Szerző: BIRKÁS GYÖRGY
2025.08.28.
.jpg)
Van egy pillanat, amikor egy rendszer stabilitása hirtelen elveszik. Amikor már nem lehet szőnyeg alá söpörni a szart, hanem az temeti be a rendszert. Ez történik most. És bár kívülről hirtelennek tűnik, valójában éveken át érlelődött. Nem azért, mert az információk megváltoznak, hanem mert a játékosok várakozásai egyszerre váltanak át.
A 29. részben láttuk, hogy nem az információ hiánya, hanem a cselekvési koordináció hiánya tartja fenn a rendszert, egészen addig, amíg valaki először lép, és ezt mások követik.
A korrupció nem most kezdődött. Hadházy Ákos évek óta gyűjti, dokumentálja, nyilvánosságra hozza a ner legcinikusabb lenyúlásait, közbeszerzési trükkjeit, átláthatatlan alapítványait, összefonódásait. És ezeket rendszeresen ignorálták. Nem azért, mert ne lettek volna bizonyító erejűek. A játékelmélet alapvető belátása szerint nem elegendő, ha mindenki tudja az igazságot, ahhoz, hogy cselekedjenek, tudniuk kell, hogy mások is tudják, és mások is tudják, hogy ők tudják (28. rész).
Amíg az egyéni tudás izolált marad, senki nem meri felvállalni a koordinálatlan cselekvés kockázatát. Mindenki várja, hogy más mozduljon először. Ez egy klasszikus koordinációs dilemma, ahol a társadalmi optimum (a korrupció leleplezése és megbüntetése) elérhető lenne, de az egyéni racionalitás megakadályozza (ne te legyél az első, hiszen akkor te leszel a kormánypropaganda célkeresztjében, és az elég gusztustalan is lehet, a szart nem csak szőnyeg alá söprik, hanem dobálóznak is vele).
Aztán egyszer csak átszakad.
A múlt héten Orbán Győző interjút adott a Borsnak, amely mérföldkő. Nem tartalmában (az a szokásos hazugságözön), hanem abban, hogy egyáltalán megszólalt. Először kényszerült nyilvánosan reagálni a vádakra. Először kellett magyarázkodni. Ez játékelméleti szempontból stratégiai fordulat, a rendszer elveszítette azt a privilégiumot, hogy ő határozza meg, miről beszélnek és miről nem. Először jelent meg az a stratégiai kényszer, hogy már nem lehet elhallgatni, tehát meg kell próbálni visszakeretezni (24. rész).
Viszont ha a rendszer védekezésre kényszerül, az maga is információ lesz a többi játékos számára. "Mindig minden szabályt betartunk" – hangzott a válasz. De a játékelméletben nem az számít, hogy mit mond valaki, hanem hogy miért érzi szükségét mondani. A védekezés ténye fontosabb információ, mint a védekezés tartalma. A rendszer reakciója önmagában üzenet: védekezni csak az szokott, aki veszélyt érez. Ez a pillanat jelzi az aszimmetrikus egyensúly végét. Eddig a rendszer monopolizálta a kommunikációs térben a kezdeményezést, ő kérdezett, mások válaszoltak. Most fordított a helyzet, és ez alapvetően változtatja meg a játék szerkezetét.
A játékosok várakozásai egyidejűleg váltottak át. Aki eddig nem mert megszólalni, mert úgy érezte, egyedül van, most látja, hogy sokan vannak. És ami még fontosabb: mások is látják, hogy sokan vannak. A félelem akkor működik eszközként, ha a hatalmi rendszer hibátlannak tűnik. De ha elkezd hibázni (ha védekezésre kényszerül), akkor hirtelen láthatóvá válik a sérülékenysége.
Az interjú felgyorsította ezt a dinamikát. Nem azért, mert új információkat tartalmazott, hanem mert közvetett információt szolgáltatott arról, hogy ha a rendszer kénytelen magyarázkodni, akkor már nem olyan erős, mint amilyennek látszani akart. Most történik az, ami a küszöbmodellekben a kaszkád-hatás: egymás után érik el a játékosok azt a pontot, ahol már érdemes csatlakozni a kritikus tömeghez. Aki eddig nem posztolt, most posztol. Aki eddig csak hallgatott, most beszél. Aki eddig egyedül volt a véleményével, most először nem érzi magát egyedül.
Ez nem spontán felháborodás, hanem stratégiai viselkedésváltozás. Amikor a társadalmi költség-haszon számítás megváltozik, mert mások viselkedése is megváltozik.
A rendszer válaszreakciói klasszikus védekező stratégiák. A játékelméleti logika szerint a rendszer most három fő stratégiával próbálkozhat.
Visszakeretezés: Megpróbálja visszaszerezni a narratív kontrollt új történetekkel, elterelésekkel, ellenségképekkel. A cél az eredeti koordinációs egyensúly visszaállítása.
Túlterhelés: Olyan mennyiségű zavaró információt gerjeszt, hogy a játékosok elveszítsék a fókuszt, és visszatérjenek a koordinálatlan állapotba.
Eszkaláció: Emeli a részvétel költségeit (jogi fenyegetések, adminisztratív zaklatás), hogy visszaállítsa az eredeti küszöbszinteket.
De van egy alapvető aszimmetria. Míg az elhallgatás fenntartásához minden játékosnak
együtt kell működnie, a leleplezéshez elég, ha néhányan kitörnek a koordinálatlan állapotból.
Egy korrupciós rendszer sokkal sérülékenyebb, mint amilyen erősnek látszik, éppen azért, mert a stabilitása teljes mértékben a kollektív elhallgatáson alapul.
Ha ez az elhallgatás egyszer megtörik, akkor az új egyensúly fenntartása sokkal kevesebb energiát igényel, mint amennyi a megtöréséhez kellett. Könnyebb fenntartani a transzparenciát, mint visszatérni az elhallgatáshoz.
Mi várható a játékelméleti logika szerint? Az új koordinációs egyensúly stabilizálódása nem automatikus. A rendszer minden eszközzel megpróbálja visszaállítani a régi játékszabályokat.
De ha a kritikus tömeg elérte a fenntartható méretet, akkor már nem az információ mennyisége számít, hanem annak társadalmi feldolgozása.
A kérdés már nem az, hogy mi igaz, hanem az, hogy ki kontrollálja a koordinációs mechanizmusokat. És ebben a játszmában most először nem a ner van előnyben. Ez a spirál vége. És talán egy új, átláthatóbb játszma kezdete.
