Szerző: L. RITÓK NÓRA
2025.09.05.
A segítésnek többféle szintje, színtere van. Segíthetünk valakinek az időnkből áldozva, egyszerű odafigyeléssel, beszélgetéssel, programszervezéssel, meséléssel, a betegek, idősek esetében ez a mentális állapotukon sokan segít, és persze a mi mentális egészségünket is támogatja.
Kiegészülhet ez fizikai segítségnyújtással is, ebédfőzés-ebédosztás, munka a külső, vagy belső közösségi terekben, ez is mind nagyon fontos. Segíthetünk adománnyal is, nálunk kinőtt, vagy fölöslegessé váló holmikkal, amelyek máshol könnyíthetnek az életen. Ezeknél nagyon fontos, hogy tájékozódjunk, mi az, ami tényleges segítséget nyújt, és mi az, amitől jobb, ha megszabadulunk másképp, mert nem jó (vagy már nem jó) adománynak. Még mindig gyakori, hogy adományozásba “csomagolt” lomtalanítást tapasztalunk, ami költség, és sokszor nagyon nehéz megértetni az illetővel, hogy ez nem segítség.
Mert a határ, hogy mi hasznos adomány még, és mi az, ami már szemétnek minősül, nagyon szubjektív, mindenkinél az élethelyzetében formálódó értékrendje határozza meg. Az érzés pedig, hogy jó szándékkal ajánl fel, juttat el adományt valaki, nem kétséges, senkinél. Épp ezért nehéz objektív mércét felállítani ebben.
No és ott vannak a pénzbeli adományok, amit jól használni nagy felelősség. Mert erre talán még fokozottabban igaz, mint a tárgyi adományokra, hogy önmagában nem hoz változást, és nagyon könnyen elváróvá tesz, a tanult tehetetlenséget erősíti. Egy szükségletkielégítés, ami az adott pillanatban segítség egy krízishelyzetben, de nem támogatja az egyéni erőfeszítést, ha nincs mögötte az a szociális munka, ami fejlesztő, következetes, aktivitásra sarkalló.
Ez azonban már az a munka, ami a közgondolkodásban értelmezett segítségnyújtáson túlmutat. Ez egy szakma, amihez sok tudás kell, és olyan, sokfelől összeszedett információ, amit aztán rendszerbe állítva tudni kell értelmezni ahhoz, hogy a valós helyzetet megértsük, és a segítségnyújtás megfelelő módját találjuk meg.
Nagyon gyakori hiba, hogy ha valakinek a látókörébe kerül egy család, aki segítségre szorul, azonnal elkezdi támogatni őket. Adományokkal, majd pénzzel, vannak, akik még lakhatással is. Hány segítségkérő megkeresést kaptam már pórul járt támogatóktól! Hogy ők jót akartak, de ez egy feneketlen kút, rosszabb esetben meg sem tudnak szabadulni az önként vállalt támogatottól. Kudarccal, megkeseredve, sokan jelentős anyagi veszteséggel zárják le magukban a segítségnyújtást, úgy érzik, rászedték, kihasználták őket. És ez sok esetben így is történt.
De akiket támogattak, ők nem szándékosan, tudatosan megtervezve tették ezt (bár biztosan van ilyen is), hanem egyszerűen nem tudnak mások lenni attól, hogy mondjuk most lett fedél a fejük fölött. Attól, hogy ezt valaki megoldotta nekik, az életvezetési képességeik nem lettek jobbak. A szocializációjuk diktál tovább is, és nem a támogató által elvárt lelkiismeret, vagy hála.
Ezt azonban nem látja az egyoldalú képet kapó támogató. Ő többnyire csak a rászoruló verzióját ismeri, aki általában csak a sérelem oldaláról közelítve, áldozati képet fest. Elhallgat (mert nem érzi fontosnak) a mástól kapott segítséget, az intézményrendszerrel a konfliktusait, a túlélési stratégiája az áldozati szerep hangsúlyozása felé mozdítja, mert megtapasztalta, hogy így kaphat újabb segítséget.
Ez az a bizonyos fogalom, amit a probléma “társadalmi beágyazottságának” hívok. Hogy minden információt ismernünk kell, történetiségében is, hogy támogató stratégiát alkothassunk. Egyénre szólót, mert a probléma is egyéni. És még csak ezután kezdődhet a nagyon lassú, folyamatos “képessé tevés”, amiben mindig csak annyi segítséget szabad adni, ami az ő erőfeszítését támogatja. Ha többet adunk, akkor az mindig visszalépést fog eredményezni.
Nagyon szerteágazó tudást igénylő munka a fejlesztő segítségnyújtás. Ezt nem lehet már szimpla adományozási szemlélettel végezni, és ebben a folyamatosság is fontos megkötés, és nem szabad vállalkozni rá annak, aki ezt nem tudja biztosítani. Éveken át tarthat ez, sokszor generációs léptékben kell gondolkodni.
És ez nem egy romantikus munka. Sokszor látom, kérdezik is tőlem, vagy van, aki így csatlakozik hozzánk önkéntesként, de akár munkatársként is, hogy a történetben ott van az “én odamegyek, engem elfogadnak, én szót értek velük” romantikája. Igen, az a “tesó-szindróma”, amikor az elfogadás üzenetében éli meg a “másoktól különb vagyok” érzést valaki. Ezen egyébként átestünk mindannyian, én ezt egy fejlődési állomásnak tekintem.
Ők azok, akik úgy vélik, a beszélgetések, a közös főzések, bulizások olyan kapcsolódási alapot képeznek, ami változást generál. Ebben van is igazság, hiszen hogyan jelennénk meg másképp egy leszakadó közösségben? De ez csak egy első lépés, ez egy kapcsolatfelvétel, de nem a megoldás. “Bulizzatok velük… akkor kialakul a bizalmi kapocs:”- mondják sokszor.
De nagy csapda ez. A példák, amelyek ettől nem tudtak elszakadni, tapasztalatom szerint mind becsődöltek. Mert a romantikusan vonzó, barátkozó, vagy a “tesó” szinten működtetett szerep végül lehúzta őket is, és nem tudtak erőt adó, segítő státuszba kerülni ebből. Miközben abban a hitben voltak, hogy ők megértőbbek velük, mint mi, ezért őket jobban elfogadják (és ez így is történt), egyszer csak az látszott, hogy nem tudnak hatni rájuk. Nem tudtak meggyőzőek lenni számukra, sokukat ebben a helyzetben használták ki. Így aztán elmenekültek, mindannyian, ki előbb, ki utóbb, de minden esetben problémák sorát okozva, és gyakran ők is sérülve.
Sok ilyet láttam, és ma már tudatosan vigyázunk az új kollégáknál, önkénteseknél erre. A segítő szerep ugyanis nagyon bonyolult, ennek egyénre szabása pedig nagy önfejlesztés igénylő munka. Mert ez a szerep elfogadó, ugyanakkor távolságtartó, bizalmi, ugyanakkor hatósági is, megértő, ugyanakkor szakmai tudása miatt tekintéllyel bíró, következetes, de rugalmas is.
Sok tanulás, folyamatosan gyakorolt önreflexió, mindig fejlesztett reziliencia építheti a segítő szerepet. Ha így teszünk, a végén azt vesszük észre, hogy nemcsak hatékonyabbak leszünk a segítő munkában, de rengeteg formálódik a mi személyiségünk is. Így lassan elérjük, hogy nem mi, segítők leszünk fontosak magunknak, hanem az ügy, az általunk generált hatás. Ez pedig közös örömöt, igazi megerősítést ad. Mindannyiunknak.
