Szerző: BIRKÁS GYÖRGY
2025.12.02.
A különbség ugyan csak technológiai, de éppen ezért drámai. A múlt század populistái mindig is küzdöttek a hozzáférésért. Kellett hozzájuk a rádió, az újságok, később a televízió. Közvetítőkre szorultak, szerkesztőségekre, műsorigazgatókra, újságírókra. Még ha ezeket az intézményeket sikerült is befolyásuk alá hajtaniuk, a közeg maga korlátozó volt. Egy rádióbeszéd vagy tévéinterjú után napokig nem tudtak újabb üzenetet küldeni. Az információáramlás lassú volt.
Ma minden másképp van. Orbán Viktor egyetlen facebook-poszttal délután hét órakor közölheti követőivel, hogy miért kell félni a Tisza adótervétől, és a közlemény azonnal eléri a félmilliónyi követőt, közvetítők nélkül, szűrők nélkül. Egy újságírónak meg kell gondolnia, mit ír le, egy kormányfő az oldalán szemrebbenés nélkül kamuzhat.
Donald Trump 2015 és 2021 között a Twittert használta közvetlen kommunikációs csatornaként, hajnali négy órakor írt tweeteket, amelyek órák alatt átformálták az amerikai politikai napirend egészét. Nem kellett várnia, hogy a New York Times vagy a CNN foglalkozzon vele, ő maga volt a médium. 2022 óta pedig saját közösségi médiáján teszi ugyanezt.
A közösségi média alapvetően más logika szerint működik, mint a hagyományos tömegkommunikáció (a Digitális leckék sorozatban írtam részletesen ezekről). Az algoritmusok a figyelemért versenyeznek, és ebben a versenyben a szélsőséges érzelmeket kiváltó tartalmak (a düh, a félelem, a felháborodás) nyernek. A mérsékelt, árnyalt érvelés elhalványul. A kattintásvadász címek, az összeesküvés-elméletek, a gyűlöletkeltő bejegyzések vírusként terjednek. Nem véletlen, hogy a populista politikusok a közösségi média természetes haszonélvezői lettek, mert amit mondanak, az pontosan az, ami ebben a közegben működik.
A poszt-igazság kora így nem elméleti konstrukció, hanem a médiaforradalom közvetlen következménye. Az objektív tények jelentősége másodlagossá válik az érzelmi azonosulás mögött. És amikor mindenki a saját információs buborékjában él, amikor már nem létezik közös valóság, amelyben egy társadalom megegyezhetne, akkor a populista vezetők kezében hatalmas előny van. Ők uralják a narratívát.
Nem elméleti veszélyről van szó. 2017-ben Mianmarban a facebook lett a gyűlöletkampány fő eszköze. A muszlim rohingya kisebbség ellen uszító álhírek futótűzként terjedtek, hogy terroristák, hogy el akarják pusztítani a buddhista nemzetet, hogy meg kell őket állítani. A platform algoritmusa szépen tolta ezeket a posztokat, mert azok érzelmi reakciót váltottak ki. Nem volt szerkesztőség, amely megállítja őket, nem volt tényellenőrzés, amely leleplezte volna a hazugságokat. Az eredmény egy népirtásba torkolló erőszakhullám.
Srí Lankán 2018-ban szintén a közösségi médiában terjedő pletykák robbantottak ki etnikai zavargásokat, amelyeket csak a platform teljes ideiglenes letiltásával lehetett csillapítani.
A COVID-19 világjárvány során pedig a fejlett világban szembesültünk azzal, hogy az oltásellenes és vírustagadó összeesküvés-elméletek milyen sebességgel tudnak terjedni. És milyen halálos következményekkel: emberek ezrei utasították el a tudományosan megalapozott védelmet, mert inkább hittek a facebookon olvasott posztoknak.
Orbán Viktor és Donald Trump kiemelkedik a 21. század populizmusának művelői közül. Különböző világokban működnek, más eszközökkel dolgoznak, más stratégiákat alkalmaznak, mégis egyvalami közös bennük, olyan szintre emelték a populizmust, amely korábban elképzelhetetlen volt. Áthágták a liberális demokrácia íratlan szabályait, és ami még fontosabb, bebizonyították, hogy a populizmus nem csupán átmeneti jelenség, nem csupán válság idején működő politikai stílus, hanem kormányzati ideológiává, sőt rendszerré képes válni.
Korábban a populista vezetők általában rövid távon maradtak hatalmon, mert vágyaik és ígéreteik hamar ütköztek a valósággal. Orbán viszont 15 éve építi a nert, amely formálisan megőrzi a demokrácia külső jegyeit (választások, több párt), de tartalmilag autokratikus. Az intézményeket, a fékeket és ellensúlyokat leépítette, új alkotmányt fogadtatott el, módosította a választási rendszert a saját előnyére, központosította az államhatalmat. És ami a legfontosabb, kiépítette a saját médiabirodalmát.
Az Európai Parlament jelentései szerint a magyar médiapiac több mint nyolcvan százaléka egyetlen hatalmi központhoz kötődik. Ez nem egyszerűen cenzúra, ez alternatív valóság építése. Az üzenetek, az összeesküvés-elméletek, a félelmek folyamatosan jelen vannak a kormányzati médiában, és mivel a választók jelentős része csak ezeket a forrásokat fogyasztja, a független médiumok cáfolatai nem jutnak el hozzájuk. Vagy ha mégis, akkor eleve ellenséges propagandaként kezelik őket.
Trump nem tudott ilyen intézményesített kontrollt kiépíteni, az amerikai alkotmányos rendszer ellenállt ennek. De más eszközökkel dolgozott. A közösségi médiát használta közvetlen fegyverként, bejegyzéseivel azonnal átírta a hírnapirendet. Nyíltan megtámadta a fősodrú sajtót, fake newsnak bélyegezve mindent, ami ellentmondott neki. És kiépítette a saját párhuzamos médiavalóságát, a Fox News, az online alternatív portálok (Breitbart és társai), később pedig saját platformja, a Truth Social szolgáltatta a "híreket" a hívőknek. Akik ezeket a forrásokat fogyasztották, teljesen más narratívát hittek el a világ eseményeiről, mint amit a tényellenőrző újságírás megerősített.
A közös nevező Orbán és Trump esetében a médiaforradalom erejének kihasználása. Orbán intézményesítve, Trumpnál közvetlenül, de mindketten megkerülték, lerombolták vagy átalakították a hagyományos ellenőrzési mechanizmusokat. És mindketten bebizonyították, hogy a populista politikus ma már nem csupán ideiglenesen lázadozik a rendszer ellen, hanem maga válhat a rendszerré.
A 20. századi populizmus nagyrészt ellenzéki jelenség volt. A populista pártok kiabáltak a partvonalról, kritizálták az establishmentet, de ha hatalomra kerültek, jellemzően hamar összeomlottak, mert ígéreteik ütköztek a valósággal. A 21. századi populizmus más. Orbán bebizonyította, hogy a populista alapokra hosszú távú, stabil kormányzást lehet építeni, Trump pedig megmutatta, hogy egy érett demokráciában is át lehet formálni a politikai kultúrát puszta stílussal és normasértéssel, és ez a hatás akár túlélheti magát a politikust is. És mindez azért vált lehetővé, mert a médiaforradalom megváltoztatta a politika alapfeltételeit.
És most? A demokratikus társadalmaknak radikálisan újra kell gondolniuk válaszaikat. A 20. század receptjei (a populisták ignorálása, vagy épp retorikájuk átvétele) nem működnek. Az új körülmények új megoldásokat sürgetnek. De ezekről majd egy másik leckében.
A poszt-igazság kora így nem elméleti konstrukció, hanem a médiaforradalom közvetlen következménye. Az objektív tények jelentősége másodlagossá válik az érzelmi azonosulás mögött. És amikor mindenki a saját információs buborékjában él, amikor már nem létezik közös valóság, amelyben egy társadalom megegyezhetne, akkor a populista vezetők kezében hatalmas előny van. Ők uralják a narratívát.
Nem elméleti veszélyről van szó. 2017-ben Mianmarban a facebook lett a gyűlöletkampány fő eszköze. A muszlim rohingya kisebbség ellen uszító álhírek futótűzként terjedtek, hogy terroristák, hogy el akarják pusztítani a buddhista nemzetet, hogy meg kell őket állítani. A platform algoritmusa szépen tolta ezeket a posztokat, mert azok érzelmi reakciót váltottak ki. Nem volt szerkesztőség, amely megállítja őket, nem volt tényellenőrzés, amely leleplezte volna a hazugságokat. Az eredmény egy népirtásba torkolló erőszakhullám.
Srí Lankán 2018-ban szintén a közösségi médiában terjedő pletykák robbantottak ki etnikai zavargásokat, amelyeket csak a platform teljes ideiglenes letiltásával lehetett csillapítani.
A COVID-19 világjárvány során pedig a fejlett világban szembesültünk azzal, hogy az oltásellenes és vírustagadó összeesküvés-elméletek milyen sebességgel tudnak terjedni. És milyen halálos következményekkel: emberek ezrei utasították el a tudományosan megalapozott védelmet, mert inkább hittek a facebookon olvasott posztoknak.
Orbán Viktor és Donald Trump kiemelkedik a 21. század populizmusának művelői közül. Különböző világokban működnek, más eszközökkel dolgoznak, más stratégiákat alkalmaznak, mégis egyvalami közös bennük, olyan szintre emelték a populizmust, amely korábban elképzelhetetlen volt. Áthágták a liberális demokrácia íratlan szabályait, és ami még fontosabb, bebizonyították, hogy a populizmus nem csupán átmeneti jelenség, nem csupán válság idején működő politikai stílus, hanem kormányzati ideológiává, sőt rendszerré képes válni.
Korábban a populista vezetők általában rövid távon maradtak hatalmon, mert vágyaik és ígéreteik hamar ütköztek a valósággal. Orbán viszont 15 éve építi a nert, amely formálisan megőrzi a demokrácia külső jegyeit (választások, több párt), de tartalmilag autokratikus. Az intézményeket, a fékeket és ellensúlyokat leépítette, új alkotmányt fogadtatott el, módosította a választási rendszert a saját előnyére, központosította az államhatalmat. És ami a legfontosabb, kiépítette a saját médiabirodalmát.
Az Európai Parlament jelentései szerint a magyar médiapiac több mint nyolcvan százaléka egyetlen hatalmi központhoz kötődik. Ez nem egyszerűen cenzúra, ez alternatív valóság építése. Az üzenetek, az összeesküvés-elméletek, a félelmek folyamatosan jelen vannak a kormányzati médiában, és mivel a választók jelentős része csak ezeket a forrásokat fogyasztja, a független médiumok cáfolatai nem jutnak el hozzájuk. Vagy ha mégis, akkor eleve ellenséges propagandaként kezelik őket.
Trump nem tudott ilyen intézményesített kontrollt kiépíteni, az amerikai alkotmányos rendszer ellenállt ennek. De más eszközökkel dolgozott. A közösségi médiát használta közvetlen fegyverként, bejegyzéseivel azonnal átírta a hírnapirendet. Nyíltan megtámadta a fősodrú sajtót, fake newsnak bélyegezve mindent, ami ellentmondott neki. És kiépítette a saját párhuzamos médiavalóságát, a Fox News, az online alternatív portálok (Breitbart és társai), később pedig saját platformja, a Truth Social szolgáltatta a "híreket" a hívőknek. Akik ezeket a forrásokat fogyasztották, teljesen más narratívát hittek el a világ eseményeiről, mint amit a tényellenőrző újságírás megerősített.
A közös nevező Orbán és Trump esetében a médiaforradalom erejének kihasználása. Orbán intézményesítve, Trumpnál közvetlenül, de mindketten megkerülték, lerombolták vagy átalakították a hagyományos ellenőrzési mechanizmusokat. És mindketten bebizonyították, hogy a populista politikus ma már nem csupán ideiglenesen lázadozik a rendszer ellen, hanem maga válhat a rendszerré.
A 20. századi populizmus nagyrészt ellenzéki jelenség volt. A populista pártok kiabáltak a partvonalról, kritizálták az establishmentet, de ha hatalomra kerültek, jellemzően hamar összeomlottak, mert ígéreteik ütköztek a valósággal. A 21. századi populizmus más. Orbán bebizonyította, hogy a populista alapokra hosszú távú, stabil kormányzást lehet építeni, Trump pedig megmutatta, hogy egy érett demokráciában is át lehet formálni a politikai kultúrát puszta stílussal és normasértéssel, és ez a hatás akár túlélheti magát a politikust is. És mindez azért vált lehetővé, mert a médiaforradalom megváltoztatta a politika alapfeltételeit.
És most? A demokratikus társadalmaknak radikálisan újra kell gondolniuk válaszaikat. A 20. század receptjei (a populisták ignorálása, vagy épp retorikájuk átvétele) nem működnek. Az új körülmények új megoldásokat sürgetnek. De ezekről majd egy másik leckében.
