FACEBOOKSzerző: GÁBOR GYÖRGY2025.11.20.
Trump néhány nyugati újságban kiszivárogtatott béketervezete számos súlyos és problémás elemet tartalmaz, de most arra a – sokak számára nem különösebben fontosnak tűnő – pontra szeretnék koncentrálni, amely szerint Ukrajnának hivatalos státuszt kellene adnia az Orosz Ortodox Egyháznak. Első ránézésre ez akár magától értetődő liberális követelménynek tűnhetne: végül is az ország területén ma is nagy számban élnek oroszok, és a vallásszabadság klasszikus elve – Locke-tól Rawlsig – azt diktálja, hogy egy állam akkor jár el helyesen, ha a vallási közösségek működését nem korlátozza feleslegesen.
Csakhogy ez az érv olyan történelmi és politikai helyzetet feltételez, amely ma Ukrajnában nem létezik. A szovjet korszakban az orosz ortodox egyház teljes egészében a KGB ellenőrzése alatt működött: püspökeit titkosszolgálati szűrés alapján nevezték ki, külmissziói rendszeresen hírszerzési fedőszervekként szolgáltak, és számos mai rangos egyházi vezetőről – köztük Kirill pátriárkáról – megbízható dokumentumok bizonyítják, hogy fedett ügynökként tevékenykedett Nyugaton.
A Szovjetunió bukásával semmilyen intézményi megtisztulás vagy demokratizálódás nem következett be: a 2000-es évekre az orosz állam és az orosz egyház olyan fokú összefonódása alakult ki, amely Európában példa nélküli. Az egyház teológiai nyelvbe burkolva legitimálja az orosz geopolitikai terjeszkedést, a „Russzkij mir” ideológiáját üdvtörténeti rangra emeli, és a határon túli orosz közösségekben informális befolyási hálókat működtet. Ukrajnában mindehhez hozzájött az a tény is, hogy az orosz ortodox egyház ottani szervezetei a háború előtt és alatt egyaránt szerepet játszottak a társadalmi fellazításban, a dezinformáció terjesztésében és az orosz állam befolyásának erősítésében.
Ezt ismeri el és rendezi a 2024 augusztusában elfogadott ukrán törvény, amely kimondja: azoknak a vallási szervezeteknek, amelyeknek irányító központja olyan államban van, amely fegyveres agressziót folytat Ukrajna ellen, új engedélyezési eljáráson kell átesniük.
Tevékenységük akár korlátozható vagy betiltható – nem dogmatikai, hanem kifejezetten nemzetbiztonsági alapon. A törvény célzottan érinti azokat az egyházi struktúrákat, amelyek formálisan vagy informálisan továbbra is a moszkvai pátriárkátus alá tartoznak: vagyis nem arról van szó, hogy Ukrajna a vallási életet korlátozná, hanem arról, hogy egy szervezet nem működhet az országban úgy, hogy közben intézményileg és személyi szinten is egy agresszív, háborút folytató államhoz van bekötve.
A helyzet megértéséhez hozzátartozik Ukrajna egyházi önállóságának történelmi folyamata is. Az ország 2018-ban hozta létre saját autokefál egyházát, az Ukrajnai Ortodox Egyházat, amelyet a konstantinápolyi pátriárka 2019-ben tomosszal (hivatalos egyházi alapító vagy elismerő oklevél) látott el. A keleti kereszténységben az autokefália nem puszta szervezeti önállóság, hanem identitásbeli és kánonjogi szuverenitás: a bizánci hagyomány „symphonia”-elve szerint a világi és az egyházi hatalom nem egymástól elválasztva működik, hanem „egymásra hangolódva” alkot közös rendet egy ország életében. Ukrajna ezzel a lépéssel történelmileg, identitásilag és politikailag is világossá tette, hogy nem kíván a moszkvai patriarchátus fennhatósága alatt maradni. Ebben a fénytörésben különösen abszurd a felvetés, hogy Ukrajna hivatalos státuszt biztosítson azon orosz egyházi struktúráknak, amelyek több évtizede szerves részei az orosz állam geopolitikai és hírszerzési mechanizmusainak, s amelyek ukrajnai tevékenysége soha nem volt tisztán lelkipásztori jellegű.
A liberális gondolkodás azonban reflexszerűen továbbra is a vallásszabadságra hivatkozik. Locke a lelkiismeret sérthetetlenségéről ír, Rawls az „észszerű pluralizmus” békéjét hangsúlyozza, és ilyenkor rendszeresen előkerül Voltaire híres – bár apokrif – mondata: „Nem értek egyet azzal, amit mondasz, de az életemet adnám azért, hogy elmondhasd.” Csakhogy Locke, Rawls és Voltaire egyaránt olyan korban fogalmazták meg elveiket, amikor a „vallási közösség” valóban vallási közösséget jelentett, és nem egy állami hírszerző apparátus fedőstruktúráját. Ez a liberális reflex ma oda vezet, hogy a toleranciát éppen azok használják ki, akik a toleráns társadalmak szétzilálásában érdekeltek.
A jelenség nem egyedi, jól ismert Izrael esetében is. A liberális tudat ott is hajlamos az agresszor–áldozat viszonyt teljesen megfordítani. A Hamásznak – úgy tűnik – mindent szabad. A 2023. október 7-i mészárlás, a túszejtések, a csecsemők, gyerekek, idősek, terhes nők ellen elkövetett barbár erőszak valahogy mindig relativizálásba, mentő narratívába torkollik; ám amikor Izrael megpróbálja megvédeni saját lakosságát, azonnal megkapja a népirtás, a tömeggyilkosság és az aránytalanság vádját.
Ugyanez a logika működött akkor is, amikor a minap Párizsban négy szélsőséges pro-palesztin tűzbombákkal fenyegetett meg 2400 koncertlátogatót: nemcsak pillanatok alatt szabadlábra kerültek, hanem később ők perelték be a Philharmoniát arra hivatkozva, hogy „nem bántak szépen velük”, amikor a közönség tagjai megpróbálták megakadályozni őket abban, hogy emberéleteket veszélyeztessenek. A példák tetszőlegesen szaporíthatók, ahol az agresszort védi a rendszer, és a megtámadottat teszi felelőssé. Ez az erkölcsi vakság az, amely a vallásszabadság nyelvén ma képes volna Ukrajnára erőltetni egy olyan egyházi szervezet hivatalos státuszát, amely valójában nem egyház, hanem egy ellenséges állam hírszerző apparátusának fedőszerve.
A kérdés tehát elkerülhetetlen: miért volna a vallásszabadság magasabb rendű jog egy állam önvédelmi kötelességénél? Miért kellene Ukrajnának saját biztonságát feláldoznia egy olyan intézmény kedvéért, amely az agresszor állam teológiai, információs és hírszerzési rendszeréhez ezer szállal kötődik? A vallásszabadság nem jelenti azt, hogy egy államnak vakon kell befogadnia saját felszámolásának eszközeit. Ukrajnának nemcsak joga, hanem kötelessége is kimondani, hogy amíg az Orosz Ortodox Egyház nem válik kánonjogilag, intézményileg és politikailag függetlenné, amíg nem szakít a moszkvai pátriárkátus irányításával, és amíg nem ad garanciát arra, hogy tevékenysége nem fedett csatornája egy ellenséges államnak, addig nem kaphat hivatalos státuszt.
A helyzet lényege ez: a vallásszabadság liberális elve valóban azt diktálná, hogy egy vallási közösség működhessen, de az orosz ortodox egyház nem vallási közösségként működik, hanem egy hírszerző hálózat fedőintézményeként. A kettőt pedig sem jogilag, sem morálisan, sem politikailag nem lehet összemosni. Ukrajna nem a vallást tiltja, hanem a kémkedést. És ebben teljes mértékben igaza van.