogyan reagálnak a gyerekek, úgy is mint kórustagok, és főleg mint közösség, a tanárnő módszerére? Szűken értelmezve alapvető pedagógus-szakmai kérdés, tágabban véve kifejezetten elgondolkodtató morális dilemma. Ezt a dilemmát rest kifejteni a forgatókönyv, és ezt a restséget hivatott pótolni az, hogy majd csavarunk egyet a végén, és a poéntól összeáll az egész. Rossz hír: nem áll össze semmi, mert nincs miből.
A Mindenki karakterei kemény, minimum 6H-s s ceruzával megrajzolt figurák: sablonosak, részlettelenek, mélység bennük annyi, mint pocsolyában az iskolaudvaron; az igazgató olyan igazgatós, a gyerekek olyan gyerekesek, a csoki olyan csokis, a hangvillát a füléhez tartó tanárnő olyan hangvillát a füléhez tartó tanárnős, és meg is volnánk. Közösségnek pedig, amire tulajdonképpen a film címe is utal, a Mindenkiben nyoma sincs, mármint azon kívül, hogy a szünetben a gyerekek amúgy gyerekmódra egymással játszanak az udvaron, mert hogy kivel játsszanak, ugye.
Ennek a vázlatos-sematikus (lásd: lusta) hozzáállásnak köszönhető, hogy például a konfliktus középpontjában álló énektanárnőről még annyi sem derül ki, hogy most akkor ő gonosz, vagy csak paraszt, vagy talán csak a végletekig teljesítményorientált, illetve egyszerűen szakmailag inkompetens, aki rossz módszerekhez nyúl – esetleg ahhoz is hülye, hogy meg tudja különböztetni a dalos pacsirtát a károgó varjútól. Mint ahogy az sem derül ki, hogy a mindvégig tátogásra ítélt gyerekek a végére csodával határos módon mégis megtanultak énekelni, vagy a záró bodzavirág alatt is tátogtak tovább, nehogy rontsák az összhangzást...
ITT OLVASHATÓ
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.