FACEBOOKSzerző: GÁBOR GYÖRGY2025.07.15.
Elnézést kérek, hogy a mostani bejegyzésem hosszabb lett a szokásosnál. Nem vagyok kötelező olvasmány – akit zavar, nyugodtan lapozzon tovább.
A téma viszont – bármennyire marginálisnak tűnhet – szerintem kulcsfontosságú. Sokan csak egy újabb bosszantó vagy dühítő epizódot látnak benne, de számomra éppen ebben a történetben ragadható meg a Fidesz–KDNP-rendszer undorító hazugságainak, kulturális tudatlanságának és arrogáns szimbólumrablásának lényege. Nem baj, ha egyszer erről kicsit részletesebben is szó esik.
A keresztre vetített történelmi vakság
„A magyar szabadság története elválaszthatatlan a keresztény államiságtól” – hangzik el egy mondat, amely egyszerre történelmietlen, filozófiailag üres, teológiailag torz és politikailag ijesztően hazug, tudatlan és giccses. Aki ezt mondja, nem a szabadságot védi, hanem tudatlanságával és rendszerszolgai lelkületével az igazságot fojtja meg egy ideológiai talapzaton. Egy bizonyos Lánszki Regőről van szó, ő lenne az ország főépítésze.
Mert ha már talapzatról beszélünk: mi is tartja valójában a szabadságot? A keresztre feszített történelemhamisítás? Egyetlen vallás, egyetlen hatalmi struktúra szimbolikus dominanciája? Vagy épp az, ami e mondatokból tökéletesen hiányzik: a sokféleség, az emlékezet pluralitása, a küzdelmek ellentmondásos és nyitott története?
A szabadság nem gyökértelen – de nem is egygyökerű.
Ha a magyar szabadság története a keresztény államiságra épül, akkor hova helyezzük azoknak a kálvinista hitvallóknak és politikai ellenállóknak a történetét, akik a katolikus államhatalom és az uralkodói önkény ellen küzdöttek, épp a hitük és a szabadságuk védelmében? A keresztény államiság történetileg a katolikus hatalmi struktúrákhoz kötődött, ezzel szemben a magyar szabadságharcok gyakori főszereplői éppen azok a protestáns közösségek voltak, amelyek az állami kereszténység teokratikus jellegét utasították el. Ha a magyar szabadság a keresztény államiság talapzatán áll, akkor valaki szóljon Bocskainak, Bethlen Gábornak és a gályarabságba hurcolt prédikátoroknak is, hiszen valamiért úgy értették, hogy a keresztény állam épp őket nyomja el.
Tudjuk: a keresztény államiság nem a szabadság bölcsője, hanem évszázadokon át annak korlátja. A középkori magyar királyság nem a személyes szabadság terepe, hanem a rendi privilégiumok szűk és zárványos világa. Aki pedig eltagadja, hogy a magyar szabadság egyik legfontosabb forrása nem ezzel az államformával azonos, hanem gyakran annak ellenében formálódott, az nem védelmezője a hagyománynak, hanem a történelem meghamisítója.
Ha a szabadság valóban közös emlékezeten és megtartó hiten nyugszik, akkor miért nincs ott a zsidó szabadság emlékezete, amelynek története a kivonulás Egyiptomból – a szabadság bibliai archetipikus narratívája? Hol van a kőtábla, a Tóra, a pészah, amely a nyugati szabadság eszméjének mély gyökere? Ha keresztet helyezünk el, miért nem tesszük oda Mózes botját is? Vagy a két kőtáblát?
Hol van a görög eleutheria, amely a politikai szabadság első fogalmi alakját adta? Hol van a római libertas, a jogrend és polgári autonómia forrása? Hol van a humanizmus, amely az ember méltóságát a vallási hierarchiával szemben is védte?
A szabadság nem talapzatra állított kereszt – hanem vívódás, ellentmondás, döntés.
A Gellért-hegyi Szabadság-szobor, a maga ellentmondásos eredetével, egymást követő diktatúrák bizáncias önimádatának szimbólumaként, 1990-től az egyetemes szabadság emlékműve lett. Egy olyan szabadságé, amely nem zár ki senkit – még a kereszténységet sem. De nem is emel kizárólagos pozícióba semmit és senkit. Pont ez a különbség civilizáció és teokratikus propaganda között.
Mert ma egy pluralista társadalomban – ahol polgárok szabadsága nem hitbéli alárendeltségen, hanem jogegyenlőségen és lelkiismereti szabadságon nyugszik –, minden olyan gesztus, amely a „keresztény államiság” nevében sajátítja ki a szabadság szimbólumait, nem ünnep, hanem uzurpáció. Ezért a kereszt a Gellért-hegyen nem a hit jele, hanem a történelmi emlékezet eltorzításának eszköze.
Természetesen van helye a keresztnek Magyarországon, sok-sok helyen. De a szabadság nevében elhelyezett kereszt – ha kizárólagosságot üzen – nem a hit tanúja, hanem az emlékezet gyarmatosítója. Szabadság csak ott van, ahol mindenkié lehet. Ahol a zsidó, a katolikus, az evangélikus, a református, a buddhista, a Krisna-tudatú, a hívő és a nem-hívő egyaránt otthonra lel a közös térben. Ahol a jelképek nem uralkodnak, hanem emlékeztetnek. Ahol a szabadság nem szakrális jelbe öntött hatalmi vágy, hanem az egyén jogának ünnepe arra, hogy maga válassza meg, mitől fél és mit hisz. A szabadság nem talapzat, nem jelkép. A szabadság jog és felelősség.
És olykor harag is. Jogos harag mindazokkal szemben, akik el akarják hitetni velünk, hogy egyetlen jelkép birtokolhatja mindazt, amit mi közösen vívtunk ki.
Vajon Lánszki Regő melyik szabadság-fogalmat preferálja? Platón szerint a szabadság nem az önkény, hanem a lélek önuralma: az ész irányítása az ösztönök fölött. A szabadság belső rend, ahol az igazság vezeti a cselekvést. Arisztotelésznél a polisz polgára szabad, mert képes részt venni a törvényhozásban és engedelmeskedni is neki. A szabadság itt politikai részvétel és erkölcsi felelősség. Ez önmagában cáfolja a kereszt kizárólagosságát: a klasszikus szabadság a törvény és a részvétel fogalmaiban gyökerezik, nem az egyházban, nem egy keresztény államban. Szent Ágoston szerint az ember csak akkor szabad, ha Istenhez igazodik: a bűn az emberi szabadság eltékozlása. A „libertas” itt nem politikai szabadság, hanem belső megszabadulás a bűntől. Teológiai szempontból Lánszki fogalma zavaros: ő politikai szabadságról beszél keresztény államiságban, miközben a keresztény teológiai hagyomány a szabadságot nem az államhoz, hanem az üdvözüléshez köti.
Hobbes szerint szabadság annyi, mint külső akadályok hiánya: az ember akkor szabad, ha azt teheti, amit akar. A törvény – ha kiszámítható – nem korlátoz, hanem garantálja ezt a szabadságot a „bellum omnium contra omnes”, vagyis a mindenki harca mindenki ellen állapotával szemben. A keresztény állam ezzel ellentétben nem a kiszámíthatóságot, hanem az erkölcsi parancsot, a bűntudatot és az engedelmességet tekinti rendalapnak – vagyis épp azt, amit Hobbes a szabadság ellentétének tart.
Locke szerint a szabadság természetes jog, ahogy az élethez és a tulajdonhoz való jog is az. Az államnak nem dolga ezekbe jogellenesen beavatkozni. A keresztény államiság történetileg gyakran épp ezek megsértésében jeleskedett: lásd eretneküldözés, inkvizíció, cenzúra.
Rousseau szerint a szabadság autonómia: az ember akkor szabad, ha önmagának ad törvényt, és részt vesz a közakarat formálásában. Ott, ahol az isteni törvény „felülírja” a polgári önrendelkezést, nincs valódi szabadság, csak alattvalói engedelmesség.
Kantnál a szabadság a belső erkölcsi törvény követése: nem az a szabad, akinek megmondják, mi a jó, hanem aki maga dönt róla – autonóm módon, felelősséggel. Egy „keresztény állam” ezzel szemben kívülről definiálja az erkölcsöt, így megsérti a szabadság feltételeit.
Hegel szerint a szabadság a szellem történeti kibontakozása: az ember egyre inkább képes uralni önmagát és a világot. A szabadság a történelem célja – nem örökség, hanem vívmány. Nincs „kész” keresztény szabadság – csak fejlődő, kibontakozó szabadság, amely gyakran épp a vallási és állami struktúrákkal szemben született meg.
Isaiah Berlin negatív és pozitív szabadságról beszél. Negatív szabadság: azt jelenti, hogy az egyént nem akadályozzák meg abban, hogy azt tegye, amit akar, amíg mások jogait nem sérti. Pozitív szabadság: az a képesség, hogy az ember önmagát irányítsa, hogy autonóm módon döntsön arról, hogyan éljen. Nemcsak a külső kényszer hiányát jelenti, hanem azt is, hogy valóságos beleszólása legyen saját életébe.
Lánszki és a hasonszőrű keresztény politikusok az állam nevében határozzák meg, mi a szabadság pozitív tartalma, vagyis megsértik a negatív szabadságot, és kisajátítják a pozitívat.
A szabadság fogalma a filozófiában sokszólamú, plurális, történetileg változó. Nehéz művészi feladat egy jelképhez kötni, de aligha lehet hatalmi szimbólumként használt kereszthez. A kereszt akkor nem a hit jele, ha az állam a kizárás, a kisajátítás, a homogenitás eszközévé teszi. A szabadság történelme nem a keresztény államisághoz kötődik, hanem épp azoktól is ered, akik sokszor szembeszálltak vele.
De menjünk tovább. A zsidóság hagyományában a szabadság történeti esemény: kivonulás. A zsidó szabadság nem elvont fogalom, hanem történelmi tapasztalat: a szolgaságból való kivonulás Egyiptomból (Exodus) az identitás alapja. Nem ideológia, hanem megszabadulás egy konkrét elnyomó hatalomtól. „Én az Örökkévaló vagyok, aki kihoztalak benneteket Egyiptom földjéről, a szolgaság házából.” (2Móz 20,2) Ez az identitás nem a „keresztény állam”, hanem az elnyomó állammal szembeni tapasztalat. Ez a kivonulás lesz a feltétele a szabadságnak, azaz a törvényadásnak és szövetségkötésnek. A zsidó felfogásban a szabadság nem törvénytelenséget jelent, hanem azt, hogy Isten törvénye alá kerül az ember, és nem a zsarnokok, fáraók, mindenféle helyi, visszataszító és újra meg újra felbukkanó kiskirályok és házi istenségek hatalma alá. A Szináj-hegyi Törvényadás nem korlátozza, hanem megalapozza a szabadságot. „Csak az szabad, aki a Tórával foglalkozik.” (Pirké ávot 6:2) Azaz: nem az a szabad, aki azt tesz, amit akar, hanem aki Isten törvényét önként elfogadja, következésképp nem más emberek szolgája. A szabadság nem örökölt előjog, hanem újra és újra elbeszélt, megünnepelt, narratív esemény (Peszach). Ez egy kollektív emlékezeti gyakorlat, amely minden évben újrateremti a szabadság jelentését. „Mert szolga voltál Egyiptomban...” – ez a mondat ismétlődik a zsidó liturgiában, tanításban, imában. A szabadság sosem kész állapot, hanem állandó reflexió és erkölcsi emlékezet. De a zsidó hagyományban szabadság a mások felszabadításának kötelessége is. Mivel Izrael népe maga is megtapasztalta a szolgaságot, ezért kötelessége, hogy a másik ember szabadságát is tisztelje – különösen a jövevényekét, idegenekét, szolgákét, özvegyekét. „Ne sanyargasd a jövevényt, mert ti is jövevények voltatok Egyiptomban.” (2Móz 22,20) Ez az etikai szabadság-fogalom lényege: nem öncélú szabadság, hanem a másik ember szabadságának biztosítása.
A keresztény szabadság-felfogás lényege: megszabadulás a bűntől. A kereszténység középpontjában nem politikai vagy társadalmi szabadság áll, hanem a bűn uralmától való megszabadulás. „Ti a bűn szolgái voltatok, de szívetek szerint engedelmeskedtetek a tanításnak... megszabadultatok a bűntől, és az igazság szolgáivá lettetek.” (Róma 6,17–18) Ez tehát egzisztenciális, belső szabadság, nem külső, társadalmi szabadság. A keresztény ember szabadsága nem autonómia, hanem Krisztus követése által nyert új identitás. „Ahol az Úr Lelke, ott a szabadság.” (2Kor 3,17) Ez egy spirituális szabadság, amely nem állami, hanem egyházi közösségben valósul meg, de nem azonosítható az állammal! Épp az a kereszténység egyik újítása, hogy elválasztja a lelki és világi hatalmat (lásd: Mt 22,21 – „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré”). Pál apostol tanítása szerint a szabadság nem szabadosság, hanem az önzés feladása és szeretetben való élet. „A szabadságra vagytok elhívva, testvéreim, de a szabadság ne legyen ürügy a testnek, hanem szeretet által szolgáljatok egymásnak.” (Gal 5,13) Ez a szabadság nem jog, hanem szeretet által megvalósuló önkorlátozás. A kereszténység számára a szabadság eszkatológikus remény A keresztény szabadság teljes megvalósulása nem a földi történelemben, hanem Isten országában várható. Ez radikálisan szembemegy azzal a keresztény-állami propagandaeszménnyel, amely itt és most politikai hatalomként hirdeti a „keresztény szabadságot”. Ezért különösen súlyos tévedés azt állítani, hogy a magyar politikai szabadság története „a keresztény államisággal” elválaszthatatlanul azonos. A keresztény szabadság teológiai fogalom, amely nem azonosítható állammal. A zsidó szabadság pedig épp egy elnyomó állam alóli szabadulással kezdődik.
A kereszt a hegyen nem közös gondolkodásra hív, nem meditációra vagy azonosulásra, hanem parancsot közvetít, utasít, kirekeszt és elhallgattat. Nem a sokszólamúság jele, hanem az egyhangúság hatalmi kényszere.
Paródiája, gyilkos önirónia: ez az, amit naponta megtaposok, meggyalázok, aminek az ellenében teszek mindent.
Az efféle önkéntes hatalomszolgák – az önálló gondolkodásról végleg lemondott, dekoratív gyávaságba menekült karrieristák –, mint ez a mostani főépítész is, úgy tűnik, büntetlenül szétcsempézhetik Budapestet a saját ízléstelenségük, sekélyességük, szoborsémáik és politikai belterjességük szerint. Képesek lesznek térkőbe önteni a saját gondolattalanságukat, giccsbe fojtani a város emlékezetét, propagandává silányítani a vizuális kultúrát – lesz is majd mit helyrehozni, elbontani, kisöpörni utánuk, mint egy esztétikai katasztrófa utáni kárelhárításnál.
De amit még náluk is jobban elhibáznak, az a nagyravágyó fogalomrablás. Mert lehet újraosztani földet, köztulajdont, MNB-t, trafikjogot, egyetemi kuratóriumot, de a szabadság, a Nyugat, a zsidó-keresztény örökség fogalmi örökségét nem lehet lenyúlni. A fogalmak ugyanis nem úgy működnek, mint az ingatlanmutyik: azok visszavágnak, ha hamis kéz nyúl hozzájuk.
A szabadság, amit kisajátítanak, nem az övék, hanem azé, aki tudja: a szolgaság nem díszkő, hanem történelmi seb. A Nyugat nem az, amit szakmányban kifaragott keresztben elképzelnek, hanem az, ahol gondolat és ízlés még nem vált szitokszóvá. És a zsidó-keresztény örökség sem az, amit betonba lehet önteni, hanem az, ami a bálványimádástól óv: még attól is, amikor a bálványt kereszt alakban öntik ki, közbeszerzésen.
• Kéri László: Minden faluban érzik, ez így ...