2025. szeptember 22., hétfő

BIRKÁS GYÖRGY: MATEKLECKE 6171. - VÁLSÁGBAN AZ OKTATÁS 5. RÉSZ: A SZÁNDÉKOS KÁOSZ

FACEBOOK
Szerző: BIRKÁS GYÖRGY, NÁDASI BALÁZS
2025.09.20.


(Nádasi Balázzsal közösen írt sorozatunk páratlan sorszámú részeit én írom, de ez a befejező rész, ezért Balázs megjegyzéseit is olvashatjátok.)

"Elég megnézni például a nemzetközi tanulói teljesítménymérések kutatási beszámolóit, mondjuk öt-tíz éve, és most. Korábban 100-200 oldalas, komoly szakmai beszámolók készültek, most jó, ha harminc oldalas egy ilyen. A Belügyminisztérium részéről egyébként nincs is igény részletes szakmai anyagra, mert abban le kellene írni egy csomó rá és a rendszer működésére nézve rossz adatot is. Tehát nincs meg már a potenciál sem, de nincs is igény a színvonalas munkára."
(egy Oktatási Hivataltól nemrég kilépett munkatárs)

Ez az idézet talán jobban megvilágítja a magyar oktatás válságának természetét, mint bármelyik PISA-eredmény vagy statisztika. Nem véletlenül hozom fel a sorozat végén, mert rámutat arra, amiről az előző négy részben nem beszéltünk kellő nyíltsággal: a jelenlegi oktatási válság nem véletlenül alakult ki, nem is egyszerűen rossz döntések sorozata, hanem egy tudatos, politikai célokat szolgáló rendszer következménye. (Itt a szerzők nem teljesen értenek egyet: Nádasi Balázs véleménye szerint a tudatosság nem a leépítésben van, hanem egy olyan irány következetes követésében, ami leépülést hoz magával.)

Amikor a matematikaoktatás problémáiról írtam, vagy amikor Balázs a nyelvtan és irodalom tanításának abszurditásait ecsetelte, olyan jelenségeket írtunk le, amelyek első ránézésre tűnhetnek inkompetenciának vagy tévedésnek. Sajnos a helyzet ennél rosszabb. Nem véletlenül kapta egy lelkész és egy orvos után egy rendőr az oktatás felügyeletét (nincs oktatási minisztérium, a köznevelésért a Belügyminisztérium, a szakképzés és felsőoktatás irányításáért pedig a Kulturális és Innovációs Minisztérium felel).

Az oktatáspolitika valódi célja nem az, hogy képzett, gondolkodó, kreatív állampolgárokat neveljen. A rendszer célja pontosan az ellenkezője, olyan emberek tömegtermelése, akik kérdés nélkül elfogadják a fennálló rendet, nem rendelkeznek sem az eszközökkel, sem a motivációval ahhoz, hogy megkérdőjelezzék a hatalmat, és akik számára a legfontosabb értékek a tekintélytisztelet és a nacionalizmus.

Ehhez azonban nem elég csak rossz oktatást nyújtani (ezt még véletlenül is el lehetne rontani úgy, hogy néhol mégis jó eredmények születnek). Sokkal hatékonyabb egy olyan rendszert működtetni, amely tudatosan akadályozza meg a minőségi oktatás kialakulását, miközben fenntartja a látszatot, hogy reformokat hajt végre.

A 2013-as oktatás központosítása (az önkormányzatoktól az államhoz és egyházakhoz kerültek az iskolák) nem a hatékonyság növelését szolgálta, hanem a kontroll átvételét. Amikor az állam átvette az iskolák fenntartását, egyben megszüntette azt a diverzitást is, amely korábban lehetővé tette, hogy különböző helyi közösségek különböző megközelítéseket alkalmazzanak.

A KLIK (Klebelsberg Intézményfenntartó Központ) létrehozása nem adminisztratív egyszerűsítés volt, hanem egy hatalmas bürokrácia felépítése, amely minden fontos döntést elvon a helyi szereplőktől. A tanárok, igazgatók elvesztették mozgásterüket, az iskolák egységes, felülről irányított rendszer részévé váltak. Még Balog Zoltán akkori miniszter (aki később a kegyelmi botrányban is fontos szereplő volt) is elismerte, hogy "túltoltuk a biciklit", amikor a KLIK-et feldarabolták tankerületekre. A központi irányítás de facto így is megmaradt.

A központosítás magyarázza, miért nem lehet már alternatív módszereket alkalmazni, miért kell mindenütt ugyanazt a tananyagot, ugyanolyan módon tanítani. A sokszínűség veszélyt jelentene a rendszerre, mert ha egy iskola bebizonyítaná, hogy lehet máshogy, jobban is csinálni, az kérdéseket vetne fel a központi irányítás hatékonyságával kapcsolatban.

A tanári pálya szándékos ellehetetlenítése szintén nem véletlen. Amikor a pedagógusok 24-26 órát kénytelenek tanítani hetente, amikor fizetésük nem teszi lehetővé a tisztes megélhetést, amikor folyamatos adminisztrációs terhek alatt nyögnek, akkor nincs idejük sem energiájuk arra, hogy innovatív módszereket dolgozzanak ki, vagy hogy valóban odafigyeljenek a gyerekekre. Az utóbbi két évben ugyan megemelték a fizetéseket szánalmasról a diplomás átlagbér 60-70%-ára és ígérnek 80%-ot is, de ez csak arra volt jó, hogy ne omoljon össze az egész rendszer. (Nádasi: Elvárják, hogy a tanár önálló egyéniséggel nem rendelkezve pontosan azt tanítsa és pontosan úgy, ahogy az központilag ki lett dolgozva, ha már ezért vesz fel emelt fizetést – mert szerintük ha már az államtól kapnak fizetést, akkor pontosan azt kell csinálniuk, amit állam mond. Az emelést viszont a francia gazdák, belga ételfutárok és német mérnökök dobták össze, merthogy azt az EU fizeti. Az irányításmániás rendőrminiszter tehát elvárja, hogy mindenki a szolgálati rendnek megfelelően viselkedjen, mindenki betartsa a hivatali utat – ez egy rendőrparancsnokságnál természetes, egy iskolában viszont természetidegen ... és ezt a természetidegenséget akarják rendszerré merevíteni.)

Egy kiégett, túlterhelt tanár nem fog gondolkodó gyerekeket nevelni. Egy olyan tanár, aki félti az állását, nem fog szembemenni a központi utasításokkal. Egy olyan tanár, aki látja, hogy a szakmája nincs megbecsülve a társadalomban, nem fog lelkesedni a munkájáért. A pedagógusképzés leértékelése, a szakmai továbbképzések formalizálása, a tanári kar elöregedése, ezek mind a rendszer működésének részei, nem hibái.

Balázs jogosan kritizálja, hogy miért kell Wass Albertet és Nyirő Józsefet tanítani a gyerekeknek Douglas Adams vagy Neil Gaiman helyett. De a kérdés mélyebbre nyúlik: miért pont ezeket a szerzőket választották ki? A válasz egyszerű, azért mert ezek a szerzők a jelenleg hatalmon lévő ideológia szolgálatába állíthatók. Wass Albert nacionalizmusa, Nyirő József népi-nemzeti szemlélete, a történelem és irodalom egy bizonyos fajta értelmezése, ezek mind azt szolgálják, hogy a diákok egy zárt világképet alakítsanak ki. A cél nem az, hogy megértsék a világot, hanem az, hogy egy konkrét nézőpontot sajátítsanak el. Nem az, hogy kérdezzenek, hanem hogy elfogadják. Nem az, hogy kreatívak legyenek, hanem hogy engedelmesek.

A matematikaoktatásban ugyanez történik, a valóságtól elrugaszkodott feladatok, az elavult módszertan, a digitális eszközök kitiltása mind azt szolgálja, hogy a gyerekek ne tanuljanak meg gondolkodni, hanem megtanuljanak szabályokat követni. A magyar iskolarendszer nem kompenzálja, hanem reprodukálja a társadalmi különbségeket, ez is szándékos lehet. (Nádasi Balázs: nem szándékosan van így tervezve, de az oktatásirányítás nem érzi problémának a társadalmi struktúrák elmerevítését, vagy azt, hogy a jövőkép a középrétegek számára a lojalitásalapon történő kiemelés vagy a diszlojalitási alapon történő státuszvesztés.)
Egy olyan rendszernek, amely az oligarchia és a középosztály (egy részének – NB) szövetségén alapul, nem érdeke, hogy a társadalom alsóbb rétegeiből tömegesen kerüljenek ki képzett, gondolkodó emberek. Sokkal jobban megfelel egy olyan helyzet, ahol a jó oktatáshoz csak azok jutnak hozzá, akik meg tudják fizetni a magániskolákat és a korrepetálást. Az állami iskolarendszer célja ezért nem az, hogy felemelje a hátrányos helyzetű gyerekeket, hanem hogy működni tudjanak egy modern gazdaságban mint képzetlen munkaerő, de ne kérdőjelezzék meg a társadalmi rendet.

A néhány elit gimnázium (Fazekas, Radnóti, Veres Péter) valóban képes kiemelkedő eredményeket elérni, de ezek inkább alibik, mint a rendszer valódi eredményei. Ezek az iskolák azért működhetnek jól, mert szelektálhatnak, csak a legjobb tanulókat veszik fel, gyakran olyan családokból, ahol már amúgy is magas a kulturális és szociális tőke. (S azért, mert ezekhez az iskolákhoz a hatalom nem mer hozzá nem értő komisszárokat kinevezni igazgatóknak. – NB) Az eredményeik ezért nem a magyar oktatás sikerét, hanem annak osztálytársadalmi jellegét bizonyítják.

Ha megértjük, hogy a jelenlegi oktatási válság nem véletlen, akkor a jövő kilátásai is világossá válnak. Amíg ez a politikai rendszer van hatalmon, addig nem várható javulás, sőt, további romlásra kell számítani. A demográfiai válság, a tanárhiány, az infrastruktúra leromlása, a digitális lemaradás mind súlyosbodni fog, nem azért, mert nincs megoldás ezekre a problémákra, hanem azért, mert a megoldásuk ellentmondana a rendszer valódi céljainak (illetve mert nincs igény sem a problémával szembenézni, sem azt megoldani – NB). Képzett, kritikusan gondolkodó állampolgárok nem fogadnák el szó nélkül a korrupciót, az autoritarizmust, a nacionalista propagandát.

Nehéz tanácsot adni ebben a helyzetben. Nem elég jó módszereket alkalmazni vagy jó könyveket ajánlani, szembe kell nézni azzal, hogy magával a rendszerrel van a probléma. A tanárok szintjén ez jelentheti a szakmai összefogást, a civil szervezetek támogatását, az alternatív módszerek fejlesztését és terjesztését, annak ellenére, hogy a hivatalos oktatáspolitika ezt nem támogatja. A szülők szintjén ez jelentheti a tudatos iskolaválasztást, a magánoktatás lehetőségének mérlegelését, vagy legalább annak felismerését, hogy gyerekeik valódi képzése nagyrészt az ő felelősségük marad.

Végső soron azonban csak egy átfogó politikai változás hozhat valódi megoldást. Olyan oktatáspolitikára lenne szükség, amely valóban a gyerekeket helyezi a középpontba, nem pedig a hatalompolitikai célokat.

A magyar oktatás válsága nem szakmai, hanem politikai válság. És politikai válságra csak politikai válasz létezik.

A sorozatunk korábbi részei:


Bejegyezte: dátum:

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.

Feliratkozás: Megjegyzések küldése (Atom)