Szerző: STUBNYA BENCE
2019.01.11.
Varga Mihály pénzügyminiszter 2018 utolsó napjaiban jelentette be, hogy 2019-ben nyolc százalékkal emelkedik a minimálbér Magyarországon, ami így 138 ezer forintról 149 ezerre nő.
Mikor Romániában október végén bejelentették, hogy a teljes munkaidőben kötelezően adandó legkisebb bér bruttó 1900 lejről 2080-ra emelkedik, a magyar sajtóban több helyen is megjelent, hogy a román minimálbér lehagyhatja a magyart. Ez végül nem történt meg, de ettől függetlenül érdekes megnézni, hogy mi a helyzet a régióban minimálbérügyben.
Mielőtt még módszertani kéztördeléssel és ábrákkal bonyolítanánk az olvasó életét, előjáróban annyit elárulhatunk, hogy:
- Magyarország régiós (Csehország, Szlovákia, Lengyelország, Románia és Magyarország) összehasonlításban középmezőnyben van a 2019-es minimálbér-emelés mértékét tekintve, de valójában mindenhol hasonló, 7 és 9 százalék közötti emelés volt.
- A magyar minimálbér az elmúlt 10 évben a lengyel és a szlovák minimálbérhez hasonló tempóban növekedett. Románia viszont messze lenyomta a régiót minimálbér-növekedésben, (kérdés persze, hogy ez fenntartható-e?)
- Forintban és bruttóban számolva idén csak Romániában lesz kevesebb a minimálbér, mint Magyarországon az öt vizsgált országban, Szlovákia és Csehország idén utolérte Lengyelországot, ahol forintban eddig a legmagasabb volt a minimálbér. Lengyelország viszont a magas adóterhek miatt nettóban csak harmadik helyezett, adózás után már a szlovák minimálbéresek járnak a legjobban a régióban. Magyarország nettóban is negyedik.
- Mind az öt országban közelítettek a minimálbérek 2009 és 2017 között az átlagfizetésekhez, a legnagyobb mértékben Romániában, kicsit kevésbé tempósan Lengyelországon és Magyarországon, ahol már amúgy is közelebb voltak, és legkevésbé Szlovákiában és Csehországban, ahol a legmesszebb vannak a minimálbérek az átlagbérektől.
És akkor jöjjön a módszertani kitérő. A 2019-es minimálbéreket akkor tudnánk igazán jól összehasonlítani, ha a nettóban és vásárlóerő-paritáson tudnánk átszámítani az összegeket, hosszabb időtáv esetén pedig mindezt reálértelemben véve kéne nézni, tehát az infláció kiszűrésével. A vásárlóerő-paritás méri, hogy mennyi terméket és szolgáltatást lehet vásárolni egy valutában egy másik valutához mérve, kiszűrve annak a hatását, hogy a különböző országokban eltérnek az árak. A nettó az a pénz, ami adózás után marad, tehát ez az, amit el lehet költeni vagy meg lehet takarítani.
2018-ra és 2019-re vonatkozóan viszont még nem állnak rendelkezésre vásárolóerő-paritás számításához szükséges adatok, viszont a nettókat ki tudtuk számítani. Hosszabb távú összehasonításra már rendelkezésre áll a vásárlóerő-paritás, itt viszont az a probléma, hogy az Eurostatnak csak bruttóban vannak meg az adatok. A módszertani siránkozásnak itt vége, jöjjenek a számok!
És akkor jöjjön a módszertani kitérő. A 2019-es minimálbéreket akkor tudnánk igazán jól összehasonlítani, ha a nettóban és vásárlóerő-paritáson tudnánk átszámítani az összegeket, hosszabb időtáv esetén pedig mindezt reálértelemben véve kéne nézni, tehát az infláció kiszűrésével. A vásárlóerő-paritás méri, hogy mennyi terméket és szolgáltatást lehet vásárolni egy valutában egy másik valutához mérve, kiszűrve annak a hatását, hogy a különböző országokban eltérnek az árak. A nettó az a pénz, ami adózás után marad, tehát ez az, amit el lehet költeni vagy meg lehet takarítani.
2018-ra és 2019-re vonatkozóan viszont még nem állnak rendelkezésre vásárolóerő-paritás számításához szükséges adatok, viszont a nettókat ki tudtuk számítani. Hosszabb távú összehasonításra már rendelkezésre áll a vásárlóerő-paritás, itt viszont az a probléma, hogy az Eurostatnak csak bruttóban vannak meg az adatok. A módszertani siránkozásnak itt vége, jöjjenek a számok!
...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.