Szerző: TISZA TV
2025.09.26.
A TISZA Párt országjárása.
A megvalósítás során azonban világossá vált, hogy az állam a felelősséget el kívánja távolítani, s ahogy korábban írtuk: a hatalom azzal, hogy az adófizetők pénzén megépített intézményt egy zsidó közösségre átruházza „részben megszabadulni igyekszik a mindenkori magyar állam felelősségétől, részben a tragikus események feldolgozását szűk felekezeti keretek közé szorítva szimbolikus értelemben is zsidó üggyé teszi azt, holott a nemzet kollektív emlékezete okán a magyar holokausztra való emlékezésnek nemzeti intézményben volna a helye.”[18] Ezzel az aktussal 2018-ban a történelmi eseményt és az arra való emlékezést implicit módon elválasztották a magyar nemzettől.
A választott felekezet szakmai kompetencia és társadalmi legitimáció hiányában eleve kudarcra ítéltetett. Több mint 80 évvel a holokauszt után, amikor napjainkban az épületkomplexum, gondosan szem előtt tartva a kötelező „vérvonalat”, az MTK sportegyesülethez került, mintegy ok-okozati érvet keresve a tulajdonosváltás legitimálására, a döntéshozó a sportklub zsidó gyökereit igyekezett hangsúlyozni. A szűkebb zsidó közösségre szabott átkeretezéssel a holokauszt emlékét részben annak egyetemes és nemzeti üzenetétől fosztották meg, részben azt a legdurvább bagatellizálás áldozatává téve elérték, hogy egy sportklub keretei között a nemzeti tragédia trivializálódjék, s a közösségi emlékezet peremére szoruljon.
Mindezt büszkén mutatják fel, mint „jó ötletet”. S a projekttel kapcsolatos ellentmondások tovább folytatódnak: A kormány saját kezdeményezésének tekinti a váltást, míg Deutsch Tamás, a Fidesz európai parlamenti képviselője, az MTK elnöke az MTK érdemének tudja azt be. A szerzői jogvita azonban csupán elfedi a lényegi kérdést: ki viseli a felelősséget. Ez a felelősség egyértelműen az államot terheli, amely egy lehetséges univerzális emlékhelyet partikuláris klubtérre redukált.
Mizsei Anett a Sorsok Háza 2015-ös bejárása után írta, hogy „a komplexum tulajdonképpen a 70 évvel ezelőtti események absztrakt leképzése: kortárs, épített formába szilárdítja a múlt egy szeletét.”[19] A térben használt formák és anyagok a marhavagonok, a Dávid-csillag keresztmetszetű híd, a bazaltkövek, a sínek, a rozsdás fémhálók, mind-mind a holokausztra reflektálnak, funkcionálisan megteremtik az emlékezés helyét, amely megkapta a lehetőséget a holokauszt történéseinek megszilárdítására a kollektív emlékezetünkben, ám míg a cikkünk elején említett jeruzsálemi Templomban kiürült a hely, addig a Sorsok Háza meg sem telhetett tartalommal, a terek sosem lehettek a valóságos emlékezés helyei, s gyanítható, hogy a tulajdonosváltás és a koncepcióváltás okán ez nem is fog megvalósulni.
Az egykori Sorsok Háza helyén, ahogy a tulajdonosváltást követően Deutsch aposztrofálta az épületegyüttest,[20] s mint azt vizionálta, „minden lesz a sporton kívül is”, iskola, sportlétesítmény, kultúrház és klubtörténeti múzeum.[21] Azaz a fókuszba a sport helyeződött, a „minden” kategóriába többek között egy „nagy léptékű, világviszonylatban is érdeklődést” kiváltó holokauszt-emlékmű kerül, s miközben a holokausztmúzeum terve elvesztette funkcióját, helyébe egy klubtörténeti múzeum lép. A döntés nem pusztán abszurd, hanem a történelmi felelősség szándékos elhárítása: annak nyílt kimondása, hogy a nemzet továbbra sem kíván szembenézni a múlt sötét örökségével, s az egykori pályaudvar helyén, ahol az áldozatok bevagonírozása zajlott, inkább sporttörténeti vitrinek mögé rejtik közös múltunkat. Ez a metamorfózis nemcsak kegyeletsértő, hanem veszteség is: történelmi, erkölcsi és kulturális értelemben egyaránt. Budapest a világ egyik legnagyobb zsidó közösségének egykor élő központja volt, amelynek ma is komoly intézményesített háttere van. A főváros elveszített egy lehetőséget, hogy méltósággal és ranggal vállalja fel saját történelmi örökségét.
Az épületkomplexum új szerepében rejlő „eklektikus multifunkcionalitás” szükségszerűen oda vezet, hogy az emlékezés tere a felejtés performatív helyévé alakul. A marhavagonok, a Dávid-csillag és más szimbolikus elemek funkciótlan díszletté válnak, miközben az iskolai és szabadidős programok közegébe olvadnak. A nagyléptékű, világviszonylatban is nagy érdeklődést kiváltó emlékműnek, ahogy azt Deutsch is sejteti, nem a társadalmi szembenézés a fő célja, hanem a külföldi közvélemény felé irányuló reprezentáció.
Ez a ricœuri értelemben vett „elrendelt felejtés” nem nyílt amnézia, hanem az emlékezés komolytalanná tétele. Stanley Cohen „politikai tagadás”-tipológiájában ez a trivializálás és nevetségessé tétel stratégiájához tartozik.[22] A múlt nem elhallgatással tűnik el, hanem azáltal, hogy jelentőségétől megfosztva, groteszk díszletté, neutralizált kulisszává devalválódik.
A Sorsok Háza története nem egyszerű mulasztás, hanem a történelmi felelőtlenség súlyos példája. Az eredeti tervek szerint egy nemzetközi oktatási központ jött volna létre a komplexumban: egy olyan intézmény, amely képes összekapcsolni a magyarországi zsidó emlékezetet a világ emlékezetével. Budapestnek minden adottsága meglenne ehhez: a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár, az oktatási intézmények sora a közoktatástól a felsőoktatásig, az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem és az ELTE-BTK zsidó tudományokkal foglalkozó alap- és mesterképzései, valamint doktori programjai, s persze a Páva utcai Holokauszt Dokumentációs Központ és Emlékhely. Itt volt a lehetőség, hogy a magyar főváros a holokauszt-kutatás és -oktatás egyik világszínvonalú központjává váljék. Nem egy kiüresített emlékművé, hanem tartalommal megtöltött, a jelen és a jövő generációinak szóló élő intézménnyé.
Ez az intézmény presztízst, erkölcsi súlyt és gazdasági hasznot is jelenthetett volna Magyarország számára. Az épületkomplexum így válhatott volna valódi „nyitott közösségi térré”: egy hellyé, ahol a múlt tanulságai a tudomány és az emlékezet közös nyelvén mindenkihez szólhattak volna...
Ha mindenki azt hiszi el, amit el akar hinni, ha a tények, bizonyítékok (vagy azok hiánya) nem számítanak, akkor tényleg nem marad semmilyen alapja a kommunikációnak.
ki ragaszkodott annak idején Juhász Péter Pál kinevezéséhez a minisztériumban, a jelzések ellenére is? Miért tette?