Második kongresszusát tartja Nagykanizsán a Tisza Párt, melynek végén Magyar Péter is felszólal. A beszédet élőben közvetítjük, a stúdióban pedig Endrey Mátyás, a Partizán szerkesztője és Nahimi Botond, a Médiazaj substack szerzője elemezi a kongresszuson elhangzottakat.
A NYOMOR SZÉLE BLOG / HVG Szerző: L. RITÓK NÓRA 2025.07.11.
Vannak olyan minták, amelyek gátjai a szegénységből való kitörésnek, de nem igazán tudunk változtatni ezeken. Újra és újra nekifutunk, de nem találunk fogást rajta. Vagyis, ez így nem igaz, mert ennek is van több szintje, van, ahol van remény, látunk apró (néha nagyobb) elmozdulásokat, máshol viszont tényleg megtörhetetlennek látszik a minta.
Az okokat keresgélve persze sok minden előkerül. Leginkább olyan erőssé formálódott szerepek, melyek egy-egy családon belül megingathatatlan mintát képeznek.
Vegyünk most ebből kettőt. Egy női és egy férfi szerepet. Amelyeknek átörökítései leginkább attól függenek, mennyire meghatározó a mintaközvetítő az adott családi hierarchiában, és hozzájuk milyen szerep kötődik. Ha gyengébb, akkor más erők jobban hatnak. Ha erősebb, akkor az kiszorítja a változás lehetőségét.
Nézzünk egy női szerepet. A mindig főállású anyaként dolgozó nők szerepét, akiknek legfeljebb általános iskolai végzettsége van, szakmát nem tanultak, aztán jöttek egymás után a gyerekek, és miután felnőttek, maradtak akkor is otthon. A közmunkába bevonódnak, de ez nem tekinthető munkának, bár van, ahol képesek mozgatni őket, de többnyire a jelenléti ív aláírásával kimerül a mindennapos munkavégzés. De ad TB-t legalább, és ez is valami.
A helyzetüket, a családon belüli hierarchiát megítélni nehéz, többnyire ők intéznek minden hivatalos ügyet, vezetik a háztartást, hatással vannak mindenre, de közben időről időre elszenvedői és eltűrői a családon belüli erőszaknak is. Vannak közöttük, akik idénymunkára járnak ilyenkor, de ők gyűjtik a bodzát, kamillát is, a gyerekekkel, akkor is, ha a párjuk otthon van. Ők jönnek a tűzifáért, cipekednek, ők ajánlkoznak kapálni a közösségi kertben, tulajdonképpen ők menedzselik az egész család ügyeit.
Az, hogy nem ez a természetes élete egy nőnek a 21.században, nem érthető számukra. Így, ebben a viszonyulásban nőttek fel, az anyjuk is ezt látta, és alap-attitűdben nem változott semmi. A lányok előtt ez a minta van. Ezt ismerik, ebben érzik biztonságban magukat. Az, hogy más is lehetne, máshol és másképp, azt kockázatosnak érzik. Öröklik és örökítik a zárt keretek közötti életet, amiben benne van a kiszolgáltatottság is. Ezek között a keretek között élnek, boldogulnak, és ezekből kiléptetni egy lányt, nagyon nehéz. A kínálkozó lehetőségek elől is elzárkóznak. Jobb otthon, a megszokottban.
Az már egy óriási eredmény volt, hogy eljutottunk a gyermekvállalás kitolásáig, a nagykorúságon túlra, de ez sok esetben csak egy életkort jelöl. Szülői kompetenciákat nem igazán, és ez a kihívás is új feladatokat ad nekünk.
És a pillanat, hogy “van már barátja”, az lezár mindent. Lezárja a továbbtanulást, a vágyakat, az esélyt egy más életre. A baráttal jön a lépés, hogy kimaradnak a középiskolából, és otthon “elvannak”, felnőttkorig, majd jön a baba. És akkor természetesen az lesz a fontos. Aztán a következők, sorban. Meg az otthonlét. Tanulni még? Felnőttként? Hogyan? A gyerekek munkát adnak, az élet terheit is viselni kell, ebben már nincs szabad, a jövőnek szóló befektetési energia. Elkerekedett szemmel néznek, ha rákérdezek, hogy akkor ennyi volt? Innen nincs több terv, vagy vágy? Vállvonás a válasz. Mi lenne? Jól van ez így….
Persze női szerep nincs férfi szerep nélkül. És itt is látni egy furcsa mintát. A férfiszerep ugyanis nem a család menedzselése. Nem a kölcsönkérés, ha krízishelyzet van. Azt tegye a nő. Abban sérül a férfi “rangja”. Ha a párja megteszi, úgy érzi, ő kívül maradt az egészen. Még elhatárolódásra is képes, csakhogy a pozíció hangulata megmaradjon. Akkor is, ha az ő ötlete a segítségkérés. Még olyat is láttam, hogy mikor kiderült, megütötte az asszonyt. Aki némán tűrte. És csak sokkal később derült ki a háttértörténet.
Furcsa ez. Mert az világos, hogy nem jó szegénynek lenni. Lesajnáltnak, csórónak, a közösség hierarchiájában alulra kerülőnek. Senkinek, de egy férfi ezt még nehezebben viseli. A pénz az érték. A pénz, ami a férfihoz kötődik. Mert ő tud elmenni távmunkára, többnyire feketén, és annak nagy családi üzenete van, mikor hazatér, és a napi 10-15 ezres zsebbe fizetett járandóságot megmutatja. Néha százezereket. Az számára rangot ad. Ő hozza, ő teremti elő, és ő is rendelkezik vele. Ritka, aki “leadja” az asszonynak, vagy együtt döntenek a felhasználásról.
Ha bevásárolni mennek, a férfi “diktál”, hangosan, megerősítve kifele is, hogy van pénz, ők is érnek annyit, mint bárki más. Az asszony pedig boldogan pakolja be az árukat a kosárba, ilyenkor van lehetőség úgy fogyasztani, mint azok, akiknek nincsenek napi gondjai. Ennek az öröme mindannyiukkal feledteti egy kicsit a szegénységet, a megöröklött viszonyulásokat.
És jön ehhez egy közösségi pozíció is. Nem egyszer hallottam már, hogy én “nem vagyok olyan, mint ezek az éhezők”. Mert ő, férfiként elhatárolódik azoktól, akik az általunk épített közösséghez kapcsolódnak, és így segítséget is kaphatnak a mindennapokhoz. Azokat nemes egyszerűséggel éhezőknek titulálja, elfeledve, hogy az ő családja is sokszor került és kerülhet még olyan helyzetbe, amikor csak a mi segítségünkkel oldódhat meg a helyzet. De akkor sem ő kér, hanem az asszony. Az ő “méltósága” nem sérül ettől, a krízisek meg megoldódnak. És kiállíthatatlan ebből a szerepből, amivel a többieket lenézi, sérti, bántja. Talán ebben gyökerezik, hogy a férfiakat sokkal nehezebb bevonni a közösségbe, abban, amiben a nők már biztos pontnak tekinthetők.
Ehhez hasonló (és innen már összemosódik a két szerep furcsasága), az “én feleségem nem kell, hogy dolgozzon, el tudom én tartani” érthetetlen jelenléte. Mert ez is fellelhető, a szegénységben is, amikor ez a nőnek is kényelmes, a férfinak pedig egy számukra megélt rangot ad. Az eltartott nő pedig szintén rangként éli meg, hogy neki nem kell dolgoznia. Persze a férfi egyszemélyes fizikai munkája önmagában nem elégséges egy család eltartására, így ezekben a szerepekben igencsak teret nyer a fekete zóna is. Furcsa, a külső szemlélő számára érthetetlen kötődések, viszonyulások halmaza ez.
A krízishelyzetek azonban a szegénységben gyorsan adódnak, elég egy betegség, kiesés az alkalmi munkából, amikor fordulhat a kocka. Vagy, ha a feketezónában kiépített megélhetés eléri a rendszer ingerküszöbét, és akár a kábítószer, akár a prostitúció, vagy más miatt börtönbe kerül a családfenntartó, és ott marad az asszony, úgy, hogy sosem dolgozott, és hirtelen neki kellene megoldani mindent. Ebből a szerepből iszonyúan nehéz a váltás. Igazából nem is láttam még olyat, akinek sikerülne.
Nos, ezeket a mintákat (és még sok másfajtát is) látni a társadalmi leszakadásban. És azért, hogy a következő nemzedék életstratégiát tudjon váltani, ezekkel kellene szakítani. De aki ezekbe születik bele, annak nagyon nehéz annyi erőt, motivációt adni, hogy ki tudjon lépni belőle. A megszokott rossz (amit csak mi látunk rossznak, akik más lehetőségekkel is tudunk élni) elfogadott számukra. Az attitűdjük ebben alakul ki, ebben formálódik, zárt keretek között. És ezt örökítik tovább a gyerekeiknek.
Az esélyteremtő munka legnagyobb kihívása az attitűdöknek a megváltoztatása.
Soha nem látott összefogást indított el a Bethesda Gyermekkórház annak érdekében, hogy a szülőket mozgósítva visszavezessék az ifjúságot egy boldogabb, kiegyensúlyozottabb, offline gyerekkorhoz. Hogy mi verte ki annyira a biztosítékot negyven szakmai szervezet munkatársainál, hogy közös, határozott állásfoglalás fogalmazzanak meg? A gyerekek megdöbbentő mennyiségűre nőtt képernyőideje. Arról, hogyan szembesülnek a jelenség következményeivel a különféle ambulanciák orvosai és milyen megoldást kínál a problémára a Bethesda csapata, Nagy Péter gyermek- és ifjúságpszichiátert, a kórház tudományos igazgatóhelyettesét kérdeztük...
A Pintér Sándor-féle Belügyminisztérium szerint az intézmények szakmai munkáját segítik és a biztonságérzetet erősítik. Nekik nem kötelező a kifogástalan életvitel-vizsgálat.
Vagyonőri szolgálat a gyermekotthonokban: kevesebb konfliktus, nyugodtabb környezet - így kezdte egyik bejegyzését közösségi oldalán a gondoskodáspolitikáért felelős államtitkár. Fülöp Attila azt írta: a folyamatos vagyonőrszolgálat bevezetésekor az volt a cél, hogy növeljék a biztonságérzetet – különösen a női munkatársak számára –, illetve erősítsék a rend fenntartását a gyermekvédelmi intézményekben. Hozzátette azt is: a gyerekek körében is pozitív változás tapasztalható, mert csökkent az egymás közötti konfliktusok száma, illetve azok gyakorisága, „amikor ezek tettlegességbe torkolltak”.
Lapunk kíváncsi volt arra, hogy miközben csupán 5553 nevelőszülő dolgozik, miközben további legalább 2000-re lenne szükség, a gyermekvédelmi rendszer alap-és a szakellátását „mennyiségi és minőségi” szakemberhiány jellemzi, kevés többek között a pszichológus, a gyermekjogi képviselő és a gyám, vajon miért a rendvédelmi fejlesztés élvez prioritást?
Megkerestük a Belügyminisztériumot, hogy tájékoztasson arról,
- pontosan mi a feladatuk a vagyonőröknek,
- mire van felhatalmazásuk,
- milyen eszközökkel kezelhetik a gyerekek közötti konfliktusokat,
- és ehhez milyen képzést, felkészítést kapnak.
Kíváncsiak voltunk arra is, a gyermekvédelmi intézmények dolgozói számára kötelezővé tett kifogástalan életvitel vizsgálat a vagyonőrökre is érvényes-e?
