FACEBOOKSzerző: BRUCK GÁBOR2025.07.25.
Olvasom a Morális ambíció című könyvet. Van benne három gondolat azoknak, akik elhiszik, hogy ez az ország jobbá tehető:
1.
„Soha ne kételkedj abban, hogy a helyesen gondolkodó és elszánt polgárok egy kis csoportja meg tudja változtatni a világot. Ez ugyanis még soha nem történt másképp.” — ezt Margaret Meadtől idézték.
Ez az egyik legfontosabb gondolat, amit a társadalomról valaha mondtak. Minden nagy változás néhány ember erkölcsi lázadásával kezdődött. Akik azt mondták: Ez így nem maradhat. És hozzátették: Teszünk azért, hogy másképp legyen.
2.
Egyetlen embernek vagy egy parányi csoportnak hihetetlenül nagy befolyása lehet. A valóság sokkal szélsőségesebb, mint hiszed. A legnagyobb hatású emberek nem kétszer, ötször, vagy tízszer, hanem százszor, ezerszer vagy milliószor nagyobb hatást gyakorolnak, mint a többiek.
Ez azt jelenti, hogy pár ember, pár gondolat, pár sorsdöntő pillanat dönt arról, merre mozdul a világ — a többiek csak a nyomukban haladnak.
3.
Ha valaki rendkívüli befolyásra tesz szert, ha képes változtatni a világon, akkor nem az a kérdés, honnan jött, hogyan van összerakva, milyen a személyisége. Sokkal fontosabb, hogy mivé vált. Ki lett belőle. A nagy hatású emberek nem azért tesznek jót, mert jó emberek – attól válnak jóvá, hogy jót tesznek.
Ezért nem is tudhatjuk előre, kik lesznek a következő fordulat elindítói.
Galilei nem volt lázadó alkat, aztán jött egy fordulópont, és kijelentette: „És mégis mozog a Föld.” Innentől egyedül állt szemben az egyházi hatalommal és a teljes korabeli világrenddel.
Madame Curie élete tökéletesen illik a - nem volt hős, de azzá vált – gondolatkörhöz. Szegény lengyel lány volt, aki csak tanulni akart — nem a világot megváltani. De felfedezte a rádióaktivitást. Ő lett az első női Nobel díjas, ráadásul kettőt kapott: kémiából és fizikából.
Lech Walesa hajógyári villanyszerelő volt, akit a foci, a sör és a család érdekelt. Aztán egy nap felállt egy hordóra, és azt mondta: Elég volt. Így indult a Szolidaritás, amely ledöntötte a kommunizmust.
A magyar szamizdatosok sem hősnek születtek – csak nem akarták tovább csendben nézni a hazugságot. A szamizdat morális lázadás volt, és ebből született a rendszerváltás szellemi alapja.
Horn Gyula a kommunista rendszer embere volt. De egy ponton felismerte, hogy eljött a változás ideje és átvágta a vasfüggönyt. A határok megnyitása az egész keleti blokkot megingatta. Nem a múltja, hanem a tettei révén vált nagy befolyású emberré.
Most talán Magyar Péter az, aki váratlanul a történet közepébe került. Belülről látta, hogy a Fidesz miként gyalázza meg a jogot, a tisztességet, a közpénzt, a közéletet. Nem történt semmi különös, de egy adott ponton elkezdett beszélni és váratlanul százezreket mozdított meg.
Mi történik ilyenkor?
A pszichológia szerint az ember akkor lép magasabb erkölcsi szintre, amikor a régi világa válságba jut. Egy erkölcsi dilemma, egy történelmi pillanat túlnöveszti önmagán. A pillanat teszi naggyá az embert – nem a múltja.
Ez nem politika, nem számítás, hanem erkölcsi kérdés. Arról szól, hogy ki tudunk-e emelkedni abból a kultúrából, világképből, amelyben addig léteztünk. Képesek vagyunk-e túllépni azon, amiben eddig éltünk?
A legtöbb ember egész életében csoportcentrikus szinten él. Gondolkodásában döntően csak a saját „törzs” számít: az én családom, az én bandám, az én pártom, az én országom. Orbán ezen a szinten politizál.
A fejlődés következő lépcsője a világcentrikus szemlélet: amikor valaki már nemcsak a sajátjaiért, hanem minden emberért, az 500 milliós Európáért, a bolygóért, a közös jövőért is felelősséget érez. Számára már az egyetemes értékek a fontosak: a jog, a méltányosság, az emberi méltóság. Ez ma a nyugati civilizáció élvonalbeli működési szintje. Az EU, a NATO, a civil szervezetek, a magas kultúra, az élvonalbeli tudomány már a világcentrikus szemlélet alapján szerveződik.
A társadalom akkor lép szintet, amikor a lakosság legalább 10%-a eléri ezt az új, világcentrikus tudatot. Ez a 10% húzza előre a többieket. Így tört ki a francia forradalom. Így született meg az amerikai alkotmány. Így lett vége a rabszolgaságnak és a faji szegregációnak. És így született meg 1989-ben az új Magyarország.
Most újra válaszút előtt állunk. Vagy visszazuhanunk, vagy lépünk egyet előre. Most ezt hívjuk rendszerváltásnak. Azt hiszem, ez egy kis csoporton múlik, mint mindig. És ha szerencsénk van, ez a csoport ma Magyar Péter körül szerveződik.
Ilyen turbulens időkben érdemes újra és újra megismételni Margaret Mead gondolatát:
„Soha ne kételkedj abban, hogy a helyesen gondolkodó és elszánt polgárok egy kis csoportja meg tudja változtatni a világot. Ez ugyanis még soha nem történt másképp.”
Az előrelépés, a rendszerváltás feladata ma Magyar Péterre vár. Úgy tűnik, képes erre – és ezt nem a múltja alapján gondolom, hanem annak alapján, ahogyan felrázta ezt a félig halott országot. Amit ma tesz, az meglepően új és korszerű:
- Nem megosztani akarja az országot, hanem mozgósítani és egységesíteni.
- Nem a régi politikai nyelvet használja – nem taktikázik, nem ideologizál –, hanem emberi hangon szól, érthetően és közvetlenül, még azokhoz is, akik már régen lemondtak a közügyekről.
- Nem a múltból keres igazolást, hanem abból építkezik, amit a TISZA-szigetek közösen teremthetnek meg.
- Olyan közösségi hálózatban gondolkodik, ahol nem csupán követik, hanem sokan vele együtt hoznak létre új kezdeményezéseket, új gondolatokat, egy új politikai kultúrát.
Még nem tudjuk, hová vezet ez az út – de legalább újra van út. Van mihez csatlakozni. Van mit gondolni, kérdezni, javítani. És most már rajtunk múlik, hogy hátralépünk – vagy élünk a lehetőséggel.
