FACEBOOKSzerző: NÁDASI BALÁZS2025.09.16.Új projektünk Birkás Gyurival: minthogy ő matematika-közgazdaságtan tanár, ő írt a magyar, s mivel én magyar nyelv és irodalom szakos vagyok, én írok a matematika tanításának problémáiról, utána reflektálunk egymás bejegyzéseire. Az első részben Gyuri írt az irodalomtanítás problémájáról; erre most fogok válaszolni. A második részben én írtam a matematika tanításának nehézségeiről, arra ő már válaszolt. A zárszó szintén az övé lesz.
Gyuri a saját posztjában (link majd alant kommentben) elsősorban a szövegértési képességek hanyatlásáról írt, a nyelvtan tanításának buktatóiról semmit, én erről is fogok írni.
Amiről viszont nem fogok írni, mint megoldási javaslat, az a mindkettőnk által rögzített alapvető probléma: a magyar iskolarendszer nem felhoz, nem kompenzál, nem segíti a társadalmi mobilitást -- azaz, az egyre magasabb társadalmi ... osztályokba (van jobb szó?) való belépés lehetőségét nem elősegíti, hanem pont, hogy afféle kapuőrként azt megakadályozza. Olyan szinten van leromolva az oktatási rendszer, akkora hátránnyal indít mindenkit, hogy azt csak szülői zsebből lehet kijavítani, viszont ezt két tanár két blogbejegyzése szintén nem tudja megoldani. Mindössze csak jelezzük, hogy itt van a problémák gyökere: az állami oktatáspolitikában vagyis annak hiányában illetve az ezt a hiányt pótolni látszó erőszakos, központosított oktatásirányításban.
(Zárójeles megjegyzés: mintha a magyar kormány a legrosszabb jobboldali hagyományok mentén erre direkt rásegítene: hangsúlyozza, hogy több pénzt hagy a családoknál, és a gyerekek után járó adókedvezménnyel valóban effektíve több pénze marad a családoknak, ám, minthogy romlik az összes közszolgáltatás színvonala, ezeket a pénzeket a családok el is költik. A legrosszabb "konzervatív" gondolatmenetek egyike ez: kapsz adókedvezményt, cserébe te majd taníttatod a gyerekedet a saját költségeden. Igen ám, de vannak, akik nem kapnak adókedvezményt, vagy vannak, akik nem kapnak annyit; sőt, vannak, akik kapnak ugyan, de másra költik, mint oktatásra -- a jobboldali politika ilyenkor vállat von, hogy nem ők tehetnek róla. De, ők tehetnek róla. Ráadásul a társadalom egésze jól jár, ha az általános oktatási színvonal emelkedik: azok is, akik most a közmondásos lónak a jó oldalán vannak, és akiket nem érdekel, hogy vannak, akik a rossz oldalra kerültek.)
Na de vissza a gyerekek szövegértési képességeinek romlásához! Ennek alapvetően két okát látom.
1) Általában véve romlott a gyerekek szövegértési képessége, ahogy általában véve minden képességük romlott. Nem az egyes esetről, az egyes gyerekről beszélek: általában értem ezt.
2) A tankönyvek évtizedekkel vannak lemaradva az aktuális irodalomtól, a tanmenetek borzalmasak.
Az 1-es ponttal semmit sem tud kezdeni az oktatáspolitika, mert ez általános válságtünet. S nem csak arra utalok, hogy a gyerekek bele vannak esve a digitális valóságba, hogy az online tér jobban kitölti sokszor a mindennapjaikat, mint az, amit offline valóságnak, vagy simán csak: valóságnak lehetne mondani. Nem, már születéskor hiányoznak alapképességek.
Amikor beszéltem egyszer egy fejlesztőpedagógussal, és megkérdeztem, hány éves kortól kell kezdeni a gyerekek fejlesztését, a válasza az volt, hogy már az anyaméhben. S valóban. A kismamának tilos lenne alkoholt innia, tilos lenne dohányoznia, stresszelnie, és így tovább. Ehhez képest sajnálatos módon a gyerek nem így születik meg. De ha lenne is olyan kismama (és reméljük, minél több van), aki vigyáz a gyerek egészségére azzal, hogy vigyáz a saját egészségére, akkor is, sajnos a környezetünk olyan mértékben elszennyezett, ami már a magzatokat károsítja. Ez nem vicc: a mikroműanyagok jelenlétét már az anyaméhben kimutatták. S ugyanez igaz az édesapára is: a nyugati (ebbe a "nyugati"-ba beletartozik persze Ausztrália, Japán és Dél-Korea is) kultúra mozgásszegény életmódja illetve a környezetszennyezés mértéke a spermiumok minőségét is rontja. A növekvő külső hőmérséklet pedig az édesapa és az édesanya egészségét is negatívan befolyásolja.
Majd miután megszületett a kisbaba, a legtöbb esetben nem a megfelelő módon fejlődik tovább a családban. (Ha pedig onnét kiragadják, mert azt elégtelennek ítéli a gyámhatóság, nem biztos, hogy jobb helyre kerül.) Nem is az oltásellenességről beszélek; a passzív dohányzásról. Arról, hogy isznak a szülők. Arról, hogy 3 évesen már a képernyőt nézi. S bizony, óvodás korra már hozzá van szokva a képernyőhöz a gyerek. Óvodás korban ahelyett, hogy minél többet mozogna, játszana kortársakkal, állatokkal, ül a képernyő előtt. Mire általános iskolás korú lesz, a figyelme az online térre van kondicionálva. Az instant dopamin és endorfin-injekciókra, melyet az online tér és online játékok tudnak adni. A figyelemterjedelem már itt nem éri el azt a szintet, ami egy könyv elolvasását lehetővé tenné.
Itt jön be a 2-es pont, ezen belül is az irodalom. Mert mi is lenne célja az irodalomnak? A jelenlegi tanmenetek alkotói szerint a nemzeti kultúra megismerése (belevéve persze a pocsék irodalmár Wass Albertet, aki nem csak irodalmi tehetségnek volt híján, de embernek is szar alak volt). Mintha attól lenne valaki jobb magyar, hogy olyan szerzőket olvas, akik népben és nemzetben gondolkodtak alany és állítmány helyett! Mintha attól lenne valaki jobb magyar, ha nem csak kívülről tudná a Himnuszt és Szózatot (amely verseket egyébként szerintem a tanárok többsége sem ért, vagy értelmez jól), de ténylegesen megkönnyezné az összes olyan alkalmat, amikor valahol lejátsszák a Dohnányi-féle gyászindulót! (Az alkotmány vagyis alaptörvény szerint a magyar himnusz zenéjét Erkel Ferenc szerezte, ennek ellenére nem az eredeti Erkel-féle partitúra alapján készült feldolgozást, hanem alkotmányellenesen vagyis alaptörvényellenesen a Dohnányi-féle, direkt gyászosra hangszerelt átiratot játsszák mindenhol, ahol azt felcsendítik, mintha attól visszatérne a Felvidék meg Erdély a magyar korona fennhatósága alá.)
Valójában az irodalom célja nem a nemzeti kultúra bemutatása kéne legyen, hanem az, amit úgy szoktak megfogalmazni: műértő olvasók kinevelése, valójában pedig ami azt jelenti: az empátiára nevelés. Annak a képességnek a kifejlesztése, hogy valaki képes legyen valaki más helyzetébe beleélni magát; képes legyen elgondolkodni azon, hogy mit tenne másvalaki helyében, mérlegelve az ő szempontjait; tulajdonképpen nem más, mint a jobb emberré nevelés. Az sem árt, ha nem csak szövegértésre, hanem szövegalkotásra is tanítjuk a gyerekeket: azaz, a kreativitást is fejlesztjük, hiszen már most nem szükséges tudni az életrajzi adatokat akkor, amikor azt kiadja a telefon 2 másodperc alatt, viszont igenis szükség van a kreativitásra az AI világában. Az AI még nem kreatív -- ezt az előnyünket nem csak őrizni, de fejleszteni is kéne!
Ehhez képest mik a kötelezők? Direkt csak a felső tagozatot mondom, mert ugye gimnáziumba nem mindenki jut el.
Petőfi Sándor: János vitéz
Arany János: Toldi
Molnár Ferenc: Pál utcai fiúk
Gárdonyi Géza: Egri csillagok
Fekete István: A koppányi aga testamentuma
Jókai Mór: A kőszívű ember fiai
Mikszáth Kálmán: Szent Péter esernyője
Tamási Áron: Ábel
Szabó Magda: Abigél -- kb. ez az első, ahol ténylegesen lányok szerepelnek a történetben; a kötelezők között olyan könyvek vannak szinte csak, amit férfiak írtak fiúknak, sőt, férfiaknak.
Világirodalom pedig: William Shakespeare: Rómeó és Júlia
Na most ez az olvasmányjegyzék nagyjából megfelel az 1950-es, 1960-as évek irodalomjegyzékének. Azóta talán semmi változás nem történt?
Hogy akarnánk irodalomat tanítani, amikor gyakorlatilag őskövületeket tanítunk? Miért van az, hogy egy mondjuk képzeletbeli, falusi, nyugdíj mellett visszatanító 75 éves irodalomtanár ugyanazt tanítja, mint 50 évvel ezelőtt?
Hogyan tudná magát beleélni egy mai gyerek az egykori, letűnt világba?
A szövegértés fejlesztése az élményszerű olvasáson keresztül vezet.
Miért ne lehetne Douglas Adamset, Rejtő Jenőt, Agatha Christie-t, Terry Pratchettet, Neil Gaimant, J. K. Rowlingot, H. G. Wellst, Michael Ende-t, Kurt Vonnegutot, vagy azt, akit a tanár jónak tart, bevinni az oktatásba? Miért ne lehetne Svejk kalandjairól olvasni, miért ne lehetne a rátóti legényanyáról, Piszkos Fredről, az amerikai fiúról, Arthur Dentről, Pepin bácsiról, Bux Barnabás Boldizsárról olvasni? Miért ne mesélhetné el Pista az élettörténetét, miért ne mondhatná el Kishont Ferenc, hogy hogyan lett belőle, a magas, szőke, daliás leventéből Efráim Kishon? Miért ne kalandozhatna a fogékony gyerekek képzelete Hari Seldon világában? Ezek persze azok, amiket én vinnék be, de bármely másik tanár megteheti, hogy bármely másik könyvet kiemeli, felemeli, beviszi az osztályba? Ha van olyan könyv, amit az osztályban hárman-négyen maguktól elolvastak, miért ne lehetne az a kötelező olvasmány?
Azért, mert van valakinek valami elképzelése arról, mi a nemzeti minimum, amit ismerni kell? Igen, azért.
Így viszont elveszítjük a gyerekeket, azt pedig garantálom, hogy azok a gyerekek, akik olvasnak maguktól mindenfélét, meg fogják tanulni a nemzeti kánont is, azok pedig, akiket nem érdekel az olvasás, azoknak hiába lesz tanítva Petőfi, Arany, Jókai, Vörösmarty, Ady, Babits és Kosztolányi, fogalmuk sem lesz arról, hogy kik ők, melyik században éltek (!!!), vagy, hogy Vörösmarty nevének végét hogy kell kiejteni. Minek nekik Balassi meg Balassi-strófa, amikor itt van Varró Dani?
Rövidre zárom a nyelvtanos részt: teljesen rendben van, hogy megtanítjuk a grammatikát a lurkóknak, azért, mert ... miért is? Aki magyar anyanyelvű, hogy kaphat magyar nyelvből ötösnél rosszabb jegyet? Én magam is gimnáziumban majdnem végig négyes voltam, néha alulról, néha felülről, mert nagyjából leszartam a grammatikát, miközben a nyelvvel való foglalkozás nem más, mint az emberi gondolkodás mikéntjével való foglalkozás! Amikor nyelvek tudnak keletkezni a semmiből, mármint, szó szerint pár évszázad alatt (értve ez alatt a kreol nyelveket), amikor a nyelveknek is van geneológiája, rétegzettsége, vertikálisan és horizontálisan, a szinkróniában és a diakróniában, amikor a nyelvi illem része, hogy van olyan ország, ahol a felsőbb osztályok egymással más nyelvet beszélnek, az alsóbb osztályok felé más nyelven illetve nyelvváltozaton beszélnek, az alsóbb osztályok egy harmadik nyelven illetve nyelvváltozaton válaszolnak és egymás között pedig egy negyedik nyelven beszélnek!
Amikor a világ legnépesebb országában annyi hivatalos nyelv van, ahány nyelvjárása talán nincs is a magyarnak! Amikor két tetszőleges afrikai nyelv között nagyobb a különbség, mint az európai nyelvek nagyrésze között! Annyi minden van, amit meg lehet mutatni a világból, és amivel meg tudjuk érteni saját magunkat jobban -- magunkat, másokat, más embereket, és ehhez képest a szerencsétlen dialektusban beszélő tanulók ha megkapják az egyentankönyvet, és azt látják, hogy a köznyelvi magyar más, mint az ő magyarjuk, szégyenérzetük támad pusztán emiatt! Na meg... már a negyedikes gyerekekkel meg kell tanultatni az O. Nagy-féle szótárat, mert a közmondások értelmezése kihagyhatatlan eleme a felméréseknek és felvételiknek. Olyan szólásoké és közmondásoké, amelyeket élőszóban legutóbb 1912-ben használt valaki faluhelyen. A tanárok maguk sem tudják a jó választ, ők is megnézik a javítókulcsból. Ennek mi értelme van?
(S akkor még nem szóltam a digitális kor kihívásairól helyhiány miatt.)
A nemzeti minimumnak nem szerzők lexikális adattömegéből kéne állnia, és nem olyan kötelezőkből, amelyeket már a nagyszülők, sőt, dédszülők nemzedéke is olvasott. Ahogy elvben az iskola van a gyerekért és nem fordítva, úgy az irodalomtanítás céljának is nem a nemzeti kánon körül kéne forognia, amihez igazítani kéne a gyereket, hanem fordítva: a gyerek körül, amihez igazítani kéne a tananyagot! Ugyanis az, hogy képes legyen egy gyerek belemélyedni nem csak egy könyvbe, de bármilyen tevékenységbe, az, hogy ne szociopaták, pszichopaták kerüljenek ki az iskolákból futószalagon, hanem empatikus, kreatív, közösségi emberek, ahhoz bizony a gyerekekhez kell igazítani a pedagógiát.
ITT OLVASHATÓ