FACEBOOKSzerző: GÁBOR GYÖRGY2025.12.11.
Olvasom, hogy ez a Kovács–Buna Károly nevű ember – akit egyszer már kirúgtak a Szőlő utcai intézetből, majd valami rejtélyes rendszerbéli sodródás mégis visszamentett egy vezetői székbe –, s aki a Javítóintézet megbízott igazgatójaként rendszeresen vert és alázott meg gyerekeket, néhány éve a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karának Erkölcsteológiai Tanszékén védte meg diplomáját. A dolgozat címe: Az erkölcsi fegyelmezetlenség problémája, mottója pedig egy Ovidius-idézet volt: „Látom, mi a jobb, jól látva helyeslem; és ami rossz, követem.”
Nem árt tudnunk: a sor Ovidius Átváltozások című művéből való (VII. könyv, 20–21. sor; ford. Devecseri Gábor), Iason és Medea történetéből. És az sem mellékes, hogy a beszámolók szerint a dolgozat bőven idézi Szent Ágostont.
Nos: Ovidius Medeája még tudott szégyenkezni. Tudta, mi a jó; tudta, mit tilt a lelkiismeret, az istenek, az apja, a hagyomány. És amikor kimondja Európa egyik legkeserűbb tételét – „Látom, mi a jobb, jól látva helyeslem; és ami rossz, követem.” –, abban benne van minden emberi meghasonlás. Medea tragédiája az önmagával szembefordult ember tragédiája.
A mai magyar közélet tragédiája már nem ilyen fennkölt, és nem is ilyen személyes. Itt ez a mondat már nem egy lélek belső drámája, hanem a hatalom működési elve. A rendszer pontosan tudja, mi a jó – jogi, etikai és vallási tekintélyekre hivatkozik nap mint nap. Csakhogy ugyanez a rendszer, rutinszerű kedélyességgel és cinikus derűvel, a rosszat, a bűnt, a gyalázatot választja. A döntései nem tévedések: mintázatok. S ezen a ponton jó felidézni Szent Ágostont. A De civitate Dei negyedik könyvében, amikor a földi állam igazságosság nélküli torzképét bemutatja, egy mondattal kimondja a lényeget: „Az igazságosság nélkül mi más az állam, mint nagyobb méretű rablóbanda?”
Első pillantásra túlzásnak tűnhet. Aztán az ember beleolvas a hírekbe, és rájön: Ágoston még visszafogott volt.
Mikor egy fiatalok felett hatalmat gyakorló igazgatóról kiderül, hogy éveken át megalázott és vert gyerekeket; amikor az állam – az a bizonyos „értékalapú”, „keresztény” állam – erről tud, mégsem történik semmi; amikor ugyanaz a hatalom, amely a gyermekvédelem nevében könyvet tiltana, felvonulást üldözne, szivárványos pólót „rendőrizne”, és amikor ugyanaz a hatalom, amely a drog elleni küzdelmet attól várja, hogy a gyerekek egymást súgják be és jelentgessék fel, és ugyanez a hatalom – minden rendelkezésére álló rendvédelmi szervével együtt – a valódi bántalmazóra sem paragrafust, sem erkölcsi kifogást nem talál, holott tudnak mindent, pontosan és részleteiben, mégsem lát bennük sem a rendőrség, sem az állam egyetlen hatósága semmi kivetnivalót, inkább eljátsszák, hogy nincs miről beszélni, nyilvánvalóan a saját személyi érdekeltségeikre és összefonódó kapcsolati hálójukra tekintettel, akkor az állam már nem hibázik. Akkor az állam dönt. Dönt a hallgatás mellett.
Dönt a bűn takargatása mellett. Dönt a saját embereinek érinthetetlensége mellett.
És amikor ugyanez az ember keresztény etikáról ír szakdolgozatot, amikor diplomát kap egy olyan egyházi egyetemen, amelynek elsőrendű feladata a tisztességre és a gondolkodásra nevelés volna, akkor már nem egyéni bukásról beszélünk. Akkor arról beszélünk, hogy a rendszer a maga groteszk önképére torzította a kereszténységet. A hit nem erkölcsi iránytű többé, csak felaggatott kellék. A teológia nem Istenről való gondolkodás és lelkiismeret, hanem politikai legitimációs dísz. A diploma pedig nem valódi tudás, hanem belépő a következő pozícióhoz. Aki ezen az egyetemen átmegy, annak nem azt vizsgálják, mit gondol az emberi méltóságról, hanem azt, hogy beszéli-e a rendszer nyelvét. És a rendszer nyelve egyszerű: nem az számít, mi történt, csak az, ki tette, és az illető kinek az oltalma alatt áll. Más szóval: miért érinthetetlen, és miért áll minden gyanú felett. Miként a miniszterelnök egész családja, továbbá a baráti és strómanokból felépített udvartartása.
A hatalom nem azt gondolja az emberről, hogy gyarló, de képes a jóra, hanem azt, hogy az ember eszköz. A vallásról pedig azt, hogy kelléktár, amelyből alkalomadtán le lehet emelni egy feszületet vagy egy idézetet. A keresztény etika pedig – amint látjuk – nem fényforrás, hanem reflektorfény, amelynek egyetlen célja, hogy elvakítsa a nézőt, nehogy észrevegye a díszletek mögött mozgó rablóbanda árnyait.
A Medea-mondat tehát ma már nem a magánlélek tragédiája, hanem a kormányzás morálfilozófiai programja. És miközben a rezsim kereszténynek mondja magát, miközben „értékalapú államról” beszél, minden ilyen ügy világossá teszi: az igazságosságot úgy hagyta el, mint Medea a hazáját. Csakhogy Medea tudta, hogy bűnt követ el. A mai rablóbanda-állam már ott tart, hogy a rosszat jónak mondja, az aljas bántalmazót pedig igaz keresztényként tünteti fel és védi – ezzel hozva felszínre saját erkölcsi zuhanásának mélységeit.
És így válik Ágoston mondata a mai magyar valóság végső diagnózisává: amit igazság nélkül államnak neveznek, az valójában csak jól szervezett bűntanya, ahol a jó felismerése luxus, a rossz, a bűn és a mocsok követése pedig maga a szolgálati út.
